Az erőszakos közösülés I.

Előszó

I. BEVEZETÉS

1. A nemi erkölcs elleni bűncselekményekről általában

2. A nemi erkölcs elleni bűncselekmények és az erőszakos közösülés a hatályos Büntető Törvénykönyv rendszerében

II. TÖRTÉNETI VISSZATEKINTÉS

1. Általános jogtörténeti visszatekintés

2. A magyar jogfejlődés

3. A cselekmény büntetőjogi megítélése a Csemegi-kódex (1878. évi V. törvénycikk) hatálybalépését megelőzően

4. Az erőszakos (nemi) közösülés szabályozása az 1878. évi V. törvénycikkben

5. A cselekmény poenalizálása az 1961. évi V. törvény alapján

6. Az erőszakos közösülés az 1978. évi IV. törvény értelmében

III. AZ ERŐSZAKOS KÖZÖSÜLÉS KRIMINOLÓGIÁJA

1. A kriminológia fogalma, tárgya és módszere

2. A kriminológia helye a tudományok rendszerében és kapcsolata más tudományokkal

3. Az erőszak természete

4. A nemi erkölcs elleni bűncselekmények és az erőszakos közösülés a számadatok tükrében

5. Az erőszakos közösülés morfológiai sajátosságai

6. A sértettek korcsoportok szerinti megoszlása, illetve az elkövetők köre

IV. AZ ERŐSZAKOS KÖZÖSÜLÉS TÉNYÁLLÁSI ELEMEI

1. A bűncselekmény tárgya, a tárgyi oldal elemei

2. Az elkövetési magatartás

2. 1. A közösülésre kényszerítés

2. 2. A fenyegetés

2. 3. A védekezésre, illetve akaratnyilvánításra képtelen állapot

3. A kísérlet és az előkészület; önkéntes elállás

4. A bűncselekmény alanya, az alanyi oldal elemei

4. 1. A bűnösség

4. 2. A tettesség és a részesség problematikája

5. Az erőszakos közösülés minősített esetei

6. A bűncselekményi egység és a halmazat kérdései

V. A BIZONYÍTÁS PROBLEMATIKÁJA

1. A bizonyítás alapfogalmai

1. 1. A bizonyítás fogalma, célja és feladata

1. 2. A bizonyítás folyamata

1. 3. A bizonyítási cselekmények és a bizonyítás alanyai

1. 4. A bizonyítás tárgyának fogalma

2. Az erőszakos közösülés bizonyítása

2. 1. Tudomásszerzés a bűncselekményről

2. 2. A sértett kihallgatása

2. 3. A sértett orvosi (orvos szakértői) vizsgálata

2. 4. Az erőszakos közösülés helyszíni szemléje

2. 5. A tanúk felkutatása és kihallgatása

2. 6. A gyanúsított felkutatása és kihallgatása

2. 7. A bizonyítékok értékelése

3. A házassági életközösségen belül elkövetett erőszakos közösülés bizonyítása

VI. A MÓDOSÍTOTT TÉNYÁLLÁS A TÁRSADALMI SZÜKSÉGSZERŰSÉG TÜKRÉBEN

Utószó, avagy egy szakdolgozat története

Forrás- és irodalomjegyzék

1. Felhasznált irodalom

2. Felhasznált szoftverek

Bibliográfia

Mellékletek jegyzéke

„A szemérem elleni bűncselekményekkel s az ezekre vonatkozó jogszabályok analízisével foglalkozó jogász helyzete erősen hasonlít ahhoz a természet-tudóséhoz, ki a bűzhödt mocsarak faunájának vagy flórájának tanulmányozását s ezek törvényeinek felkutatását és ismertetését tűzi ki feladatául. Ott is, itt is szenny az, amiben dolgozik, s szinte állandóan le kell küzdenie az undor érzését, hogy vissza ne forduljon vizsgálódásainak területéről. Ám amint a tudományos búvárkodás szenvedélye erőt ad a természet kutatójának oly dolgokkal való foglalkozáshoz, amelyeket más messze elkerül, éppúgy a jogászt is hasonló érzés sarkallja, midőn a szexuális bűncselekmények matériáját ragadja meg.”

(Angyal Pál)

Az Országgyűlés 1997. július 8-án elfogadta a Büntető Törvénykönyv módosításáról szóló 1997. évi LXXIII. törvényt, amely a benne foglalt változtatások mennyiségére tekintettel joggal nevezhető az 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) novellájának. E törvény jelentős mértékben modifikálta a Btk. Általános Részét a büntetések és a büntetések kiszabásával kapcsolatosan, valamint új Különös Részi tényállásokat konstruált (pl. bűnszervezet létrehozása, mint sui generis delictum ), továbbá számos változtatást eszközölt.

A módosításokkal összefüggésben a legnagyobb visszhangot a közvéleményben egyes nemi erkölcs elleni bűncselekmények újrakodifikálása váltotta ki. Ennek következtében pl. az erőszakos közösülés bűntettét — a korábbi szabályozástól eltérően — mind házassági életközösségen kívül, mind azon belül, akár nő, akár férfi sérelmére el lehet követni.

E szakdolgozat célja, hogy bemutassa e delictumot történeti fejlődésében, kriminológiai megközelítésben és dogmatikájában, valamint — különös tekintettel az inkriminált módosításra — felhívja a figyelmet az új tényállás vonatkozásában felmerülő elméleti és gyakorlati problémákra, megvizsgálja, ad absordum megkérdőjelezze e bűncselekmény megváltoztatásának megalapozottságát.

Mielőtt górcső alá venném e kérdéskört, vizsgáljuk meg mi lehet az oka annak, hogy a módosított tényállás laikus és szakmai körökben egyaránt kitüntető figyelmet érdemel? Miért, hogy hazánkban e magatartás szankcionálása a közvéleményt meglehetősen foglalkoztatja és megosztja?

Jelen esetben a törvény egy olyan kérdést közelít meg a büntetőjog oldaláról, amely évezredek óta a privát szféra legintimebb részéhez tartozik. Egy esetleges büntetőeljárás olyan beavatkozást jelenthet egy család életébe, ami talán lényegesen fontosabb jogvédte érdeket sért, mint az az emberi jog, amelynek biztosítására e törvényt most életre hívta a jogalkotó.

Az új tényállás legfőbb célja az volt, hogy az eddig létező diszkriminációt megszüntesse. Ennek a módosítás maradéktalanul eleget tett, mivel a passzív alany körében két megkötés maradt: élő személy és a tettestől eltérő nemű legyen; a cselekmény pedig — mint említettem — házassági életközösségen kívül és belül egyaránt elkövethető. A miniszteri indokolás ehhez a következőket fűzi hozzá: „a házastársak a házasságkötéssel nem mondanak le teljesen szexuális önrendelkezési jogukról, a házasságkötés ténye nem jogosítja fel egyik felet sem arra, hogy a szexuális érintkezést a másik fél akarata ellenére, a házastársnak lelki és sokszor fizikai gyötrelmet előidéző módon gyakorolja.”

A büntető anyagi jog területén általános tendenciaként érvényesül az a jellemző, hogy a törvényhozás csak valamely cselekmény tömegessé válása esetén reagál a negatív folyamatokra. Másképpen kifejezve: a jogalkotásban érvényesül az úgynevezett „rabló-pandúr effektus” , vagyis az előbbi mindig egy lépéssel előbbre jár az utóbbinál. Ez esetben azonban a fenti irányzat megdőlni látszik, mivel az erőszakos közösülések száma az összbűncselekményekhez képest nem számottevő, ezen belül a házasságon kívüli nemi erőszak — megítélésem szerint — elhanyagolható, de legalábbis többnyire latens marad. Kizártnak tartom tehát, hogy a törvénymódosításból kifolyólag az ilyen ügyek bírói szakban jelentős arányt képviseljenek. (Okkal-joggal merülhet fel a kérdés: vajon ténylegesen mi indukálhatta a jogalkotót arra, hogy e tényállást újrafogalmazza? Társadalmi szükségszerűség? Kétlem. Egyébként is: milyen házassági életközösség az, ahol az erőszak egyáltalán felmerülhet?)

[1998-ban az ismertté vált bűncselekmények száma 600.621 volt. Ebből a házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények 0,76 %-ot képeztek (4.589 bűncselekmény) és e fejezeten belül az erőszakos közösülések aránya — az összbűncselekményekhez képest — 0,06 %-ot (346 bűncselekmény) tett ki. 1999. I. félévében az ismertté vált bűncselekmények száma 247.307 volt, ez 1998. I. félévéhez képest 27,6 %-os csökkenést mutat. Noha a Btk. XIV. fejezetébe felvett delictumok mértéke a bázisidőszakhoz képest 5,1 %-os csökkenést mutat (2245 ügy) és ehhez képest az erőszakos közösülések 9,1 %-kal növekedtek, arányuk továbbra is csekély, nem egész 0,07 %.]

További probléma az is, hogy ezen magatartás büntetendővé nyilvánítása azzal a veszéllyel is járhat, hogy a megromlott házastársi viszonyban az egyik fél a másik terhére visszaél a törvény adta lehetőségekkel. Az új törvény ugyanis a házasságok felbontása esetében igen komoly eszközt ad a házastársak kezébe. Olyan eszközt, amellyel élve a lakáshasználati, gyermek-elhelyezési perekben az ellenérdekű féllel szemben folyamatban levő bűntető eljárásra hivatkozva a bíróság a nem kívánt partner lakáshasználati jogát megszüntetheti, vagy gyermeke láthatását, szülői-felügyeleti jogát megvonhatja.

Arra vonatkozóan nincs adat, hogy eleddig hány nőt érintett a házasságon belüli nemi erőszak problémája, hiszen szankcionáltság hiányában ez rejtve maradt a hatóságok előtt. Azonban az tény, hogy elenyésző volt azoknak az ügyeknek a száma, amelyekben a feleség feljelentéssel élt férje ellen könnyű testi sértés elkövetése miatt, holott ez a lehetőség ez idáig is rendelkezésre állt volna. Én ebből azt a következtetést vonom le, hogy azon családokban, ahol az erőszak állandósuló jelenség, az új tényállás vajmi kevés védelmet nyújt.

[1998-ban 317.129 ismert természetes személy sérelmére követtek el bűncselekményt, ez a természetes személyek sérelmére elkövetett delictumok 76,7 %-a. Ebből a nők aránya 25,7 % (106.211 sértett). A bűncselekmény-főcsoportok szerinti megoszlásban (férfi és nő együtt) személy elleni bűncselekményeket 13245 sértett sérelmére követtek el (3,2 %), a Btk. XIV. fejezet vonatkozásában ez az adat 0,4 % (1.511 sértett). 1999. I. félévében az ismert természetes személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények aránya (146.801 bűncselekmény) a természetes személyek sérelmére elkövetett büntetendő cselekmények 92,2 %-át képezték, ebből a nők aránya 34,4 % volt. Ez az arány bűncselekmény-főcsoportok szerinti megoszlásban 4,0 %, a Btk. XIV. fejezete tekintetében 0,4 % volt.]

Említést érdemel egy nem elhanyagolható nehézség is, ami az új szabályozással kapcsolatosan felmerül. Ez pedig nem más, mint a bizonyíthatóság kérdése. A javaslat parlamenti vitája során többen felvetették a felszólalók közül, hogy azért sem célszerű a tényállást megváltoztatni, mivel e bűncselekmény bizonyíthatósága — ebben a formában — szinte megoldhatatlan. Osztom nézetüket.

A magyar büntetőeljárás magáévá teszi az in dubio pro reo elvét, azaz a minden kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem lehet a terhelt terhére értékelni. E bűncselekmény megítélésénél — mivel a legszorosabb férfi-nő kapcsolatról van szó — rendkívüli körültekintéssel kell vizsgálni a sértetti közrehatás kérdését. Házassági életközösségen belül roppant körülményes lesz kimutatni a nemi erőszak tényét. Szinte megoldhatatlan probléma elé állítja a bíróságot az is, hogy miképpen ítélje meg konkrét ügyben az elkövetéshez szükséges erőszak mértékét. Főszabályként az erőszakos közösülés akkor állapítható meg, ha az elkövető akaratot megtörő, lenyűgöző erőszakot fejt ki a sértett irányába (vis absoluta), továbbá a tényállásszerűséghez sine qua non a sértett komoly ellenállása. Vajon milyen zsinórmérték alapján fog eldőlni, hogy az adott ügyben a házas felek között — szexuális szokásaikat is figyelembe véve — mikor akaratot megtörő az erőszak és mikor komoly az ellenállás? Mivel az ilyen ügyekben többnyire egy állítás és egy tagadás áll szemben egymással, nehéz lesz e kérdést dűlőre vinni.

Az erőszakos közösülés magánindítványra büntetendő , azonban amennyiben az arra jogosult azt — joghatályosan — előterjesztette, a továbbiakban az ügy ura a nyomozó hatóság, illetve az ügyész. Ebből eredően tevékeny megbánás esetében sem áll módjában a sértettnek, hogy az elkövetőnek, pl. férjének megbocsásson. Egyetlen — nem kellően megfontolt — lépés és családok mehetnek tönkre. Érdemes azon is kogitálni, hogy a jogalkotó vajon milyen megfontolásból helyezte hatályon kívül a korábban meglévő speciális büntethetőséget megszüntető okot, amely szerint ha a tettes és a sértett az első fokú bíróság ítéletének meghozatala előtt házasságot köt, a büntetés az alapesetben és a minősített esetek egy részében korlátlanul enyhíthető volt. E rendelkezés eltörlése kizárta az érintett megbocsátásához fűződő és az elkövetőt érintő kedvezményt.

Megannyi felvetés, kérdés, amely feleletre vár, és amelyre válasz a közelmúlt és a nem túl távoli jövő bírói gyakorlata, illetve a nyomozó hatóságok tapasztalatai alapján adható, ha lesz ilyen egyáltalán. E dolgozat keretén belül szándékomban áll ezt is megvilágítani.

A mű teljes terjedelemben megjelent a Magyar Rendészet 1-2/2000. (35-65. oldal és 3-4/2000. (33-73. oldal) számában (Rendőrtiszti Főiskola, Budapest, 2000). Szerkesztett változatát a Belügyi Szemle 4-5/2000. számában (39-60. oldal), Az erőszakos közösülés bizonyítási problémái az 1997. évi LXXIII. törvény módosítását követően cím alatt publikáltam (Belügyminisztérium, Budapest, 2000).