Az erőszakos közösülés III.

1. Általános jogtörténeti visszatekintés

A nemi erkölcs elleni bűncselekmények megítélésével kapcsolatosan az egyes korok és népek rendkívül változatos álláspontra helyezkedtek.

Az ókori keleti népek törvényei kimondottan csak a házasságtörést és a vérfertőzést rendelték büntetni. Egyéb hasonló jellegű cselekmények — pl. fajtalanság — büntetése a családra volt bízva és a védelem jellemzően a nők nemi tisztaságának megőrzésére irányult. Az egyiptomi jogban az említetteken túl büntetés alá esett a paederastia is.

[„Mert mint Manu mondja: azon célból, hogy a férj tiszta nemzedéket kapjon, teljes buzgósággal kell őriznie feleségét», de nyomban hozzáteszi: "senki sem képes az asszonyokat teljesen megőrizni a bűntől.".”]

A rómaiak jogrendjében hosszú ideig ugyancsak a domestica disciplina hatáskörébe tartozott a nemi erkölcsöt sértő cselekmények megtorlása. A Kr. e. XVIII. század elejére a házasságon kívüli nemi élet és a gyermektelenség olyan méreteket öltött, hogy az ehhez társuló erkölcstelenség az állam alapjait is megingatta. A lex Iulia de adulteriis coercendis (Kr. e. 736) számos más törvénnyel egyetemben a szemérmet és a nemi erkölcsöt sértő cselekmények egész sorozatát közbüntetésnek vetette alá. Büntetés alá esett — többek közt — a vérfertőzés, a házasságtörés, és a tisztességes hajadonnal vagy özveggyel való közösülés.

[E törvénynek számottevőek voltak a család jogintézményét védő rendelkezései is. Pl. a principátus elején előírta a lex Iulia de adulteriis coercendis, hogy repudium (egyoldalú nyilatkozat) esetén a válni kívánó fél hét tanú előtt jelentse ki akaratát, a posztklasszikus korban pedig válóokiratot kellett kiállítani.]

A germán népjogok e cselekmények tárgyában a közjogi felfogást többnyire teljesen nélkülözték vagy csak az egyházi befolyás alatt engedtek annak helyt. A házasságon kívüli nemi élet a Muntwalt és a Sippe büntető hatalma alá tartozott, a középkor vége felé azonban több jog e cselekmények elkövetőit pénzbírsággal, botbüntetéssel, korbácsolással, sőt tűzhalállal szankcionálta. Büntetni rendelték a keresztény és a zsidó közötti szexuális kapcsolatot; az erőszakos közösülés és a nőrablás a főbenjáró bűntettek közé tartozott (eleinte pénzbírság, majd lefejezés, vízbefojtás vagy kerékbetörés volt a büntetés). A csábítás és a Muntwalt beleegyezése nélkül kötött házasság többnyire pénzbírság alá esett; a concubinatust a világi jog nem bűntette. A vérfertőzés büntetése kezdetben pénzbírság, később száműzetés volt, a középkori német jogok pedig a XV. századig nem büntették e cselekményt. A természet elleni fajtalanságot Tacitus idején vízbefojtással szankcionálták, azonban más népeknél sokáig nem tartozott a bűncselekmények közé. A bestialitás büntetése halál volt. A házasságtörést eredetileg csak a nő részéről büntették; a büntetés sokáig magánjellegű volt, utóbb pénzbírságot kellett a nőnek fizetnie. Nem fizetés esetén az orrát vagy a fülét levágták. Elvétve előfordult, hogy valamely jog e cselekmény miatt a férfit is felelősségre vonta. A kettős házasságot egy ideig nem vonták büntetés alá, majd súlyos szankcióval torolták meg. Ilyen jellegű büntetéssel illették több helyen a kerítést, mégpedig mint a házasságon kívüli közösülés alkalmának megteremtését.

Az egyházjog, amelynek felfogása évszázadokon keresztül uralkodó volt és a középkori, sőt az újkori jogokat is sokáig befolyásolta, minden nemi erkölcstelenséget bűntettnek minősített és a nemi ösztönnek bármilyen meg nem engedett megnyilvánulását megtorolta. Büntetést vont maga után pl. a tisztességes nőszemély elcsábítása, az erőszakos közösülés, a házasságtörés, a kettős házasság, a vérfertőzés, az egyházi személyekkel létesített szexuális kapcsolat, a természet elleni fajtalanság, a kerítés, sőt bizonyos fokig az önkielégítés is. A bordélyházak megszüntetését nagy erővel szorgalmazta az egyház, azonban olyannyira sikertelenül, hogy azok a középkorban a legtöbb helyen már hatósági ellenőrzés alatt állottak.

[„A Carolina teljesen az egyházjogi elveket valósítja meg, midőn 116-123. art.-aiban a legtöbb szemérem elleni cselekményt büntetés alá vonja. A stuprum voluntorium, fornicatio és concubinatus cselekményeit a P.G.O. mindazonáltal nem büntette; a XVI. század nem egy törvénye azonban majd csak pénzbüntetést, majd szabadságvesztés-büntetést alkalmaz azok elkövetőire. A keresztény és a zsidó közötti nemi közösülés több helyütt mint természet elleni fajtalanság esik büntetés alá.”]

Bizonyos enyhülés és felfogásbeli változás már a XVII. század egyes törvényeiben is beállott, azonban gyökeresebb átalakulás csak a XVIII. században következett be, éspedig a kor reformátorainak (Voltaire, Soden és Michaelis) köszönhetően. E reformerek szerint a szemérem elleni cselekmények az egyént és az államot kisebb mértékben sértik, ennélfogva csak kivételesen és ekkor is enyhébb büntetés alkalmazása indokolt.

A XIX. század jogirodalmát és törvényhozási munkálatait már az a nézet hatotta át, hogy a szemérem elleni bűncselekmények gyanánt kifejezetten csak a nemi élet szabadságát és az erkölcsöt durván sértő támadások büntethetők. Amennyiben az ilyen cselekmény nem párosult erőszakkal, illetve személyi szabadság megsértésével, továbbá nem okozott közbotrányt: büntetéssel nem volt sújtható. Nem büntették például az ágyasságot és megkérdőjeleződött a természet elleni fajtalanság bűncselekménnyé nyilvánításának helyessége is. Ezzel ellentétben a fiatalkorúak sérelmére és a védekezésre, valamint akaratnyilvánításra képtelen állapot kihasználásával elkövetett cselekmények tetteseivel szemben a jogalkotók hatékonyabban léptek fel és ez a tendencia a XX. századra tovább erősödött.

2. A magyar jogfejlődés

A magyar büntetőjog nemi erkölcs elleni bűncselekményekkel kapcsolatos szabályai sokáig magukon viselték a kánonjogi felfogást. Az államalapítás idején pl. a házasságon kívüli közösülés és fajtalankodás minden neme büntetendő volt.

[Szent István király II. 26. törvénycikke értelmében a szolgálóval való közösülést első és másodízben megkopasztással és vesszőzéssel, harmadízben pedig szolgaságba vetéssel szankcionálták. Hasonló büntetéssel sújtották azt a szolgát, aki másnak a szolgálójával közösült. Ha a szolgáló teherbe esett és a szülés következtében meghalt, a szolgáló ura kártérítésre volt jogosult. Tiltva volt az egyházi személynek cselédlánnyal létesített szexuális kapcsolata is. Szent László király I. 2. törvénycikke szerint: „ha valamely pap az ő szolgálóleányát vette társul magához feleség gyanánt, adjon túl rajta, mit ha nem akarna, adják el mégis és árát vigyék a püspöknek.”]

Szigorúan büntették különösen a kettős házasságot és az erőszakos közösülést: ezeket halállal torolták meg. A kéjnők egyházi fenyíték alá estek; visszaesőként a concubinatus, valamint eleinte a házasságtörés is egyházi büntetést vont maga után, később e delictumot halállal büntették, illetve a férj jogosult volt paráználkodó feleségét megölni. A vérfertőzés a hűtlenséggel esett egy tekintet alá; a természet elleni fajtalanságról a korabeli jogirodalom nem tesz említést.

Werbőczy István Hármaskönyve, a Tripartitum nem egységes rendszerben ugyan, de tartalmazott egyes büntetőjogi rendelkezéseket, így a nemi erőszakot megtalálhatjuk benne, azt ún. nyilvános bűncselekménynek tekintették, melynek büntetése nincstelen, vagyontalan személlyel szemben halálbüntetés volt, míg a birtokos nemesek ilyen cselekményeit ún. hatalmaskodásnak vették és itt e cselekmények elkövetői vagyoni elégtétellel mentesülhettek a szigorúbb büntetés alól. A Hármaskönyv 14. Cím 6. §-a nevesítette a „nőrokonok megszeplősítése” és a „vérfertőztetés” eseteit, a 105. Cím 1. §-a szabályozta a házasságtörés következményeit.

[„14. Czím. A hűtlenség vétkének eseteiről. Az úgynevezett hűtlenség vétkének esetei pedig azok, amelyek ha fölmerülnek, a királyi felség bárkinek fekvő jószágait még életében törvényesen és szabadon adományozhatja annak a kinek akarja.

6. § Továbbá: a kik nőrokonaikat ugyancsak a negyedik ízen belül megszeplősítik. Vagy a kik mostoha anyjukon erőszakot vesznek s a kik vért fertőztetnek, nyilvános elmarasztalása vagy levelesítés esetében.

1. § De ha férje a házasságtörés után vele együtt lakván és hálván erkölcsi magaviseletét tudva elnézné, akkor hitbérét is vissza fogja nyerni és férje ezután őt a házasságtörés miatt (ha másodszor vétkeznék is) meg nem ölheti, a mit első ízben a mikor tudniillik a házasságtörés tudomására jutott, szabadon és jogosan megtehetett.”]

3. A cselekmény büntetőjogi megítélése a Csemegi-kódex (1878. évi V. törvénycikk) hatálybalépését megelőzően

Törvényjavaslataink közül az 1712. évi büntetni rendeli a házasságtörést, amely arbitrarius büntetés alá esett, azonban visszaesőként fejvesztést vont maga után. Kard általi halálbüntetéssel torolták meg az erőszakos közösülést, valamint a kettős házasságot és a sodomiát. Bestialitás elkövetőjét és az állatot máglyán megégették, a hamvakat a vízbe vagy a szélbe szórták. Az 1792. évi javaslat erősen egyházi befolyás alatt állott. Közvetlenül a vallás elleni bűncselekmények után rendelkezett a bigámiáról és a polygámiáról, az incestusról, az adulteriumról, lenociniumról, a fornicatioról és a stuprumról. Büntették továbbá a közbotrányt okozó és a jó erkölcsöket sértő iratok, képek terjesztését is. A felvilágosodás „terméke” volt az első magyar büntetőkódex-tervezet, melynek kidolgozását az 1791-es országgyűlés 67. törvénycikke írta elő. A tervezet 1795-re készült el, de nem került országgyűlési tárgyalásra, így törvényerőre sem emelkedhetett. Jelentősége abban állt, hogy nem csupán rendszerezte a már meglévő szabályokat, hanem újakat akart alkotni, kimondta a nullum crimen sine lege elvét, de nem vetette el a szokásjogot sem. A tervezet II. Részében a „A polgárok javait, vagyonát és szabadságát veszélyeztető bűntettek” körében a XXXVII. szakasz szól a nemi erőszakról. A bonyolult nyelvezetű jogszabálytervezet érdekessége, hogy e bűncselekményt a jogalkotók férfi sérelmére is elkövethetőnek ítélték, jogi tárgyát a következőkben határozták meg: „az embernek azon alapvető joga, hogy maga rendelkezzen legszemélyesebb érzéseivel.” Az 1843. évi javaslat már szakít a korábbi felfogással és csak azokat a cselekményeket szankcionálja, amelyek mint erőszakos, fondorlatos vagy közbotrányt okozó szeméremsértő cselekmények jelennek meg. Ilyen delictum volt pl. az erőszakos közösülés, a nőrablás, a többnejűség (többférjűség), a házasságtörés és a vérfertőzés.

4. Az erőszakos (nemi) közösülés szabályozása az 1878. évi V. törvénycikkben

[Az 1878. évi V. törvénycikk a bűntettekről és vétségekről (Btk.), valamint az 1879. évi XL. törvénycikk a kihágásokról (Kbtk.) alkották az első magyar törvénnyé lett teljes büntető kódexeket.

A Btk. különös része a rokonbűncselekményeket együtt tárgyalta. Ezek öt csoportba sorolhatók: az uralkodó és az állam elleni bűncselekmények (I–VIII. fejezet); a társadalmi rend (IX–XIII. fejezet); az egyesek személye és vagyona (XIV–XXXVI. fejezet); a közbiztonság elleni bűncselekmények (XXXVII–XL. fejezet), majd megint az állam-, illetve az államigazgatás rendje elleni bűncselekmények és a hivatali bűncselekmények (XLI–XLII. fejezet).]

A Csemegi-kódex az erőszakos nemi közösülés bűntettét a XIV. fejezetben, a „Szemérem elleni bűntettek és vétségek” címszó alatt a 232. §-ban tárgyalta. E szakasz szerint a bűncselekményt az követte el, „1. a ki valamely nőszemélyt erőszakkal, vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy vele házasságon kívül nemileg közösüljön; 2. a ki valamely nőszemélynek öntudatlan, - vagy akarata nyilvánítására, vagy védelmére tehetetlen állapotát arra használja fel, hogy vele házasságon kívül nemileg közösüljön, akár ő idézte elő azon állapotát, akár nem.”

[„1. Életkorának 12. évét be nem töltött tisztességes leányon tényleges erőszak alkalmazása nélkül elkövetett vagy megkísérelt nemi közösülés a Btk. 232. §-a alá eső erőszakos nemi közösülést, ill. ennek kísérletét képezi (81. febr. 22. 8509. t. ü. megállapodás Bj. T. I. 370.). (...)

8. Az e. nemi közösülés befejezéséhez a két különböző nemi rész egyesítése elegendő (C. 2371/92. J. Sz. VII. 185.).”]

A fenyegetés — mint elkövetési mód fogalmát — a törvény 234. §-a definiálta, amely szerint: „Fenyegetés alatt a jelen fejezetben olyan fenyegetés értetik, amely alkalmas arra, hogy a fenyegetettben saját, — vagy jelenlévő hozzátartozójának életét, vagy testi épségét veszélyeztető súlyos sértés közvetlen bekövetkezése iránt alapos félelmet gerjesszen.” A delictum minősített tényállását a 235. § szabályozta. Kimondta, hogy: „A 232. §-ban meghatározott bűntett: tíztől tizenöt évig (...) terjedő fegyházzal büntetendő: 1. ha a felmenő vagy lemenő ágbeli rokonon vagy testvéren; 2. ha a tettes gyámságára, gondnokságára, tanítására, nevelésére, felügyeletére, gyógykezelésére vagy gondviselésére bízott személyen követtetett el.” (A bűncselekmény alapesetben tíz évig terjedő fegyházzal volt büntetendő.)

[„1. A cseléd nem tekinthető a gazda gondviselésére bízott személynek (1769/91. Bj. T. XXIII. 181.). (...)

7. A vádlott, mint sértett anyjával törvénytelenül élő egyén, nem sorolható a Btk. 235. §-ában megnevezett személyek közé és a Btk. 235. §-ában rendelt büntetési tétel tehát jelen esetben alkalmazást nem nyerhetett (C. 1128/96. Bj. T. XXXIV. 160.).”]

A kódex sui generis delictum gyanánt szabályozta a halált okozó erőszakos nemi közösülés esetét. A 237. § szerint: „Ha jelen fejezet előbbi §-aiban meghatározott bűntett, vagy ennek elkövetésére használt eszközök, vagy szerek a sértettnek halálát okozták: a büntetés életfogytig tartó fegyház leend.”

[„2. Ha valaki a megfertőztetés után nyomban a megfertőztetett leányt szándékosan megöli és nem állapítható meg a megfertőztetés és megölés között az oki összefüggés: vádlott úgy a megfertőztetés, mint a szándékos emberölés büntettében mondandó ki bűnösnek és anyagi bűnhalmazat állapítandó meg, a büntetés pedig a Btk. 99. §-a értelmében szabandó ki (C. 223/82. Bj. T. IV. 33.). (...)

3. A 232. § 1. pontja és a 237. § alapján ítéltetett el vádlott, a ki a közösülés alatt, hogy a leány által kifejtett ellenállást legyőzze, nyakára hurkot vetett, s ezzel azt megfojtotta (Bj. T. XXVIII. 276.).”]

A 238. § — főszabályként — a XIV. fejezetbe felvett bűncselekmények vonatkozásában a büntető eljárás megindítását a sértett fél által előterjesztett magánindítványhoz kötötte, a 239. § taglalta az e körben közvádra üldözendő eseteket. Speciális büntethetőséget megszüntető okot tartalmazott a 240. §.

„238.§ A jelen fejezet előbbi szakaszaiban meghatározott bűntettek miatt a bűnvádi eljárás rendszerint csak a sértett fél indítványára indítható meg. Az indítvány azonban nem vonható vissza.”

[„2. Tekintve, hogy a nyomozást a rendőrség a sértett törvényes képviselőjének indítványára tette folyamatba, amelynek alapján a bűnvádi eljárás megindíttatott és be is fejeztetett, a már tett indítvány pedig a Btk. 238. §-a értelmében a fennforgó esetben vissza nem vonható, s így a magánvádlás jogáról való lemondás hatálytalan: a kir. ítélőtábla — határozatának megváltoztatásával — utasíttatik, hogy ítéljen az ügy érdekében (C. 160/92. M. f. h. V. 248.).”]

„239.§ A sértett fél indítványa nélkül indítható meg a bűnvádi eljárás:

1. ha a tettes ellen a jelen fejezet előbbi szakaszaiban meghatározott bűntettel az elkövetés idejére és helyére nézve összefüggő, és hivatalból üldözendő más bűntett is forog fenn;

2. ha bűntett a megsértettnek halálát okozta;

3. ha a 235. §-ban meghatározott esetek valamelyike forog fenn.”

[„E § alkalmaztatott, mostoha atya által mostoha leányán elkövetett erőszakos nemi közösülés esetében (Bj. T. XXV. 173.), továbbá: midőn vádlott az egyidejűleg elkövetettnek állított rablás alól felmentetett (XXXIII. 300.).”]

„240. § Az erőszakos nemi közösülés, a szemérem elleni erőszak és megfertőztetés nem bűntetteik: ha a tettes és a sértett között a bűnvádi ítélet előtt házasság jön létre.” (A Csemegi-kódex XIV. fejezetében szabályozott bűntetteket az 1. számú melléklet tartalmazza.)

[„Tekintve, hogy a Btk. 240. § a Btk. 116. §-tól eltérő intézkedést tartalmaz: tekintve, hogy az erőszakos nemi közösülés büntette miatt vádolt és sértett között a harmadbírósági ítélet kihirdetése előtt házasság jött létre, ezt a kir. törvényszék előtt közokirattal tanúsították és a dolog tárgyában ők és a kir. ügyészség szabályszerűen meghallgattattak és ily esetben a tettes nem büntethető: ily értelmezéssel a másodbíróság végzése helyben hagyatik (C. 10,759/92. Bj. T. XXVI. 52.).”]

5. A cselekmény poenalizálása az 1961. évi V. törvény alapján

[Magyarország felszabadulása után az Alkotmány megalkotását követően - a kor politikai szellemének megfelelően - szükségessé vált a büntetőjog új, szocialista alapjainak megteremtése. Az egész büntetőjogi szabályozást magában foglaló törvénykönyv létrehozásának azonban nem voltak meg a feltételei, így csak a büntető törvénykönyv általános része született meg az 1950. évi II. törvénnyel (Btá.). Ez a korábbi kódex általános részét váltotta fel.

Több évi előkészítő munka eredményeként 1961-ben jött létre az első átfogó szocialista magyar büntetőkódex, a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve (Btk.), az 1961. évi V. törvény, amely egységesen szabályozta a büntetőjog egész anyagát. Az új Btk. és az azt életbe léptető 1962. évi 10. törvényerejű rendelet 1962. július 1-jén lépett hatályba, s ezzel a magyar büntető jogalkotás bizonyos értelemben a büntetőjog kodifikáción nyugvó szabályozásának elvéhez tért vissza.]

Az 1961. évi Btk. általános része nyolc, a különös rész kilenc fejezetből állt. Az erőszakos nemi közösülés bűntettét a XV. Fejezet poenalizálta, e fejezet két címre — I. Cím: A család és ifjúság elleni bűntettek; II. Cím: A nemi erkölcs elleni bűntettek — tagozódott.

A törvény miniszteri indokolása és a jogirodalmi értelmezések szerint a Btk. XV. Fejezet II. Cím alatt megfogalmazott bűntető rendelkezések azokat a bűncselekményeket szabályozták, amelyek a nemi szabadságot sértik, vagy az ifjúság egészséges szexuális fejlődését veszélyeztetik, illetve különböző más vonatkozásokban a nemi kapcsolatok társadalmi rendjét támadják.

E tárgykörbe tartozó delictumokat a jogtudósok jogi tárgyuk szerint a következőképpen csoportosították:

a) a nemi szabadság elleni bűntettek,

b) az ifjúság egészséges nemi fejlődését támadó bűntettek és

c) a nemi erkölcs elleni egyéb bűntettek.

A Btk. magyarázata a Csemegi-kódexhez hasonlóan szabályozta a nemi közösülés, az erőszak és a fenyegetés fogalmát. E szerint a nemi közösülés törvényi definícióját nem azonosították a közösülés élettani fogalmával. A büntetőjogi értelemben vett nemi közösülés ugyanis nem kívánta meg annak fiziológiai lefolyását, a cselekmény megvalósulásához elegendő volt, ha a férfi nemi szerve a nő nemi szervébe behatol. Erőszak alatt a passzív alany komoly ellenállásának leküzdésére alkalmas fizikai ráhatás volt értendő, ez egyébként az általános részben szabályozott fogalommal megegyezett. A fenyegetést a Btk. 115. §-a határozta meg, a nemi erkölcs elleni bűncselekményeknél használt fenyegetés azonban eltért az általánosan meghatározottól, mivel a Btk. 276-278. §-ok alkalmazásában csak az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen lelki ráhatást tekintette fenyegetésnek. A fenyegetés egyebekben nemcsak a sértettre irányulhatott, hanem a vele jelenlevő bármely személyre, amennyiben az a sértettben olyan komoly félelmet váltott ki, aminek hatására inkább közösült, mintsem a kilátásba helyezett hátrányt elszenvedje vagy elszenvedni hagyja. A fenyegetésnek az életet vagy a testi épséget kellett közvetlenül kellett támadnia. A közvetlenség azt jelentette, hogy a sértettnek a kilátásba helyezett hátrány azonnali bekövetkezésétől kellett tartania, ugyanakkor elengedhetetlen feltétel volt a megfenyegetett jelenléte .

A törvény 276. § (1) bekezdése értelmében alapesetben e cselekmény elkövetője az: „Aki nőt házassági életközösségen kívül erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel közösülésre kényszerít, úgyszintén, aki a nőnek védelemre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát közösülésre használja fel...”. A súlyosan minősített esetet a (2) bekezdés tartalmazta, amely kimondta: „A büntetés öt évtől tizenkét évig terjedő szabadságvesztés, ha a) a sértett — a bűntett elkövetésének időpontjában — az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása, vagy gyógykezelése alatt állt; b) ugyanazzal a nővel azonos alkalommal két vagy több férfi egymás cselekményéről tudva közösült.” Az erőszakos nemi közösülés privilegizált esetét szabályozta a (3) bekezdés. Ennek alapján az (1) bekezdés és a (2) bekezdés a) pontja esetében a büntetést korlátlanul enyhíteni lehetett: „Ha az elkövető és az sértett az elsőfokú ítélet meghozatala előtt házasságot köt.” A „Vegyes rendelkezések” körében nevesítette a törvény a bűncselekmény üldözhetőségét, illetve az e címre vonatkozó értelmező rendelkezéseket. A 289. § szabályozta, hogy: „A 276. (1) bekezdése (...) esetében büntető eljárásnak csak magánindítványra van helye, kivéve ha a bűntettel kapcsolatban más, hivatalból üldözendő bűntettet is elkövettek. Ha a sértett kiskorú, a magánindítványt a gyámhatóság is előterjeszthette.” A 290. § pedig e bűntett alkalmazásában „a tizenkettedik életévét meg nem haladott személyt védelemre képtelennek” tekintette. (Az 1961. évi V. törvény XV. fejezet II. Címben foglalt bűncselekményeket a 2. számú melléklet tartalmazza.)

6. Az erőszakos közösülés az 1978. évi IV. törvény értelmében

[Az 1961. évi V. törvény alkalmazásának több mint másfél évtizedében eredményesen védelmezte a szocialista társadalmi rendet, az állampolgárok személyét és jogait, hozzájárult a közrend és a közbiztonság megszilárdításához.

E részleges kiegészítések és módosítások ellenére szükségessé vált az addigi jogfejlődést összegező és továbbfejlesztő, új Büntető Törvénykönyv megalkotása. Az új kódexet a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény hatálybaléptetéséről és végrehajtásáról rendelkező 1979. évi 5. törvényerejű rendelet (Btké.) 1979. július 1-jével léptette életbe.]

A Btk. XIV. fejezete szabályozza a házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekményeket. A miniszteri indokolás szerint e „fejezet rendelkezései — az Alkotmánnyal , a Csjt.-vel és az Ifjúságról szóló 1971. évi IV. törvénnyel összhangban — a házasság és a család intézményét, az ifjúság fejlődését, valamint a nemi kapcsolatoknak a társadalomban kialakult és elfogadott rendjét védik. Ezek a jogi tárgyak szorosan összefüggnek egymással, különbségeikre figyelemmel a fejezet két címre tagolódik”. A XIV. fejezet I. címe a házasság, a család és az ifjúság elleni bűncselekményeket foglalja össze, a II. cím a nemi erkölcs elleni delictumokat tartalmazza. E címen belül a 197. § nevesíti az erőszakos közösülést, amely a törvényhely eredeti miniszteri indokolása szerint „a legsúlyosabb támadás a nő nemi szabadsága ellen”.

[Az erőszakos közösülés azon ritka törvényi tényállások közé tartozik a Btk. rendszerében, amelyet — az 1997. évi LXXIII. törvény változtatásait kivéve — nem módosítottak. Az 1987. évi III. törvény 39. § (4) bekezdése a kódex 206. és 207. §-ait változtatta meg; az 1993. évi XVII. törvény 47. és 49. §-ai és a 103. § (3) bekezdése 1993. május 15-i hatállyal modifikálta, hatályon kívül helyezte, illetve kiegészítette a Btk. 204-207. §-ait, valamint a Btk. 210/A. §-át; az 1997. évi LXXIII. törvény 22-27. §-ai 1997. szeptember 15-től a Btk. 197., 198., 200., 205., 207. és 208. §-ait módosította, végül az 1998. évi LXXXVII. törvény - 1999. március 1-jei hatállyal - a Btk. 200. §-át alakította át. Legutóbb pedig az Alkotmánybíróság 20/1999. (VI. 25.) AB határozatával 1999. június 25-i hatállyal megváltoztatta a Btk. 203. § (3) bekezdését.]

A törvény eredeti szövegezése szerint [Btk. 197. § (1) bekezdés] e bűntett elkövetője alapesetben az, „aki nőt házassági életközösségen kívül erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel közösülésre kényszerít, vagy a nő védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát közösülésre használja fel”. Súlyosabban minősül a cselekmény [Btk. 197. § (2) bekezdés], „ha a) a sértett az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt áll, b) a sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményéről tudva többen közösülnek”. A 197. § (3) bekezdése alapján a büntetés az (1) bekezdés és a (2) bekezdés a) pontja esetén korlátlanul enyhíthető volt, „ha a tettes és a sértett az első fokú bíróság ítéletének meghozatala előtt házasságot köt”.

A citált törvényi tényállásból nyilvánvalóan kitűnik, hogy a bűncselekmény sértettje (passzív alanya) csak az elkövetővel házassági életközösségen kívül élő nő lehet, közvetlen tettese pedig kizárólagosan férfi. A tényállás első fordulatát — a közösülésre kényszerítést — azonban nemcsak férfi, hanem nő is megvalósíthatja, amennyiben cselekedete arra irányul, hogy a sértett más férfival közösüljön. Ebből eredően a delictumot társtettesi minőségben nő is elkövetheti, a részesi alakzatokkal kapcsolatosan az általános szabályok érvényesülnek.

A Btk. 209. §-a értelmében a 197. § (1) bekezdésében, 198. § (1) bekezdésében (szemérem elleni erőszak), valamint a 201. § (1) és (2) bekezdésében (megrontás) meghatározott bűncselekmények „csak magánindítványra büntethetők, kivéve ha azokkal összefüggően nem magánindítványra büntetendő bűncselekményt is elkövetnek”. A javaslat miniszteri indokolása szerint ennek magyarázata elsősorban a sértett kímélete; súlyosabb esetben azonban az ilyen cselekmények büntetőjogi üldözéséhez fűződő közérdek háttérbe szorítja az egyéni érdeket. E szakasz módosítására ez idáig még nem került sor.

A Btk. 210. §-a speciális értelmező rendelkezést tartalmaz. A törvényhely eredeti tartalma szerint az erőszakos közösülés (197. §), a szemérem elleni erőszak (198. §) és a természet elleni erőszakos fajtalanság (200. §) alkalmazásában „a tizenkettedik életévét be nem töltött személyt védekezésre képtelenek kell tekinteni”. Itt a törvény megdönthetetlen vélelmet állít fel, mivel az ilyen korú sértett — kis testi ereje miatt — általában képtelen a nagyobb ellenállásra.

Mint arra már utalás történt, az 1997. évi LXXIII. törvény 22. §-a 1997. szeptember 15-i hatállyal módosította a tényállást. Ennek szellemében a delictum elkövetője alapesetben [197. § (1) bekezdés] az, „aki mást erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel közösülésre kényszerít, vagy más védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát közösülésre használja fel”. Súlyosabban akkor minősül a cselekmény [197. § (2) bekezdés], ha „a) a sértett a tizenkettedik életévét nem töltötte be, b) a sértett az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt áll, c) a sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményéről tudva, többen közösülnek”, illetve a (3) bekezdés alapján akkor, „ha a tizenkettedik életévét be nem töltött sértett sérelmére elkövetett erőszakos közösülés a (2) bekezdés b) vagy c) pontja szerint is minősül”.

A módosítást követően tehát az elkövetési tárggyal kapcsolatos jogi helyzet megváltozott, a passzív alannyal szemben a továbbiakban egyetlen követelmény csupán, hogy élő személy legyen. Az elkövetési magatartás közös tényállási elemeként meghatározott házassági életközösségen kívüli elkövetés hatályát vesztette. A bűncselekmény alanya önálló és közvetlen tettesként csak a sértettől eltérő nemű személy lehet, a közösülés fogalma ugyanis különböző nemű személyek szexuális érintkezését tételezi fel, azonban a sértettel azonos nemű személy, vagy közösülésre abszolúte képtelen férfi társtettesi minősége sem kizárt. Ugyanez vonatkozik a felbujtóra és a bűnsegédre is. A (2) bekezdés a) pontja szerint — nóvumként — szigorúbban büntetendő a tizenkét éven aluli gyermek sérelmére elkövetett cselekmény, illetve [(3) bekezdés], ha a tizenkettedik életévét be nem töltött sértett sérelmére az erőszakos közösülést nevelője, felügyelője, gondozója vagy gyógykezelője követi el, vagy ilyen korú sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményéről tudva többen közösülnek. Az 1997. évi LXXIII. törvény nem vette át a 197. § (3) — korábbi — bekezdésének rendelkezését, amely egyes esetekben lehetővé tette a büntetés korlátlan enyhítését, ha a tettes és a sértett az elsőfokú bíróság ítéletének meghozatala előtt házasságot köt. A törvény a magánindítvánnyal összefüggésben és az értelmező rendelkezések vonatkozásában változást nem hozott. (Az 1978. évi IV. törvény XIV. fejezet II. Címben foglalt delictumokat a 3. számú melléklet tartalmazza.)