Életem Ausztriában 11. – Marcel baba érkezése

A kórházban január 16-ra kaptam a császárra időpontot (akkor voltam 37+5). Olyan furcsa volt előre tudni. Már napokkal előtte nem tudtam rendesen aludni, főleg mert pontosan tudtam, mi vár rám. Napközben mondjuk nem volt időm ezen töprengeni, a lányokkal mindig mozgalmas az élet. Vonattal jártunk be Bécsbe a nőgyógyászomhoz a vizsgálatokra, már rutinosan emelgettem a nagy pocakkal a régifajta, nagy lépcsős vonatokra a lányokat (Zsófi 16 kg, Kiara 15), a testvér-babakocsit (kb. 10 kg), a pelenkázós hátizsákot meg mindent. Szülés előtt két nappal még szánkózni voltam a lányokkal, felhúztam őket jó párszor a szánkópálya tetejére, meg onnan le. Méregetett is nagyon a többi anyuka, mondták, hogy de jó kondiban vagyok, mikor fogok szülni? Én meg nagy vigyorogva közöltem, hogy két nap múlva. Ők meg csak néztek nagyot.

14-én hétfőn volt Kiara első óvodai napja, 15-én a második, oda még én mentem vele. 15-ére estére rendeltem hozzánk anyósékat, mivel másnap reggel 7-re volt jelenésünk a kórházban. Mivel mi mindig mindenhonnan elkésünk, az volt a legnagyobb félelmem, hogy lekésem a saját szülésemet, és akkor mi lesz. Végül beállítottunk egy halom órát csörgőre, a férjemnek pedig már előző nap készítettünk szendvicset, hogy reggel azzal se teljen az idő. Nekem meg úgyis éhgyomorra kellett mennem.

Szerencsésen be is értünk reggel hétre, gondoltam hátha nyolc körül letudjuk az egészet. De nem. Közölték, hogy most ctg, vérvétel, branül és aztán várhatunk késő délelőttig, mert először vizit van a gyermekágyas osztályon, aztán a nőgyógyászati osztályon, aztán a nőgyógyászaton lévő betegeket műtik, és csak utána jön a műtős csapat a szülészetre császározni, meg közben még mindig lehetnek sürgősségi esetek és akkor még tovább tolódik minden. Így kaptam egy ágyat a gyermekágyas osztályon, persze megint a 412-es szobában, pont azt az ágyat, ahol anno Zsófival is voltunk. Aztán négyesben órákig sétálgattunk a folyosón körbe-körbe – Andy, a pocaklakó, én és a branülöm. Végül tíz óra tájban egyszer csak hallom, hogy szólongatnak a nővérek. Visszamentünk a szobába, ahol közölték, hogy indulhat a buli. Hát mit ne mondjak, hirtelen leizzadtam. Át kellett öltöznöm műtéti szerkóba, leborotválták az alvázamat és áttoltak egy szülőszobába, hogy előkészítsenek. Amilyen a szerencsém, a katéterezéshez sikerült kifognom egy szülésznő-tanulót, akinek szerintem én voltam az első próbálkozása. A másik szülésznő mondta neki, hogy mit hogy csináljon, meg szidta közben, hogy hozhatja az újabb szetet, mert nem nyúlhat a steril részéhez stb. Hát mire sokadik próbálkozásra felrakta a katétert, csillagokat láttam a fájdalomtól és csak azért nem üvöltöttem, mert tényleg nem szokásom. Utána akartak a műtőbe tolni, de kiderült, hogy az aneszteziológust elhívták egy baleseti sérülthöz a sokkszobába, így feloszlott az időközben összegyűlt műtős team, találkozunk később felkiáltással.

Én meg ott maradtam a szülőszobán és kezdett nagyon elegem lenni mindenből. Mondtam a férjemnek, hogy szedjük ki valahogy azt a hülye katétert és lógjunk haza, én már nem akarok itt maradni tovább. Próbált megnyugtatni, meg tízpercenként benézett valamelyik szülésznő vagy nővér, hogy már nemsokára, már nemsokára. Aztán mire tényleg megérkezett az anesztes, már a totál közöny állapotában voltam. Ahogy toltak a műtőbe, mintha Gitti barátnőm hangját hallottam volna, akivel anno együtt vártuk hiába a gyermekáldást (ő második babát szeretett volna, én harmadikat), előtte neki is volt egy vetélése, és végül majdnem egy időben lettünk terhesek (neki a második lombikból lett fiú-lány ikerterhessége, nekünk meg Clomifennel Marci). De gondoltam, hogy ááá, tuti hallucinálok, hiszen ő Mödlingben akar szülni, és még csak a 29. hétben van, ugyan mit keresne itt Bécsújhelyen.

A műtőben újabb meglepetés ért, ugyanis a gerincérzéstelenítő beadásánál az első két császárnál mindig megtámasztott valaki, akinek nekidőlhettem (Zsófi születésénél Andy belógott valahogy, Kiaránál egy nővér volt a „támaszom”). Most meg nem volt senki, és az anesztes nő csak annyit mondott, hogy üljek ott cicaháttal a műtőasztal szélén, lazítsam el a kezeimet, nézzek le a földre és meg ne moccanjak. Hát köszi. A mai napig nem tudom, hogy hogy nem szédültem le az asztalról, de végül beadta az érzéstelenítőt, ami ráadásul most fájt is. Aztán lefektettek, lezsibbadtam, bejöhetett Andy és már vágtak is. Én meg egyszer csak éreztem, hogy hányingerem van. Még szóltam, hogy rosszul vagyok, és már kezdtem is öklendezni. Aztán adtak valamit az infúzióba hányinger ellen, megemelték az ágy fejrészét és tettek a homlokomra egy vizes ruhát, attól szerencsére elmúlt.

Utána csak azt éreztem, hogy húznak-vonnak-taszigálnak alul, és végül felüvöltött Marci úgy, hogy még ki sem szedték a hasamtól. Jó erős hangja volt, és nagyon fel volt háborodva (még jó hogy, több mint két héttel a kiírás előtt…). Odahozták a fejemhez megmutatni, én pedig felettébb elcsodálkoztam, mert az egész gyerek tiszta magzatmázas volt, mintha túróba mártották volna, tiszta fehér volt mindenütt.

Marcel fiunk 2013. január 16-án 11:39-kor született 3785 g-mal és 51 cm-rel (vajon mekkora lett volna, ha nem veszik ki a kiírás előtt 16 nappal? És még esetleg túl is hordom, mint a testvéreit?).

Aztán elvitték a babát, engem pedig műtöttek tovább, mert elköttettem a petevezetékeimet is, ha már egyszer fel voltam vágva. Azt mondták ugyanis, hogy egy negyedik császár már veszélyes lenne rám nézve, és Andy sem akart már több gyereket.

Így olyan sokáig tartott a műtét, hogy mire visszatoltak a szülőszobába, már tudtam mozgatni a lábujjaimat, és a combomig éreztem mindent, csodámra jártak a szülésznők, hogy ilyen is van. Most kifejezetten kértem, hogy ne vigyenek az őrzőbe, hanem rögtön adják ide a babát. Ez nagyon jó volt, rögtön rám is tették, én meg csak néztem, hogy még mindig milyen fehér a feje, nem akarnák megfürdetni? Erre csak nevettek, hogy már meg van fürdetve, de a magzatmázat nem szokták lemosni, majd felszívódik – nagyon jó a bőrnek, olyan mint egy testápoló. Hát jó, belenyugodtam, hogy a fiam fehér, és próbáltam megszoptatni. De ez a gyerek úgy aludt, de úgy aludt, hogy nem lehetett felébreszteni.

Visszavittek a szobába a gyermekágyas osztályra, és délután ötig keltegettük a gyereket, mire először hajlandó volt pár korty erejéig felébredni. Ez nekem annyira új volt, teljesen más a fiunk természete, mint a lányoké volt csecsemő korukban. Anyósom mesélte mindig, hogy Andy kisbabaként csak evett és aludt, én meg mindig mondtam, hogy én is ilyen babát akarok. Erre lett két bőgőmasinám, akik az első 6-8 hetet végigüvöltötték. Marci pedig tényleg csak eszik és alszik, de főleg alszik! Sokat is veszített a súlyából a születése után, mert a cicin is mindig elaludt. Aggódtam, hogy nem fog-e besárgulni, de szerencsére nem.

De az teljesen új volt nekem, hogy most nem sebesedett ki a mellem, és nem kellett mellszívó sem.

Mondjuk nem is voltam mérges, hogy Marci ennyit aludt, mert nagyon szenvedtem a műtét után. Arra még élénken emlékeztem, hogy a seb fáj és hogy minden mozdulat fáj, hogy görnyedten megy az ember lánya az első napokban és amúgy is alig bír felkelni az ágyból. Ami most még ehhez pluszban hozzájött, azok olyan elementáris erejű méhösszehúzódások voltak, mint anno Kiaránál a legbrutálisabb szülési fájások. Ezek az összehúzódások ugyanis minden szülés után erősödnek. Hát én azt hittem meghalok. Egész nap csak fetrengtem az ágyban, szorongattam a férjem kezét és fájdalomcsillapítókért rimánkodtam. Szoptatás közben volt a legrosszabb, volt hogy még a könnyem is folyt. A Zuramnak elmondtam kb. naponta hússzor, hogy tuti nem lesz negyedik gyerek, mert ez emberkínzás, én ezt még egyszer tuti nem bírom ki. Szegény csak simogatta a kezemet, hogy nem kell nekünk negyedik gyerek, épp elég lesz ez a három.

A műtét napján a sebem is felszakadt – amikor jött egy nővérke, hogy lemossa az alvázamat és mondta, hogy emeljem meg a hátsó felemet, hogy alátegye a tálat. Aztán csak azt láttam, hogy ijedten kirohan és visszajön két másik nővérrel, akik leveszik a kötést és aggódva szemlélik a sebemet, amiből elkezdett folyni a vér. Tanakodtak, hogy hívjanak-e orvost, de végül nem hívtak, csak mondták, hogy biztos a mozgástól volt a vérzés. Hát köszi.

Közben kiderült, hogy a műtő előtt tényleg a Gitti hangját hallottam, szegénynél beindultak a fájások, így napokig ott volt pár szobával mellettünk, kapott tüdőérlelőt meg fájáscsökkentő gyógyszereket. (Végül sikerült visszatartani nála a szülést és később időre, természetes úton születtek meg az ikrei, kislány és kisfiú - akiknek külön szülinapjuk van, mert a kislány pár perccel éjfél előtt, a kisfiú pedig pár perccel utána született.)

Az ötágyas szobában először úgy voltunk, hogy öt anyuka és hat baba, mert a mellettem lévő thaiföldi származású nőnek fiú-lány ikrei voltak. Aztán három anyuka hazament, csak Ori és az ikrei maradtak. Ott örültünk, hogy milyen jó nyugi lesz, mire az utolsó előtti éjszaka hoztak a szobába egy frissen szült török nőt, akinek a kislánya este nyolctól hajnali négyig egyfolytában üvöltött. A nő nem tudott rendesen németül, és kétpercenként mellre tette a babát (aki pedig a harmadik gyereke). Ennek persze tuti hascsikarás lett a vége. A csecsemős nővér kézzel-lábbal magyarázta neki, hogy ne adjon neki csak háromóránként enni, de a nő csak eszelős tekintettel rázogatta a gyereket és folyton mellre tette. Azon az éjszakán Ori és én is csak 2 órát aludtunk, és másnap mindketten saját felelősségre hazamentünk.

Így január 23-án már itthon ünnepeltük a szülinapomat! És mivel a kiírás előtt több mint 2 héttel kivették a gyereket, elmondhatom, hogy még 30 évesen háromgyerekes anyuka lettem. Ami manapság azért nem semmi!