Múlt, jelen, jövő

A tó partján ülök, a víz csendesen fodrozódik, lassú hullámzása szinte hipnotizálni kezd. A Nap már alacsonyan jár. A sugarai aranyhidat festenek a vízre, mely még tükrözi a felhőket, a fák meghajló ágait és engem is. Nézem a képet, de mintha egy másik világot látnék, nem azt, amelyben élek.

Nehéz elfogadnom, immáron nem vagyok gyerek, fiatal felnőttként kell élnem az életet. Már elhagytam azt a házat, amit otthonomnak nevezhettem. Ahol minden biztosított volt számomra, kivéve azt, amire a legnagyobb szükségem lett volna. Az asztalon mindig volt étel, a ruháim tiszták voltak, a szobám meleg. Anyám és apám mindig gondoskodtak rólam. Legalábbis a testemről. De a lelkem? A szavak, amelyekre mindig is vágytam? A biztatás? A kedves érintés? A megértő figyelem? Elek elmaradtak. A gyomrom sosem, a lelkem mindig éhes maradt. Mint egy fa, amelynek gyökerei nem érnek elég mélyre a földben, hogy vizet találjanak.

Az iskolában sem bántott senki. De a barátságok... . nos, azok valahogy mindig kicsúsztak az ujjaim közül. Mintha csak apró madárkák lettek volna, amik túl félénkek ahhoz, hogy a közelembe repüljenek. Néha irigykedve néztem másokat, akik nevetgélve beszélgettek az udvaron vagy együtt érkeztek reggel és indultak haza. Így inkább a könyvekbe temetkeztem, azok legalább sosem ítélkeznek az emberek felett. Úgy sodródtam végig az éveken, mint egy magányos madár az égen, amely mindig követ egy irányt, de sosem talál fészket.

Most, ahogy a vizet nézem, azon gondolkodom, mi lett volna, ha másképp történik. Hogy mi kellett volna ahhoz, hogy boldogabb gyerek legyek? Talán csak egy ölelés. A megfelelő embertől. Talán csak egy hang, ami azt mondja: "Értelek." Vajon... ha lett volna ilyen, akkor más ember lennék ma?

A tó felszíne megremeg. Egy vadkacsa landol rajta nagy dirrel-durral, locsogással. Aztán elcsendesül. Szinte része lesz a tájnak, lassan úszkál, nézelődik. Beilleszkedik, mintha mindig is itt lett volna. Bárcsak nekem is ilyen könnyű lenne megtalálni a helyem a világban. Tudom jól, hogy a múltat már nem változtathatom meg. Talán... ha összeszedem magam... ha minden energiámat belefordítom, akkor van még remény arra, hogy boldogságot találjak. Talán nekem is olyannak kellene lennem, mint a tó vizének. Nyílt, tiszta, befogadó, tükrözi az eget, de bátran a mélyére nézhetsz. Tóvá kell válnom, nyitottnak lenni az újra és arra, hogy másképp éljem az életem. Talán én is képes vagyok rá.

Elveszett gyerekkorom már nem hozhatom vissza. Az akkori üresség nem múlik magától, hiába is kérem. De most, felnőttként, talán tehetek valamit. Talán magamnak kell megadnom azt, amit másoktól nem kaptam. A figyelmet, az önmagam iránti szeretetet. Talán nem késő. A madarak fészket építenek a fákon, talán én is elkezdhetném felépíteni a saját boldogságomat. Megtanulhatnám szeretni magam úgy, ahogy gyerekként szeretetre vágytam. Megpróbálhatnék közelebb kerülni másokhoz, megosztani az örömöm és bánatom.

Felállok a parton. Az árnyékom megnyúlik a lágy hullámokon. A vadkacsa a mozdulatomra megriad, újra a levegőbe emelkedik. Szárnyai alá fogja a szelet, hamar messze száll tőlem. Jó volt tölteni egy kis időt. Leszek tó, nyílt és mély. Leszek fa, mely gyökerei nem kaptak elég vizet, de most még mélyebbre törnek. Leszek boldog, önálló, felnőtt ember, aki most és itt eldöntötte, hogy mostantól másképp éli az életét.