Tündérmesék nincsenek...

Vannak párok, akiknél a szerelem csak úgy jön magától, mások várnak heteket, míg szépen kialakul az érzés, majd pedig beléjük üt a felismerés, hogy SZERELMES vagyok ebbe az emberbe.

Amikor ez megvan egy kapcsolatban, akkor minden szép és jó, a gond akkor van, ha éveket éltek úgy egymás mellett, hogy tudjátok mindketten, hogy titeket nem a szerelem köt össze.

Így jártam én is. 2007. január 1-jén a legjobb fiú barátommal a nexus több lett, mint baráti. Egy átbulizott szilveszter éjszaka eredménye, hogy szeretők lettünk. Megbeszéltük, hogy jobb, ha nem lesz közöttünk semmi, de egyre inkább a találkozások alkalmával az ágyban kötöttünk ki. Három hónapig húztuk a rétestésztát, mire abban a hitben, hogy mi teljesen jók vagyunk egymásnak, végre egy pár lettünk. Ez volt az első hiba, ami elkövettem, hogy belementem egy szerelem nélküli kapcsolatba. Teltek - múltak a hónapok a rózsaszín ködben, amit nagyban befolyásolt a tény, hogy két és fél éve már egyedül (szinglin) éltem. Örültem, hogy újra van valaki, aki megfogja a kezem, akivel randizhatok, aki nálam alszik és akit szerethetek. Valahogy az egészet én sokkal komolyabban gondoltam, mint Ő. Amikor egy év után megpendítettem az összeköltözést, akkor mindig elfordult, majd egyszer csak kimondta, hogy ő bizony nem szeretne velem MÉG összeköltözni. A MÉG szócskát hangsúlyoztam ki, nem pedig azt, hogy NEM ÖSSZEKÖLTÖZNI. Ahogy teltek múltak a hetek a szenvedélyes kapcsolatunkat egyre inkább felváltotta a megszokottság, a fantasztikusan jó ágyjelenetek ellaposodtak és az egész olyan sivárrá vált. Olyankor mindig jött a hiszti, a három napig nem beszélünk. Elgondolkodtam, rájöttem nekem így nem jó és inkább hagyjuk az egészet. Ő nem lesz SZERELMES belém, nem változik meg, nem vállal fel úgy, ahogy azt én elvártam volna.

Teljesen túlmisztifikáltam a kapcsolatunkat. Három nap után visszajött, bocsánatot kért és fogadkozott, hogy minden más lesz. Észérvekkel elmondtam neki, hogy mi a hiba. Nem szerelmes belém, ergo nem is tudja megadni azokat a dolgokat, amik nekem fontosak lennének, és nincs közös jövőnk. Erre a válasz, hogy mi túl fiatalok vagyunk és majd alakulnak a dolgok.

Mindig naivan tekintettem a jövőbe, hogy igen, ő lesz a férjem, majd megváltozik a véleménye, majd csak egyszer hanyatt-homlok rohan hozzám, a karjaiba kap és szerelmet vall.

Amikor kimondtam, hogy szeretlek, akkor néma mosoly volt a válasz. Egyre többet mondtam, hogy kizsaroljam tőle ezt a szót. Aztán megkaptam, hogy túl sokat mondom és miért kell ennyiszer mondani? Borzasztóan rosszul esett.

A másik dolog a szeretkezések gyakorisága volt.

Neki sosem volt kedve, de én mindig mentséget kerestem rá. Biztosan fáradt, beteg, rosszul van, fáj a feje stb. Mindig mentségeket kerestem, ahelyett, hogy mélyen belenéztem volna az egészbe, hogy már nem megy. Nem kíván, nem szeret, nem akar, nem akar velem találkozni, összeköltözni és jövőt tervezni. Csak megváltoztatni. Legyek jó kislány, amilyet ő szeretne, ne beszéljek hangosan és egyáltalán ne legyek olyan, amilyen vagyok.

Mi értelme van akkor az egésznek?

Semmi... Ha csak ÉN teszek valamit a kapcsolatunkért és ő a füle botját nem mozgatja, akkor vége.

Miért írtam mindezt le? Csak azért, hogy ne áltassátok magatokat, ha ilyen helyzetben vagytok. Ha sok dolog hiányzik az egészből és már csak a nagy igyekezet tartja össze, akkor jobb kilépni és lehetőséget adni saját magatoknak arra, hogy esetleg egy olyan férfit találjatok, aki úgy szeret titeket, ahogy vagytok.

Lehet naiv vagyok, de többet nem alkuszom meg. A tanulópénzt megfizettem. Nem akarok többet ebbe az egészbe invesztálni, inkább kiszállok. Sokszor hallottam, hogy megváltozok. Olyan ez, mint a reklám: Bizonyíték kell, nem ígéret!

Nem érdekel most egy hímnemű sem, nincs senkim és nem is utálom Őt. Egyszerűen elfáradtam és abbahagyom. Pont. 2,5 év után vége a történetnek!