Életem Ausztriában 5. – Vajúdás Kiara babával

12-e hétfői napra esett, akkor kellett megint ctg-re mennem. Egész délelőtt bent voltunk anyummal és Zsófival a kórházban, annyit kellett várni a ctg-re, rengetegen voltak. Szegény nagylányom már nagyon türelmetlen volt, egy unalmas folyosón üldögélni 30 fokos hőségben nem nagy élmény egy 20 hónapos gyereknek. Végre sorra kerültem, de megint semmi, pedig már nagyon szülhetnékem volt.

Este tíz körül feküdtünk le a férjemmel, szegény nagyon fáradt volt, sokat dolgozott aznap is. Én már nem is tudtam elaludni, mert egyre jobban fájdogált a hasam. Ezen nagyon csodálkoztam, mert anno Zsófinál ugye a magzatvíz ment el először, és én tuti biztos voltam benne, hogy Kiarával is így lesz. Ahogy egyre jobban fájt a hasam, mérni kezdtem az időt. Lámpát kapcsolni nem mertem, nehogy szegény apjuk felébredjen, és más szobába sem tudtam menni, mert a gyerekszobában Zsófi aludt, a nappaliban pedig anyukám. Így a telefonommal világítottam és egy post-it cetlire írogattam az időket (ez a mai napig megvan, eltettem emlékbe!). Hát rendszer nem sok volt benne, 5-6-7 perces fájások jöttek össze-vissza, és közben állandóan rohangáltam a wc-re. Amikor már a párnámat és az éjjeliszekrény szélét szorongattam egy-egy fájásnál, akkor felötlött bennem, hogy fel kéne ébreszteni a férjecskémet, és lassan indulhatnánk a kórházba. De aztán meggondoltam magam, szegény hagy aludjon egy kicsit, hogy aztán legyen ereje a szülőszobán. Kitűztem célul a hajnali egy órát, hogy addig hagyom aludni, végül 0:59-ig bírtam csendben lenni, akkor felkeltettem. Ettem pár kekszet, ittam vizet, majd fogtuk a cókmókot és indultunk. A félórás úton a kocsi ülését meg a kapaszkodót szorongattam. Utána kerestünk a kórház környékén ingyenes parkolóhelyet, majd az autóban megvártuk a következő fájást, utána elmentünk egy padig, ott megvártuk a következőt, és így jutottunk el a kórházig.

Ott át kellett öltöznöm kórházi hálóingbe, felfeküdni a szülőágyra és rám tették a ctg-t. Na hát én olyan pánikba estem rögtön, hogy fáj, meg megint fáj, és egy ágyon kell feküdnöm, úgy éreztem magam, mint aki halálos beteg. Rosszul is lettem rögtön, kihánytam az összes kekszet, szegény férjem sápadt arccal tartotta a tálat, én pedig azt hittem, hogy itt a vég. Aztán branült szúrtak, megvizsgáltak, két centi. Mondtam, hogy felkelnék, erre rám aggattak egy mini-ctg-t, hogy azzal a nagy gép nemtudomhány méteres körzetében mászkálhatok. Na így azért már jobb volt a helyzet, állva könnyebb volt elviselni a fájásokat, de nem volt mibe kapaszkodnom. Végül félig az ablakkeretre ülve, a férjemnek dőlve volt a legjobb, de azért így is fárasztó volt nagyon.

Hajnalodott, sétálgattunk a folyosón, fájtam. És közben eszméletlen éhes voltam. A férjem vitt magának elemózsiát, redbullt és mindenféle kekszet, hogy nehogy éhen haljon. Az ő kekszeiből kértem, meg vedeltem a vizet, de igazából egy jó lacipecsenyére vágytam petrezselymes krumplival, a kb. ötperces (bár még mindig rendszertelen) fájások ellenére.

Közben irtóra idegesített a férjem telefonja: röviddel a szülés előtt vett egy új, érintőképernyős példányt. Na és ezzel akart egy pár szavas sms-t írni a főnökének, hogy a szülőszobán vagyunk, nem megy aznap dolgozni. Na hát ezzel az sms-sel vagy három óra hosszáig törpölt, össze-vissza próbálgatta mindenhogy, én meg legszívesebben kihajítottam volna a telefonját a negyedik emeleti ablakból. Végül csak elküldte azt a vacak sms-t, de akkor már az egész rokonságnak is, sógornőm pedig visszahívta telefonon, és elbájcsevegtek, amíg én csillagokat láttam a fájdalomtól...

Aztán reggel jött a váltás, és megvizsgált az új szülésznő – 5 centi. Na ennek megörültem, hogy már félúton vagyunk, viszont mivel le kellett feküdnöm, megint kihánytam az addig befalt kekszeket, és bár még mindig farkaséhes voltam, de már nem mertem enni. Egyre jobban szenvedtem, és könyörögtem, hogy adjanak valami fájdalomcsillapítót. Mondta a szülésznő, hogy el kell telnie 4 órának két hüvelyi vizsgálat között a fertőzésveszély miatt, és majd a következő vizsgálat után megkérdezi a dokit. Közben egyre jobban elfáradtam, nem bírtam már állni, de fekve sokkal jobban fájt. Szorongattam a férjem kezét, a fájások pedig egyre rendszertelenebbül jöttek. Na végre letelt a 4 óra, újabb vizsgálat, hideg zuhany: még mindig 5 centi, és a baba feje elfordult rossz irányba, a szívhangja sem jó, a fájások is rendszertelenek. Oxitocint kéne kapnom, de nem lehet, mert már volt császárom. Könyörögtem fájdalomcsillapítóért, de azt sem lehetett az előző császár miatt. Végül jött az ügyeletes doki, és azt mondta, hogy megint műtétet javasolna. Elsírtam magam, hogy 12 óra vajúdás után megint felvágnak, a férjem is velem sírt, de nem volt mit tenni, erőm sem volt már ellenkezni.