Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek 2.

Aztán az esküvőre való készülődés, amit szinte egyedül vittem véghez, terhesen fárasztó volt.

A nővérem két nappal az esküvő előtt közölte a családdal, válik a férjétől 14 év után. A lánybúcsúm szörnyű emlék volt és szégyen. Nővérem szervezte, de az ő kénye-kedvére, így mikor már totál részeg és kábult volt, a barátnőmmel együtt buliztak, otthagytuk őket.

Másnap a termet kellett díszítenem, néhány lány segített de nem sokat, így egyedül terítettem meg 120 főre, raktam ki a díszeket, mikor megjelent a nővérem a barátnőmmel délután totál másnaposan, beállva és égett az arcomról a bőr mikor odajött egy barátunk hozzám s megkérdezte, a te nővéred totál be van állva? Nem is tudtam, hogy drogozik!

Hát én sem! Nem segíteni jöttek, csak megnézni, hogy állok. Majd este 10-re lettem készen vele és anyós pajtás megkövetelte, hogy még aznap este menjünk fel hozzájuk, mert a vidéki rokonok aznap oda akarják adni a nászajándékot.

Mire hazaértünk hajnali 1 óra volt és reggel hatkor keltem, mert a nagy nap volt és fodrász, kozmetikus stb. kell ilyenkor menni. Az esküvőn már hullafáradt voltam, sajnos többet ültem, mint táncoltam. Végigcsináltam a menyasszonytáncot 100 fővel és a menyecske táncot is, úgy hogy előtte a rendőrség kérdezett ki, mert drága nővéremék nyitva hagytak egy ablakot a pihenő terembe és megloptak minket, pénz, ajándékok, papírok de még a kismama könyvemet is ellopták.

Megcsináltam, vége lett, de sajnos 3 nappal később már a kórházban feküdtem 22 hetes terhesen, vesegörccsel és állandó hasfeszüléssel, keményedéssel.

Annyira kimerültem, hogy két hétig voltam bent infúzióra kötve, az orvos szántszándékkal nem engedett ki, mert tudta, hogy ott pihenek és nem idegesít senki.

Aztán mivel csak egy szobánk volt, a kórház után rögtön nekivágtunk a lakás bővítésnek.

Mondanom sem kell, főztem a munkásoknak, pakoltam, cementes zsákot cipeltem, sittet hordtam, füvet nyírtam. A férjem dolgozott, mert pénzt keresni kell valakinek, én meg itthon dolgoztam. Az esküvő után a vállalkozásom szüneteltettem.

Anyu kiment a nővéremhez Amerikába, mert ő májusban szült, így ott segített. Mi meg addig az ő házába költöztünk.

Az egész terhességem stresszel és munkával telt, így anyu éppen hazajött, én már augusztus 7-én mentem is szülni (10 nappal korábban).

Persze éppen a lakásban az utolsó simításokat végeztem, anyu a baba ruhákat vasalta, én meg néha-néha rosszul voltam, de sebaj a háznak készen kell lennie. Majd este szólt már rám a nővérem, nem kéne már felhívd a szülésznőt, rosszul nézel ki és lent van a hasad.

Na jó, este fél hétkor értünk be és fél tízre kint is volt a drágám.

A kulcscsontja tört el szegénykémnek, de 10/10 apgarral született. Aztán nem akart enni, csak aludt, besárgult, nagyon.

Egy hétig voltunk bent, mire nagy nehezen kiengedtek, de sajnos nem ment neki a szopás, nem tudott és aggasztott, akkor azt mondták, nagy a mellem és nem tudja bekapni, pedig ha akkor tudom...

Szóval éltük mindennapjainkat a babával. Persze apa dolgozik, mi itthon, anyu sajnos eltörte a lábát így nekem nem tudott csak egy napot segíteni, így magamra voltam utalva.

A gyerek egy éves születésnapja után terveztük a keresztelőt, de anyósomnak ott sem tetszett valami, így hatalmas nagy kiabálás, veszekedés, az az ő ordított velem s szidta a családom meg engem, s elveszi tőlem a gyereket stb., én meg eljöttem tőlük de olyan rosszul lettem vezetés közben, hogy semmit nem láttam és zokogtam a gyerek meg hátul ült, a nővéremék jöttek értünk, mert a férjem dolgozott és nem akart vagy nem tudott értünk jönni.

Haza sem jött megbeszélni mi volt, dolgozott és este jött majd a szokásos, "én nem fogok anyámmal veszekedni".

Aztán nem volt keresztelő.

A gyermekem 2,5 éves korában autisztikusnak, majd 3 évesen autizmus spektrum zavarral és végül 5 évesen gyermekkori autizmussal diagnosztizálták.

A férjem mikor a gyereknek az első diagnózisát mondták, nem sokkal utána Crohn beteg lett és sajnos nagyon rosszul volt, így dolgozni sem tudott, így a rezsi fizetéseink elmaradtak, legfőképpen a céges befizetések.

A család ételben tudott segíteni, az én kis pénzem meg az alap rezsire éppen elég volt.

A gyereket fejlesztésre kellett hordani, havi sok pénzért. Két év helyi óvodába járás után, kitették a gyermekem, miszerint nem tudnak vele tovább foglalkozni, s így egy budai alapítványi óvodába találtunk neki helyet.

Fizetni kell, kéne, de ki?

Sajnos sem önkormányzat, sem senki nem fizeti a terápiát, így a gyermekem nem is jár, csak az óvodai ellátást kapja és az étkezést fizetjük.

A férjem jobban lett és újra dolgozni kezdett, de addigra jócskán milliós összegre rúgott az APEH tartozásunk.

Én próbálkoztam újra az irodaszer futárszolgálattal, de hiába. Munkát kerestem akadt is, de volt, hogy nekem kellett eljöjjek mert 3 műszakot a 2,5 éves gyerek mellett nem tudtam bevállalni, volt, hogy kirúgtak a gyerek autizmusa miatt, volt, hogy az ügyvezető kezdett ki velem és hiába próbáltam bármit tenni, hogy megmaradjon a munka is és a munka kapcsolat, nem ért semmit, így ki kellett lépjek, ráadásul éjszakai munka volt és szintén nehéz a gyerekkel megoldani. Most egy éve nem találok munkát. Pedig 4 szakmám van.

Pánikbeteg lettem, azaz voltam is gyerekkorom óta, de nem voltak ilyen jellegű rohamaim, napról napra rosszabb lett, így orvosi segítség kellett, gyógyszerek. Javított a helyzetemen, de ha baj van, a roham akkor is jön sajnos, ez így lesz mindig.

Miután megszültem, elkezdtem lefogyni, mint minden normális kismama, de jöttek a diagnózisok s így rám a kilók is, mára már több vagyok, mint amivel bementem szülni. Nem megy le, sehogy sem, akaraterőm semmi, minden erőmmel a gyerekre koncentrálok, hogy neki mindene meglegyen és jó legyen. Minden pénzem rá költöm, nem veszek magamnak, csak ami nagyon kell, például csak egy szezonra egy cipőt.

A gyerek megkap minden tőlem telhetőt.

A múlt nyáron anyósom megint hozta a formáját és családi dráma volt. Ők csak akkor tudták meg mi baja a gyereknek, mert a férjem mindig mindent titkolt előttük. Így mára ott tartunk, ők nem jönnek, én nem megyek, csak a gyerek mehet oda.

A férjemmel a házasságunk a hallgatások miatt már a föld alatt van.

Sajnos hiába mondtam neki az évek során, adjad vissza a céget mert nem megy, menj el dolgozni.

Nem lehet, most ez miatt, most az miatt.

Sajnos volt egy nagyon rossz üzleti döntése, ami miatt a mai napig havi 50 ezer forintot fizetünk immáron két éve és ez miatt nem tudtunk lakás hitelt fizetni, így azt is felmondták pár hete.

Rengeteg rossz döntést hozott, én meg a kis gyesemből fizetem a rezsinket, próbálok pénz csinálni amiből lehet, pénzt nem kérek soha. Bár a családom nem is adna.

Az anyu nem olyan, ő neki 18 éves korunkig voltunk gyerekek és ő most élni akar, a fiam akkor látja mikor én elviszem hozzájuk, az amerikai nővérem jólétben él, de nem érti, mi van a mi kis hazánkban, miért nem dolgozom, így nem is akar segíteni, az itthoni, ha fogalmazhatok így elzüllött eladósodott, így nem csak a saját háza, hanem közös gyerekkori (anyu) házunkat is viszi a bank. Mikor vált, arra vett fel hitelt hogy ki tudja fizetni a férjét és az anyukám és hármunk nevén van. Anyu már nem ott lakik, hanem az élettársánál évek óta Pesten.

Szóval úszott az is. A barátaim, mióta a gyereket diagnosztizálták el el tűntek, egy maradt meg őt havi egyszer látom és elmegyünk egy kávét meginni.

Közben persze volt egy bőrrákom, amit kimetszettek és ennyi volt, viszont sajnos most anyajegyem volt, minek a szövettanára várok és félek, illetve neurológushoz küldtek, s sejtem miért a tüneteim alapján, de nem festem falra az ördögöt.

A gyereknek iskolát kell keressek, festem a lakást, csinálom a kertet az udvart, az állatokat, gyalog járok mindenhova mert az egyik autónkat lefoglalták, a másikat meg összetörték és a rendőrség 3 hónapja nem zárta le az ügyet az autó totálkáros, így tömeggel mindenhova, a gyereket bevinni az oviba 2,5 óra oda volt, még jó, hogy nyári szünet van, de mi lesz szeptembertől nem tudom, mert még egy év ovi van. Már a szülők jogáról és gyermekek jogáról szóló törvényeket kívülről fújom.

Megoldom ezt, megoldom, de a lelkem és az agyam kikészült. A tehetetlenség miatt is, az miatt hogy próbálom tisztességesen élni az életem, de nem vagyok boldog.

Nem tudom merre lépjek, nem merek kilépni a házasságból, pedig évek óta tudom, s tudjuk, hogy mind kettőnknek jobb lenne. Már négyszer akartunk elválni az évek során. Egyre rosszabb, a családom sem segítőkész (nem anyagiakról beszélek), a férjem családja lenne a legboldogabb, ha elválnánk az biztos. A gyerek meg talán többet látná az apját.

De a lelkemben levő fájdalommal még mindig nem tudok elszámolni, fáj az élet! Fáj, hogy úgy érzem, csak adok, s nem kapok, fáj, hogy idáig jutottam, s magamat hibáztatom, mindenért. Mert ha nem így tettem volna.....

A vállaim fájnak, a múlt is és jövő is, a múltam nem tudom felejteni a jövő meg azért, mert nem tudom, hogy van-e? A gyermekem él-e saját önálló életet majd, lesz-e munkám, hogy eltartsam őt, meggyógyulok-e valaha lelkileg, mert akkor a testem is biztosan helyrejön majd. Oly sok rosszat le sem tudtam írni, mert fáj, vagy hosszú lenne.

A lényeg az, hogy szeretnék bátorítást kapni, mert félek, feladom. Nem tudtam elmondani senkinek mennyire fáj, s rosszul vagyok, hát elmondtam mindenkinek...