Életem Ausztriában 2. – Zsófi baba születése

Természetes szülésre készültem, de olyan szinten, hogy a szüléssel foglalkozó könyvekben és újságokban is mindig átugrottam a császáros részeket. Aztán kiderült, hogy a baba farfekvéses. De én még ekkor is mindenáron természetes szülést akartam, a kórházban mondták, hogy majd meglátjuk, mi lesz.

Eljött a november 14, el is múlt, de a folyamatos keményedéseken kívül nem történt semmi. A kiírt napon még Badenben mászkáltunk a Kaszinó melletti dombon a sok lépcsőn fel meg le, hátha lesz valami, de nem használt semmit. Pedig akkor már nagyon szülhetnékem volt, elegem volt a sok gyomorsavból meg az éjszakai lábgörcsökből meg a vizesedésből... Kétnaponta jártunk ctg-re, árgus szemekkel vizslattam magam minden nap, de hiába. A kórházban kijelentették, hogy faros szülésnél nem indítanak, szóval vagy beindul magától, vagy császár. Jaj mondom, csak azt ne!

20-án este már alig bírtam ülni, úgy éreztem, hogy mindjárt kipottyan a gyerek, annyira lent volt a popsija. 21-én délelőtt elment a nyákdugó, úgyhogy kettőkor felhívtam a férjemet a munkahelyén, hogy ne maradjon sokáig, mert ma lesz valami. De azt válaszolta, hogy nem tud korán jönni, mert nagyon sok munkája van, amit be szeretne fejezni. Hát köszi. Ültem a gép előtt, olvasgattam a babás fórumokat és este nyolckor elmentem pisilni. És akkor pukk, elkezdett folyni a magzatvíz. Totál pánikban hívtam a férjemet, hogy azonnal jöjjön, mert most mi lesz. Mire ő: de hát ő még nincs kész a munkájával... De végül aztán észhez tért és mondta, hogy indul. Én meg azt sem tudtam, mit csináljak, nem mertem felállni a wc-ről, hogy ne csorgassam tele a lakást magzatvízzel.

Kilencre értünk a kórházba. Ctg-re tettek fél órára, ami már mutatott három gyengébb fájást. Aztán a farfekvés miatt csináltak még egy ultrahangot, mielőtt betettek volna a vajúdóba. Na hamar összeszaladt az osztályról az összes orvos az ultrahang előtt, és kijelentették, hogy ez egy óriásbébi, tuti négy kiló felett van, a feje hatalmas, szóval nagyon nem javasolnák hüvelyi úton megszülni, azonnal császár, a baba érdekében egyezzek bele. Sírtam, sírtam, úgy meg voltam ijedve, hogy gondolkodni sem tudtam rendesen. Persze beleegyeztünk a császárba, inkább mint hogy a babának baja legyen.

Na innen felgyorsultak az események. Egy kis szobában előkészítettek – branül, csupaszra vetkőzés, katéter, borotválás, savlekötő-ivás, és közben az anesztes doktornő mindenféle kérdéseket tett fel a spinális érzéstelenítés miatt. Aztán aláíratták velem a papírt, hogy mindennel egyetértek és már gurítottak is be a műtőbe. Az egész előkészítés nem tartott tovább tíz percnél, és azt mondták, hogy sürgősségi esetben még ennél is sokkal gyorsabbak. Na de ezután jött a java! A műtőben fel kellett ülnöm a műtőasztalra és és a hátamba döfték az érzéstelenítést. Végül is ki lehetett bírni, de én annyira, de annyira féltem! Utána lekötöttek a műtőasztalra és csak reszkettem, mint a nyárfalevél. Még soha életemben nem éreztem magam olyan kiszolgáltatottnak. Csöpögött az infúzió, csipogtak a gépek, az arcom előtt oxigénmaszk, az orvosok pedig csak matattak ott a zöld lepedő mögött. Ezer szerencse, hogy ott ült a fejemnél a férjem és simogatta az arcomat! Aztán egyszer csak kiemelték a lányunkat, aki éktelen üvöltésbe kezdett. Odahozták megmutatni, de ugye lekötözve moccanni sem tudtam, csak hozzádörgöltem az arcomat, aztán vitték is fürdetni. A férjem kérdezte, hogy menjen-e vele, de én úgy féltem, hogy inkább ott marasztaltam a műtőben, amíg összevarrtak.

Zsófikánk (hivatalos nevén Sophie) végül 4070 grammal és 52 cm-rel, 37 cm-es fejkörfogattal született 2008. november 21-én 23 óra 07 perckor, 10/10-es apgarral.