Gyermekkorom húsvétjai

Nekünk a nyuszi csak néhány csokoládét hozott és festett tojást. Akkoriban lehetett kapni nagy - mihez képest - csokoládé tojást. Piros sztaniolba volt csomagolva és át volt kötve piros masnival. Na olyant sosem hozott, pedig, hogy szerettem volna! Nyilván sokba került, és négyen voltunk testvérek, nem tellett rá. Emlékszem azonban egy piros műanyag tojásra, ami szétcsavarható volt és benne sok-sok tojáscukor. A tojáscukorral lehetett mókázni, mert a rajta levő piros festék ideális rúzsnak bizonyult.

A kevéske ajándékot a kertbe tette le a nyuszi, egy fűből készített fészekbe. Mi azt a fészket kerestük, mert ugye jól elrejtette. Tojáskeresés nem volt. Gondolom, az anyagi korlátok miatt. Emlékszem, hogy reggel nagyon igyekeztem le az udvarra, mert izgatottan vártam mindig a nyuszit. Friss volt még az idő, talán most is fel tudom idézni magamban a tavaszi földillatot, ami a virágok illatával keveredett. Látom magam előtt a térdzoknis, szőke hajában nagy masnit viselő kicsilányt, ahogy száguld lefelé a lépcsőn.

Természetesen nagyon vártam a locsolókat is akkor még, és nem értettem, hogy Anyu miért nem szereti a húsvét hétfőt. Ma már tudom. Nem tudta kellőképpen megvendégelni a locsolókat. Ezért gyakran elutaztunk otthonról, így védte ki a kínos pillanatokat. Tojásfestésre is emlékszem, de az már a kiskamasz koromat hozza vissza. Anyukám nagyon szerette a népművészetet, pl. kézimunkaszakkört is vezetett a suliban. Volt olyan könyve, amiben különböző tájegységek jellegzetes díszítőelemei voltak összegyűjtve. Hímzésminták, edényeket díszítő motívumok na és húsvéti tojásra való minták. Sokat bíbelődtünk vele. Anyu megfestette a tojásokat, majd tollhegy+tollszár tollal, amit sósavba mártogatott, rajzolta meg illetve maratta le a mintákat. Nekem nem volt szabad, óvott az esetleges savmarástól, de őt csodálattal figyeltem.

Aztán a feltámadási körmenet. Nem jártunk különösebben templomba, de nagy ünnepekkor elmentünk. A körmenet azért volt izgalmas, mert ott korom beli kislányok virágszirmot hintettek, és az olyan szép volt. Egyébként halálosan untam a folyton hosszúra nyúló szertartást.

Az utóbbi években már az unokák-dédunokák örömének örülök, és olyan jó, hogy van köztük aki még hisz a csodákban, mint annak idején én is tettem.