Azok a boldog gyermekévek

Minden ami eddig körbevett: a barátok szétszéledtek, a munka és a házimunka mellett pedig semmire sincs időnk. A szerelmet, amit a párunk iránt érzünk, kissé feledteti a gondokat, és úgy éljük túl az egész napi hajtást, hogy gondolatban már szerelmünk karjai között pihenünk.

Szerencsésnek mondhatom magamat, mert a gyerekkorom óta szeretettel vettek körbe a szüleim, és a családom minden tagja. Két testvérem van, és még annak ellenére is, hogy elég nagy korkülönbség van közöttünk (8, illetve 10 év) jó testvérek vagyunk. Mindenben számíthatunk egymásra. Édesanyám nagyon sokáig háztartásbeli volt, így még amikor középiskolás voltam, akkor is finom illat fogadott otthon. A szüleim nagyon szeretik egymást, apukám minden héten meglepi anyukámat, még így harminc év együttlét után is.

Nagyon jó tanuló voltam, és mindig a baráti társaság középpontjában élhettem a mindennapjaimat. kézilabdáztam, versenytáncoltam, és irodalmi szakkörre is jártam.

Viszont mintha ennek a boldogságnak egyik napról a másikra vége szakadt volna, felébredtem volna abból a csodálatos álomból, amiben sokáig éltem: az iskolák váltásával lassacskán eltűntek a barátok, amitől én is zárkózott lettem.

Ma már nem szívesen ismerkedem, nem járok társaságba, bulizni. Jó lenne, ha ismét „társas lény” lehetnék, hiszen az ember alapvetően az, de mindig ez történik. A középiskola után nem tanultam tovább, pedig felvettek a főiskolára, de nem éreztem azt, hogy ez az, amit igazán szeretnék. Nem tudtam, hogy mi érdekel igazán. Végeztem egy OKJ-s tanfolyamot.

Ekkor ismerkedtem meg életem szerelmével, akivel szinte azonnal összeköltöztünk. 40 km-re lakom most a szüleimtől, ami nem tűnik nagy távnak, de mégsem a szomszédban élnek. Hiányoznak nagyon, hiányzik az a meghitt, boldog család, amiben éltem, mégis boldognak érzem magam, mert egy ilyen csodálatos férfi oldalán lehetek.

Mostanában nagyon sokszor gondolkozom, hogy mi lehetett az oka mindennek. Nem értem, hogy hogy lehetett, hogy minden ilyen hamar szürke, és ködös lett. A barátok eltűntek, iskola hiányában munkát se kapok. Fiatal lány vagyok, az egyik szemem sír, a másik nevet. Rossz, hogy mindez megtörtént, mégis örülök, hogy van mellettem egy ember, akire mindenben számíthatok.

Sokan mondják, hogy ha negatívan állok a dolgokhoz, addig nem fog semmi jobbra fordulni. Lehet, hogy így van, bár soha nem hittem ezekben a dolgokban.

Mindennapi elfoglaltság munka után a takarítás, főzés, ami részben örömmel tölt el. Önálló lettem. De miért ilyen nehéz a változás, a felnőtté válás? Velem történt csak ez meg? Vagy ez egy normális dolog?