Ha az élet citrommal kínál

A veszteség és az ezzel járó kudarc mindenki számára ismerős, Gizi is megismerte 18 évesen, amikor hosszú évek jó tanulmányi eredménye ellenére sem vették fel a pszichológia szakra. Gizi – aki kitalált személy – teljesen összetört. Szinte sokkot kapott, hogy a barátai közül csak ő nem került be az egyetemre, úgy érezte, hogy veri a sors, és folyton csak azt kérdezgette ökölbe szorult kézzel: „Miért pont én?”. Pár héttel később más elfoglaltság után nézett, elkezdett zenét tanulni, eközben pedig analizálta saját magát, alaposan átgondolta, hogy tényleg pszichológus akar-e lenni. Egy év elteltével ismét felvételizett, ezúttal sikeresen. Azóta megszerezte a doktorit, ma pedig már neves egyetemeken tart előadásokat. De elég Steve Jobsra gondolni, akit kirúgtak az Apple-től, a cégtől, amit többek között ő alapított. Majd hosszú évek elteltével visszatért és hihetetlenül sikeressé tette cégét.

Ideális esetben tehát a kudarc átfordul, és hozzá tud segíteni a jövőbeni sikerhez. De előtte meg kell gyászolni a veszteséget, melynek természetes velejárója az elfogadás: beletörődni a ténybe, hogy valami nem sikerült. Ez az egyik legnehezebb szakasz. Legtöbbször kifogásokat keresünk, próbáljuk a dolgot bagatellizálni, sokszor másokra mutogatunk, vagy a körülményeket hibáztatjuk. A „pedig annyira akartam” kifogásnak az óvodában a helye! Egy felnőtt embernek tisztában kell lennie azzal, hogy a nagyon akarás még messze van a cselekvéstől. Van, hogy a tagadásba menekülünk, nem vagyunk hajlandók elismerni a kurdarc tényét sem, azzal védekezünk, hogy még nem értünk a folyamat végére.

A kudarcnak vannak belső és külső okai. Fontos, hogy a kettőt kiegyensúlyozottan kezeljük: egészségtelen csak a körülményeket hibáztatni, de ugyanannyira káros minden hiba miatt csak magunkat okolni. Akkor nem csúszik ki a kontroll a kezünkből, ami a kulcsa annak, hogy el tudjuk kerülni a hasonló helyzeteket, ha megtanuljuk megfelelően levonni a következtetéseket. Ha nem egy torz kép alakul ki bennünk saját magunkról, vagy a külső körülményekről.

Az önsajnálat azonban olyan, mint egy mocsár. Perverz módon vonzó, mert előszeretettel dédelgetjük, öleljük magunkhoz, és nehezen engedjük el. A gyásznak megvan a maga ideje és időtartama. A kudarc természetes velejáróra, nyugodtan be lehet zárkózni sebet nyalogatni, de fel kell ismerni a pillanatot, amikor szét kell húzni a függönyöket. A nem sikerült élmény földbe döngöli az önérzetet és a saját magunkba vetett hitet. Tudni kell mentőövet dobni, és tudni kell azt használni.

Hogyan? Többféle módszer létezik. Az egyik szerint semmi nem rángat ki olyan hatékonyan az önsajnáltatásból, mint a siker, legyen az bármilyen apró is. Kirúgtak az állásunkból? Egy hét alatt nem biztos, hogy találunk újat, de megadhatja a kezdeti lökést egy jól sikerült állásinterjú, vagy maga a tény, hogy valószínűleg több tucat jelentkező közül éppen bennünket hívtak be.

A sikeres emberek történeteinek olvasása szintén rendkívül motiváló lehet. Önsegítő könyvek helyett olvasgassuk sikeres emberek (ön)életrajzait. Meglátjuk, hogy hányszor buktak el, és álltak fel újra, mire elérték a kitűzött célt.

A család és barátok is vissza tudják adni a saját magunkba vetett elvesztett hitet már azzal, hogy mellettünk álnak, fogják a kezünket, és emlékeztetnek arra, hogy értékes emberek vagyunk. Hiszen, amikor lent vagyunk, akkor nagyon nehéz felidézni saját pozitív tulajdonságainkat, a múltbeli sikereket.

Ha mégoly fájdalmas is, vizsgáljuk felül addigi életünket! Mintha most kéne megírnunk az önéletrajzunkat, amiben jó színben kell feltüntetni magunkat, hisz csak így válhatunk eladhatóvá. Gondoljuk át a főbb állomásokat, emlékezzünk vissza a sikerekre, és lássuk meg, milyen sokra vagyunk képesek, és mennyire lehetünk még azok a továbbiakban! Ne dugjuk homokba a fejünket a múltbeli sikertelenségek elől. Első munkahely, ami mégsem volt az álmaink állása. A párkapcsolat, ami nagy szerelemnek indult, de valami mégis elromlott. Annyi átsírt éjszaka, rossz hangulatú nappalok – akkor tragédiaként éltük meg, ma már apró akadályoknak tűnnek.

Nyissunk új fejezetet! Tegyünk meg olyan dolgokat, amikre mindig is vágytunk, de soha nem határoztuk el magunkat. Éljük át ezeket a dolgokat úgy, ahogy vannak – újdonságként, mert először történnek meg velünk. Ezek a helyzetek, amikben merünk igent mondani, azt mutatják, hogy az ember mennyire alkalmazkodó. Éljük át csodaként, hogy újra tudjuk kezdeni, hiszen ez érdem. Lapozzuk és kezdjük el végre azt az új fejezetet! Nézzünk magunkra az újonnan megismert emberek szemüvegén keresztül, akik nem az elhagyott harmincast vagy a munkanélkülit látják. Adjunk új esélyt, tekintsünk magunkra más perspektívából.

Az ember lusta és nehezen változtat még a rossz dolgokon is. Kell valami külső löket, ami ideális esetben megadja a lendületet. A kudarc sokszor katalizátorként működik. Sokféleképpen lehet kezelni a nem sikerült helyzetet, de ha a megfelelő tanulságokat vontuk le, akkor nagyon is gyümölcsöző tud lenni egy ilyen negatív élmény. Mennyivel nagyszerűbb egy adott rossz helyzetet kamatoztatni és jól kijönni belőle, mint elhúzni a gyászt és az önmarcangolást, egy helyben toporogni, újra és újra belesétálni ugyanabba a csapdába!

A kudarc tehát nem az ellenségünk! Nem szabad előle menekülni, mert természetes velejárói az életnek, a sikeres életnek. A kudarc irányt adhat, útjelző táblaként szolgálhat. Megmutathatja, hogy az út, amin járunk, nem a helyes út, rákényszerít, hogy más ösvényeket kutassunk fel. Nem kell szégyellni a bukást! Azt viszont igenis szégyellni kell, ha a földön maradva nem vagyunk hajlandóak felállni, pedig már a rossz érzések is elmúltak. Mert személyiség kell ahhoz, hogy a tükörbe nézzünk és elismerjük, ha hibáztunk. Személyiség kell ahhoz, hogy bevalljuk: igen, ezt elrontottam!

Szerző: Halász Kata

Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával.