Az elmúlt 5 évünk...a mi történetünk.

Eltelt 5 év és nekem (nekünk) gyökeresen megváltozott az életünk.

Először az én kis tündérkém életéért kellett aggódni (ami végül szerencsésen rendbe jött), majd mikor 3 éves lett, kiraktak a munkahelyemről, munkanélküli lettem, páromnak nyaki és gerincsérve lett, műtét előtt álltunk, végül nehezen, de javult... nem volt pénz, nem jutott nagyon sok mindenre, az én segélyem és az ő táppénze semmire nem volt elég...kilátástalan volt a helyzetünk, munka sem volt és bárhová mentem, mintha megbélyegzett lettem volna...biztos, hogy depis is voltam, de az orvosig sosem jutottam el, minden pénzt elvittek a párom gyógyszerei és a fizetni valók.

Az akkori karácsonyt nagyon nehezen vészeltük át, szerintem ez volt a sok közül az egyik legnehezebb dolog, amit az elmúlt 20 év alatt kellett megoldanunk.

Kölcsönt nem akartunk felvenni, mert azt így is, úgy is vissza kell fizetni, nincs sok értelme.

Azok akik mindig számíthattak ránk a bajban, elfordultak tőlünk, pedig a párom hányszor, de hányszor ment és segített mindenkinek. Tudjátok, jó tett helyébe jót várj. Hát mi vártunk... Csak épp senkit nem érdekelt, hogy mi lesz velünk.

Végül megráztuk mindannyian magunkat (nem engedtem, hogy 35 évesen megműtsék), és kilábaltunk a gödörből.

Nem mondom, hogy könnyű, vagy egyszerű volt, de nem hagytam, hogy széthulljon a családunk.

Idegileg kivoltunk mindannyian, a gyerekek is megérezték a feszültséget, úgyhogy lépnem kellett.

Akkor vált világossá számomra, hogy nagy a baj, amikor az én jól tanuló nagy fiam sorra hozta a beírásokat, az egyeseket, nem foglalkozott semmivel, trehány, nemtörődöm lett.

Rájöttem, hogy nem szabad elhagynom magam, mert én vagyok a mozgatórugója a családnak.

Valljuk be azért őszintén, hogy ez nem csak nálunk van így...

Szerintem egy jól működő családnak az alapja az ANYA, aki összefogja őket.

Mi vagyunk azok, akik mindent megoldunk, mindenre gyógyírt adunk és a vigaszpuszi is tőlünk a legjobb.

A mi esetünkben úgy alakultak a dolgok, hogy először a tanár néni volt, akit eligazítottam a gyerek viselkedését illetően. Elmondtam neki a dolgokat, elejétől a végéig...

Először szóban, majd miután nem változott semmi a hozzáállásában, írásban közöltem vele a tényeket és kértem, hogy legyen türelmes a gyerekkel.

Persze az iskolai befizetések voltak a legnagyobb problémái, azt mondta, a gyerek tanulmánya nem rá tartozik, nem neki, hanem magának tanul a fiam.

Nem akarom most leírni, hogy mi volt az, amit én neki akkor "odagondoltam", de mindegy, összekaptuk magunkat Bandussal, segítettem neki.

Először a lelkében tettünk rendet, aztán a szobájában, végül az iskolai dolgokkal már egyedül megbirkózott. Nevelési tanácsadóba nem mentünk, mert feleslegesnek tartom, régebben voltunk már, amikor még ragasztgatni kellett a szemét. Akkor is megvolt a véleményem róluk, tisztelet a kivételnek, most is megvan...

Amint az iskolát letudtuk, már könnyebb volt neki is és szíves örömest segített, amiben csak tudott.

Ezzel egy időben "kivertük" apukát a szenvedésből és teljes mellszélességgel odaálltam a kötekedő, semmit sem segítő "barátok" elé és kerek perec kijelentettem, hogy szüksége van rájuk, és a baráti beszélgetésekre. Nem volt nehéz dolgom, nem kellett sokat nógatni a haverokat, mert belátták, hogy nem kellett a dologért jóformán semmit tenniük, úgyhogy ez a pont is kipipálva.

A következő a munkanélküli volt, ahol is közöltem a nőcivel, hogy több állásinterjúra nem megyek, engem senki ne nézzen le, mert a családomat választottam a mostani családellenes munkahelyekkel szemben.

Nekem nincs meg az a képességem, ami sok mai fiatal lánynak, asszonykának megvan, nekem nem számít a pozíció, sem a ranglétra, sem az, hogy ki milyen hatalmi harcokban nyer, vagy veszít.

Én nem akartam vezető lenni, vagy éppen a főfőigazgató első embere, én csak annyit akartam, hogy 2 gyerek és a családi élet mellett legyen egy rendszeres, jövedelemmel rendelkező munkahelyem, ahová szívesen járok be dolgozni.

Miután nekem nem volt presztízskérdés, hogy mi legyen a "célállomás", rám bízták a döntést.

Sok idő eltelik 1-1 ilyen helyen, amikor az ember nem tud mit tenni és nekiáll olvasgatni.

Így került a kezembe egy kiadvány, amiben azt írták, hogy lehet igényelni Eu-s támogatást ahhoz, hogy az ember a saját maga ura legyen...pályázni kell, vállalkozóvá váláshoz adnak segítséget.

Hát én pályáztam...

Megírtam és beadtam a pályázatot, vállalkozói igazolványt csináltattam, nekifogtunk a bolthelyiségnek, és gőzerővel vetettük bele magunkat a munkába.

Amink van, azt mindig is a két kezünk munkájából teremtettük elő (mint sokan mások), sosem segített anyagilag senki (hacsak a banki kölcsönöket nem számolom, de azt is nekünk kellett visszafizetni), sajnos nem olyan családból származunk, ahol "apuci-anyuci megold mindent"...

Nagyon nehéz volt a várakozás, sokat tépelődtünk, hogy egyáltalán van-e értelme a dolognak, de amikor küldték a levelet, hogy megnyertem a pályázatot és támogatnak, akkor majdnem "kiugrottam a bugyimból"!

Rohamléptekkel kezdtünk bele a hivatalos iratozásnak, sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehezen megy minden...

Az a sok utánjárás, telefonálgatás, egyeztetés, ügyvédi költség, illetékek, a sok irigy ember aki körbevesz és még sorolhatnám tovább...

De már nem volt visszaút, muszáj volt csinálni.

A gyerekek rendben voltak, a párom egészsége is stabilabb lett, visszament dolgozni és kezdtünk kimászni a gödörből...

Miután rendeződtek a lelki gondjaink, erősebbek lettünk és nem fogott már rajtunk 1-1 kötekedő beszólás, vagy megjegyzés, közösen, egy cél felé tartottunk.

A bolthoz rengeteg minden kellett, szép sorjában megcsináltunk mindent, lett a dolgoknak értelme, rózsaszínben kezdtük látni a világot.

Mostanra jutottunk el oda, hogy itt vagyunk, napi szinten kiszolgálhatok bárkit, jöhetnek a vevők, szinte van minden, vagy ha nincs, másnapra megszerzem... Akárhonnan képes vagyok előteremteni a dolgokat ahhoz, hogy végre beinduljunk.

Tudom, ez nem megy egyik napról a másikra, de minden erőmmel azon vagyok, hogy jól alakuljon a sorsunk.

Minden meg van írva valahol, de alakítani tudjuk az életünket. Rajtunk áll, vagy bukik, hogyan élünk, mit teszünk...csak akarat és kitartás kell hozzá.

"Vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt."

Remélem, hogy a mi történetünkkel tudok segíteni másoknak, ha már egy valaki azt mondja a cikkem hatásra, hogy "KITARTOK!" és "IGEN, MEGCSINÁLOM!", akkor már örülök, hogy segíthettem.