Kétségek löknek a hintán

Csak hagyjam, hogy megtörténjen. Nem kell döntenem.

Nincs más kérdés, csak, hogy jó e nekem?

De nem tehetem!

Nekem tudnom kell, értenem! Legalább magamat!

Nem lehetek száraz falevél, amit a szél kerget szerte egy őszi napon, minden cél nélkül! Nem hagyhatom!

Mert talán csak játék, egy ötlet, mely nem köt, de szabadságot ad…

És akkor indulnak ujjaim a betűkön és mint egy gondolat, száguldanak bőrödön az ujjbegyek, melyek nem jók másra most, mint érinteni, simítani és furcsa érzéssel végükön, körbejárni hátadat.

Ám vigyázat, mert ezek igazi karmok és nem mű hegyek! Erősek és élesek! Sebet ejteni képesek. Véletlenül is, hosszú, véres csíkokban.

Most nem fáj, mert elrejti egy más érzés, de később hosszú ideig emlékeztetni fognak szégyentelenül!

De pillanatnyilag simogatnak, cirógatnak és mindkét oldalon csodát ígérnek, ahogy tovább siklanak, más tájakra, és hajadba túrnak lelkesen.

Birtokolnak, akarnak és csak elhűlve figyelem : ez az én kezem…

Vagy igaz is lehet az állomás, melyről nem futnak vonatok tovább! És akkor állj! Mert ez túl van azon a határon, ami innen még csak egy álom.

És elvész a képzelet, a valóság figyelmeztet, nem lehet!

Én pedig újra csak töprengek. Nem értem magamat.

Ennyi értelmetlen érzés valami miatt?

Ez nem én vagyok, nem lehet! Nem jó!

Sosem volt kétségek fátyla borít be és nem enged látnom tisztán!

Így aztán nem megy az elengedés és nem megy a megadás! Sosem volt kétségek löknek a hintán!

Soha nem volt még ilyen tehetetlen érzésem, amikor nem dönthetek.

Egy kényelmes nap után töpreng az értelem!

De az írás teret ad, kisül, hogy tehetség lakik bennem, csak még nincs erőm, hogy útjára bocsássam, vagy elengedjem!