Egyedül a szülés alatt...

2004. december 7.-re voltam kiírva, az orvosom (nem fogadott) azt mondta, ha nem indul meg, menjek be 7.-én a kórházba. Hát így is lett. Szépen reggel besétáltunk a kórházba. Azt, hogy hogyan értettem, hogy egyedül voltam, a történetbe beleszövöm.

Mikor beértünk a kórházba, rendben felvettek, még aznap meg is vizsgált egy orvos (nem volt egyáltalán fogadott orvosom, úgy gondoltam nincs szükség rá, se anyagi keret), aki közölte velem, hogy elírták a szülés időpontját, december 22. De mondta, maradjak benn másnapig, s ha minden rendben az ultrahangon, hazamehetek. Nagy vidáman mentem le másnap az ultrahangra, mondván, megtudom kisfiam, vagy kislányom lesz, mert soha nem mutatta magát. Bementem a vizsgálóba, s előttem egy kismama is éppen kérdezte babája nemét. Erre az orvos közölte flegmán, hogy maga nem azért jött ide, hogy ezt megmondjam önnek. Na hát itt már tudtam, én nem fogom megkérdezni, majd kiderül. Én következtem, elkezdett vizsgálni, s kérdezi tőlem, hogy tudom-e hogy fekszik a kicsi. Mondtam erre, gondolom lenn a buksija, erre ő, hát nem, faros a baba, és különben is nagy a feje, úgyhogy császár lesz. Elment a kedvem az élettől, amilyen stílusban előadta, s ráadásul úgy mentem be a kórházba, hogy elvetettem az EDA gondolatát, s a császárt. Aznap sokat sírtam, de semmi bajom nem volt. Megvizsgált egy doki, mondta, nincs baj, császár lesz, és a biztonság kedvéért maradjak benn a szülésig.

Hát nem tudtam mást tenni, 7.-től 17.-ig semmi nem történt, csak voltam, bár a "csapat" nagyon jó volt, akikkel együtt voltam. 17.-én este bejött a főorvos, s kérdezte, hogy mi lenne, ha másnap reggel megcsászároznának, mivel jön a karácsony, sokan jönnek szülni, s mivel nem komoly eset vagyok, ezért háttérbe szorulnék. Beleegyeztem.

Másnap reggelre lementem szülni, jött férjem is (s majd itt jön ő is a főszerepbe), reggel héttől fél tizenegyig végighallgattam két szülést, a férjem semmi támogatást nem adott, csak az érdekelte, hogy otthon hideg és be kéne gyújtani (kályhával tüzeltünk).

Szóval egyedül birkóztam a tudattal, hogy nemsokára életem leggyönyörűbb érzésének kéne lennie (még ha császár is), mégis ürességet éreztem.

Végig a kicsikém adott erőt nekem, amikor rugdosott, közölte, hogy anyu ne légy szomorú, hisz itt vagyok. Szóval fél tizenegykor végre bejutottam a műtőbe, ott lepergett előttem az életem, nagyon féltem, és húsz perc múlva, második húzásra kivették a kicsimet, és felém mutatták, adtam egy puszit az arcára, és felsírt, imádtam. 52 cm-rel, és 3,90 kg-val született. Aztán kitoltak két órás megfigyelésre, ott volt a férjem, de minek... ott is csak a lakás érdekelte, én majd megfagytam, fájt a hasam, alig voltam, és lesz..ta magasból...

Utána végül is még voltak nehéz pillanatok, wc-re járás, zuhanyzás, beöntés...

Azóta válok, most volt a tárgyalásom, viszont megtaláltam Életem Szerelmét, akivel tervezzük a kistesót/kistesókat, és imádom, és imádom a kisfiamat is.

Hát röviden ennyi az én történetem.