Egy magányos lány története

Visszamennék 2008-ra. Idén 3 éve, hogy elkezdődött a történetem, úgy igazán először történt velem valami. Akkor még 17 voltam és kerestem egy olyan szerelmet, amire mindig is vágytam. Hiszen a suliban mindig szünetekben láttam, hogy melyik lány kivel van, kivel csókolózik olyankor nagyon szomorú voltam, mert nem volt fiúm és azt gondoltam, soha nem lesz senkim.

Aztán elmúltam 17 éves. November elején történt. Egy szerelmi csalódás miatt nem mentem szerdán suliba, és chateltem.

Volt egy fiú, aki rég tetszett nekem, és elhívtam sétálni. Összejöttünk. Nagyon boldog voltam, ő is, telt-múlt az idő, voltunk együtt lakodalmakban, bulikon, kirándulásokon, meg amerre ment vagy mentem, ha lehetett, vittem magammal.

Aztán 1 éves lett a kapcsolatunk. Otthon volt némi gondom, anyumék sokat jártak dolgozni külföldre, tesómmal maradtam ilyenkor itthon magamban. Akkori párommal nevezzük T.-nek már lassan a közös jövőnket terveztük. De én nem éreztem jól magam a sulimban, és elkezdtem lógni. Mára rájöttem, azért volt, mert anyumék mindig itthon hagytak, párom ugye tanult és sokat dolgozott, el lettem hanyagolva. Ha felvetettem, hogy találkozzunk, akkor nem jött, mert azt mondta, hogy magával is akar törődni. Én meg őrlődtem és őrlődtem, végül elszöktem…

Szó nélkül, hiszen párom nem ért rá velem foglalkozni, anyáméknak sose volt ideje rám. Nem tudtam soha senkinek elmondani a problémái és legvégül nagyon kevés volt az önbizalmam, hiszen mindig a szüleim irányítottak, soha nem hagyták, hogy önálló döntéseket hozzak.

Nem közelre jöttem el, hanem egy idegen országba, ide Magyarországra. Azért idegen, mert soha nem voltam itt, és elsőre mikor átjöttem a határon, végre szabadnak éreztem magam. Hiszen eddig anyumék irányítottak, még azt a ruhát se vehettem fel, amit én akartam, mindent megmondtak, hogy csináljak, vagy mi szerintük a jó.

Volt bátorságom kijönni, ehhez nagy kellett, főképp egy olyan lánynak, aki mint én sose volt önbizalma. Én nem buzdítok senkit, hogy szökjön el, de álljatok ki magatokért, mert ha nem akkor csak magatokat őrölitek. Én megtettem. Nehéz volt, hogy nem volt senki ismerős, se családtag se rokonom, de új életet kezdtem. Ahova kijöttem, ott szeretettel vártak, mai napig is úgy hívom fel a nénit, hogy van anyám, mai napig lányaként szeret...

Kb. fél évet voltam ott, aztán egy decemberi napon megismerkedtem mostani párommal Z.-vel.

Ugye kb. fél év telt el, én meg nem gondoltam, hogy valaha újra szerelmes leszek. Ugye volt távolság köztünk, ami 200 km volt, ennek ellenére eljött egy közeli kisvárosba és találkoztunk.

Eleinte csendes volt, nem mert közel kerülni hozzám, hiszen neki nem volt barátnője vagy 3 éve. Aztán bátorkodott végre megcsókolni.

Sosem éreztem azt a szikrát, mikor csókolózok valakivel, amit ő gyújtott bennem. Ez december 18-án történt. A Karácsonyt már a családjánál töltöttem, majd január 13-án hozzá költöztem. Lassan fél éve élünk együtt, de nem bántam meg.

Ha fogdokihoz is megyek, jön velem, és simogatja a kezem, nem hagy magamra.

"Mindig, minden körülmények között" ott van mellettem.