Ha az ex életének része maradsz

A sráccal 4 hónapig tartott a kapcsolat, tudom meglepően kevés. Nem a szokványos módon indult a megismerkedés, nagyjából 1,5 hónapon keresztül csak beszélgettünk egymással, volt talán 1-2 randi, de akkor sem történt közöttünk semmi. Azután az én életem vett némi fordulatot, új városba költöztem, oda, ahol ő is lakik. Akkor már párkapcsolat lett közöttünk, minden nagyon boldogan telt, sokat találkoztunk, majdnem minden nap. A szerelemvallás is megtörtént, közös tervek a jövőre vonatkozóan. Ahogy mondani szokás, mint egy álom.

A srácnak korábban volt egy 6 éves kapcsolata, aminek akkor mikor megismerkedett velem, már majdnem egy éve vége volt. Az elején sokat beszélt az exéről, ami engem nagyon zavart, de amikor mondtam neki, hogy ez nekem így nem jó, többet nem hozta szóba. Az exbarátnőnek is lett egy párkapcsolata, kb akkor mikor mi is megismerkedtünk. Minden boldogságban és szerelemben telt, amikor egyik napról a másikra megváltozott a srác viselkedése. Kicsit korábban is éreztem, mintha nem lenne minden rendben, mert tudtam, hogy milyen üzeneteket küldött korábban és valahogy már lassan elmaradoztak az üzenetek végéről a szeretlek, a puszi, a hiányzol, stb... Egy darabig ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, de így visszagondolva... Szóval jött egy nap, amikor már nem úgy viselkedett velem, mintha a barátnője lennék (korábban elkísért a munkahelyemre, ezen a napon már nem), nem akart velem beszélni, lerázott a telefonban. Nem értettem mi történt.

Másnap egyáltalán nem keresett, én sem őt, csak este. Megkérdeztem, hogy benne lenne-e egy közös vacsorában 2 nap múlva. Megörültem, mert az válaszolta, hogy igen. Hirtelen azt gondoltam, hogy kezd minden rendbe jönni, lehet csak rossz volt a kedve. Aztán úgy alakult, hogy másnap együtt ebédeltünk. Teljesen visszafogott volt, alig beszélt hozzám. Kifelé jövet az étteremből közölte velem, hogy ő lemondaná a közös vacsorát, mert megrohanták a régi emlékek az exbarátnőről és rájött, hogy ő még nem áll készen semmi újra és ne haragudjak. Összetörtem... teljesen. Nem is nagyon tudtam mit reagálni, hiszen az ebédidőmet töltöttem, pár szó után otthagytam és visszamentem a munkahelyemre. A történethez hozzá tartozik, hogy egy városban dolgozunk, de nem ott ahol élünk. Tömegközlekedünk minden nap a munkahelyünkre, ahol együtt utazunk (itt ismerkedtünk meg). A szakítás napján hazafelé is összetalálkoztunk az állomáson. Odajött hozzám, mintha mi sem történt volna és beszélt hozzám. Nagyon meglepődtem, mert én úgy gondolom helyesnek, hogy egy szakítás után nem beszélgetünk az exszel. A vonaton mellém ült és ezt még pár napig így csinálta. Én persze szerelmesen, bután nem tudtam azt mondani neki, hogy ne jöjjön oda, pedig nem volt nagy társaság, egész úton alig szólalt meg és az ablakon bámult ki. A végén elegem lett. Pár nap után, amikor elvitte a holmiját tőlem, közöltem vele, hogy többet ne jöjjön oda, mert ez nekem így rossz. Akkor meglepődött és azt mondta, hogy szerinte az furcsa lenne, mert hát ismerjük egymást.

Szerencsére ennek ellenére többet nem jött, sőt annyira el is került, hogy azt sem láttam a vonaton utazik-e egyáltalán.

Kb. 2 hétig próbálkoztam azzal, hogy visszaszerezzem... sikertelenül. Egyszer felhívott este, hogy átjönne hozzám aludni, én meg persze elkövettem a következő hibát...beengedtem a lakásomba. Reggel ugyanúgy bánt velem, mintha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Elfogadtam a döntését, megpróbáltam túltenni magam rajta, jobb is volt, hogy nem beszéltem és nem találkoztam vele.

Elmúlt így egy hónap, majd egyik reggel a munkahelyemre sétálva "utolért" (mindig úgy jött mögöttem, hogy véletlenül se találkozzunk) és elkezdtünk beszélgetni. Majd egy hétig megint elkerült. Szépen lassan később valahogy közelebb "kúszott" hozzám. Mára ott tartunk, hogy a vonaton mellém ül, végig beszélgetünk, nevetgélünk az úton, eljön majdnem teljesen a munkahelyemig velem, sőt még hazafelé is elsétál velem egy darabig, pedig a másik irányba lakik. Két hónappal ezelőtt bejelentette, hogy találkozott az exbarátnőjével, beszélgettek és úgy döntöttek, hogy megpróbálják újra együtt (közben a lány párkapcsolatának is vége lett, kb akkor amikor nekünk).

Később ki is derült, hogy tényleg együtt vannak, sőt mára már azt is tudom, hogy összeköltözést tervezgetnek, albérletet keresnek.

Az én szívem, lelkem romokban, mert szégyen bevallani, de én nagyon beleszerettem ebbe a srácba, talán még soha senkit nem szerettem ennyire. Próbálom újra építeni az életem, ami sikerült is, sok időt vagyok a barátaimmal és mindenféle programokat szervezek. Jelenleg van egy másik srác is, akivel alakul valami. De akkor is be kell vallanom saját magamnak, hogy nem tudom elfelejteni a srácot és nem is akarom. Vissza akarom őt kapni. Tudom, hogy nem érdemli meg és azt is, hogy az exbarátnőjét szereti, de valaha engem is szeretet (erről nemrég beszélgettünk, én azt állítottam, hogy hazugság volt az a 4 hónap, ő azt, hogy nem volt az, majd azt is mondta, hogy a szakítás előtt 1 hónappal még őszintén mondta, hogy szeret)...

Vajon tényleg igaz az, hogy ha az ember két embert szeret, akkor a másodikat kell, hogy válassza, mert ha annyira szerette volna az elsőt, akkor a másodikba nem szeretett volna bele? Miért beszélget velem és jön oda hozzám, ha ott van élete nagy szerelme mellette? Tudom... az örökös miértek, amikre sohasem kapjuk meg a választ, de azért jó lenne tudni néha, mit is írtak meg odafönt abban a nagy könyvben.

Remélem a történetem másoknak segít, hogy milyen hibákat ne kövessenek el egy ilyen helyzetben.