Lara Hanga születése

Aztán elérkezett a várva várt nap…

És nem történt semmi. A CTG-n egy majdnem egyenes vonalat láttam és teljesen normális szívverést. Meg is jegyezte a nővérke, hogy ha ennyire fent van a hasam, ebből hamarosan nem lesz gyerek. Ezen felbuzdulva 12-én estére vendéget hívtunk, nagyon jól éreztük magunkat. Elhatároztam, hogy nem nyomasztom azzal a babát, hogy megpróbálom kitalálni, mikor érkezik. Ő úgyis nagyon jól tudja, hogy mikor kell érkeznie. Ezzel a gondolattal feküdtem le 2 óra körül.

Másnap hajnalban 5 óra 10 perckor - 3 óra alvás után - menstruációszerű görcsre ébredtem. Olyan fáradt voltam, hogy az jutott eszembe: biztos meg fog jönni… Majd 10 perc múlva egy újabb görcs érkezett. 7-ig próbáltam pihenni, a férjemet is hagytam aludni, gondoltam, biztosra megyek, és nem „ijesztgetem” feleslegesen. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ez már AZ. Erre utalt az is, hogy kb. négyszer voltam vécén a reggel folyamán. Hogy eltereljem a figyelmem, filmeket néztem. Persze figyelni nem tudtam, de legalább nem izgultam halálra magam. 10 körül felhívtam az anyukámat, aki nyugdíjas szülésznő, hogy szerintem szülök. Megkérdezte, hogy akarom-e, hogy bent legyen. Egész terhességem alatt eltereltem ezt a témát, mert nem akartam megsérteni, de akkor úgy éreztem, hogy szeretném, ezért elindult Budapestre. Ezután lezuhanyoztam és leborotváltam magam, persze próbáltam nem fájás közben, nehogy szétszabdaljam magamat. 11-re már rendszeres 5 perces fájásaim voltak, Máté kihívta a mentőket. Legnagyobb meglepetésemre 5 perc alatt kiértek, és már mentünk is a MÁV kórházba.

A felvételkor megvizsgáltak, azt mondták szűk egyujjnyira (ceruzányira) nyitott a méhszáj. Már ez is nagy dolognak tűnt ahhoz képest, hogy előző nap még 3000-es, azaz teljesen zárt volt. Kb. fél óra várakozás után kaptunk Mátéval egy szülőszobát, ami nagyon profin volt felszerelve: kád, vajúdó matrac, kötél, labda… és persze szülőágy. Dél felé járhatott, amikor megkaptam a beöntést. Eléggé tartottam tőle, pedig nem kellett volna: a szülésznőnek szóltam, hogy mikor elég, és csak annyit adott. Ezután lezuhanyoztam és visszabotorkáltam a szülőszobába, ahol Máté várt rám.

A fájások egyre sűrűsödtek és erősödtek. Leginkább visszatartottam volna a levegőt közben, de Máté nagyon sokat segített, diktálta, hogyan vegyem a levegőt. A fájdalom hatására egy nagyon különleges állapotba kerültem, kizártam teljesen a külvilágot, csak befelé tudtam figyelni. Gondolatban egy olyan helyen jártam, olyan emléket idéztem fel, amihez egy nagyon pozitív érzés fűzött, és a babámmal együtt éltük meg. Próbáltam felidézni azt a nyugodt állapotot, amikor mindketten nagyon jól éreztük magunkat. Ez hihetetlenül sokat segített.

Máté törölgette a homlokom, masszírozta a derekam, de leginkább csak ült mellettem és fogta a kezem, ez segített a legtöbbet. Teltek az órák, a szülésznő időnként bejött és megvizsgált. Amit nem tudtam: fájás közben vizsgálnak, ez nagyon kellemetlen volt. Megkérdezte, hogy gondolkodtam-e epidurális érzéstelenítésen, mondtam, hogy „igen, nem akartam, de most mégis kérnék.” Arra gondoltam, ha még csak 2 ujjnyinál járunk nem lesz erőm a kitolásra, ráadásul a szülésznő későesti szülést jósolt. 15 óra körül befutott anyukám is, így aztán néha le tudta váltani Mátét a kézfogásban. Amikor 3 ujjnyi lett a méhszáj megérkezett az orvosom is, burkot repesztett, mert az felgyorsítja az eseményeket. Ekkor jött a hideg zuhany: mechoniumos volt a magzatvíz, zöldborsó színű volt, és sűrű. Elmondták, hogy mivel ez a helyzet, a szülés után nem teszik majd a hasamra Larácskát, hanem gyorsan elvágják a köldökzsinórt és a neonatológus elviszi, hogy leszívják a tüdejéből a vizet. Kiderült, hogy jól is döntöttem az EDA-val kapcsolatban, mert az is gyorsítja a tágulást, és sietni kell, hogy minél kevesebb időt töltsön a baba a fertőzött vízben. Fél 5 felé kötötték be a fájdalomcsillapítást. Balszerencsémre, féloldalasra sikerült a dolog: bal oldalon a lábamat sem éreztem, jobb oldalon pedig mindent.

Innentől kezdve a fájások olyan erősek lettek, hogy szinte teljesen elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, csak a lélegzésre vonatkozó vezényszavak jutottak el hozzám. Azt is csak utólag tudtam meg, hogy kaptam oxytocint, volt gátmetszés stb. Szerencsére Máté és anyu éberebb volt nálam, és mindent megjegyeztek. A kellemetlen része az volt a dolognak, hogy időnkét az oldalamra kellett feküdnöm, és ez nagyon kényelmetlen volt. Egyébként szabadon váltogathattam volna a pózokat, de leginkább csak az ágyon feküdtem, vagy ültem. Sajnos az EDA bekötése után nem lehetett enni és inni sem sokat, így már nagyon ki volt száradva a szám, de csak öblögetni volt szabad.

Máté elmondása szerint 19:40-kor jött az első tolófájás, és ekkor, mintha nem is lett volna előtte az a tizenakárhány óra vajúdás tele lettem energiával, a ködből kitisztult az agyam, és amikor jött az inger, nyomtam, háromszor-négyszer egy fájás alatt. Én nem éreztem, hogy haladna a feje, olyan volt, mintha „épp most akarna csak elindulni” a szülőcsatornán. Dicsérgettek, hogy jól csinálom, és egyszer csak szóltak, hogy látszik a feje, és hajas baba! (Tehát ezért égett annyit a gyomrom!) Ekkor már csak két erős tolás volt hátra, és a másodikkal együtt megszületett az egész feje és azzal a lendülettel a teste is. Épp csak felültem, megnézni, Máté elvágta a köldökzsinórt és rohantak is el vele. El sem tudtam hinni, hogy az a lilás színű, síró kis ember a mi kislányunk! Én megint egy furcsa állapotba kerültem, csak sírtam, sírtam, mert az egész olyan volt, mint egy álom: eltűnt a nagy hasam és hirtelen szülők lettünk! 2008. augusztus 13-án 20 óra 10 perckor megszületett szemünk fénye: Lara Hanga, 57 cm-rel és 3900 grammal!

A méhlepény megszületését egyáltalán nem éreztem, pedig utólag megnézve az is gigantikus nagy volt, majdnem 1,5 kiló. Kiderült, hogy volt gátmetszésem, kb. 1 cm, ami nagyon kicsi egy ekkora babához képest, és belül repedt egy kicsit a méhszájam.

Miután végzett az orvos Larával visszahozták. Az orrom alá nyomták, adtam neki puszit és el is rohantak vele, mert mechoniumos magzatvíz volt a garatjában is, és ez mindenféle fertőzést okozhat. Ezért inkubátorba tették az éjjelre. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem lehet semmi baja, de egész éjjel sírtam, egy percet nem tudtam aludni. Minden kisbaba hangra azt hittem, kihozzák nekem Larát, és megfoghatom, de nem így lett. A reggel kilences vizitkor sem mondtak nekem semmit, ekkor elkezdtem mindenkit végig járni, hogy ugyan, mondják már meg, mi van a gyerekemmel! A válasz: ők csak fél 2-kor, az intenzív osztály látogatási időpontjában adnak felvilágosítást! Olyan lassan még nem telt el délelőttöm, az biztos. Végül kiderült, hogy „adaptációs zavara” volt szegénykémnek, tehát nehezen állt át a méhen belüli létről a külvilági életre. Mondjuk, nem csodálom, ha meg sem foghatja az anyja a szülés után… A második látogatás után (ez este fél 8-kor volt minden nap) már kikönyörögtem az inkubátorból, hadd szoptassam meg.Így 24 órával a születése után kézbe kaptam a kislányom! Hihetetlen érzés volt! Másnap már kihelyezték őt a poszt-intenzív részlegre, ide 3 óránként járhattam szoptatni, szépen belejött a szopiba, és 2. nap éjjelén nekem is belövellt a tejem.

Ezúton is szeretném megköszönni orvosomnak, Dr Magenheim Ritának, szülésznőmnek, Kucsera Beának, hogy olyan volt a szülésem, amilyennek megálmodtam, és az intenzív osztály csecsemőseinek a sok jó tanácsot és segítséget!

Most már 4 hetes a mi kis gyönyörűségünk, és sosem voltunk boldogabbak!