Panna

2009 áprilisában, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, határtalanul boldogok voltunk.

Megjegyzem, én nem ismertem azt az érzést, amikor valaki hónapokig, évekig nem esik teherbe (remélem nem is fogom), első próbálkozásra áldott állapotba kerültem. A terhesség végig rendben zajlott, bár kisebb-nagyobb gondjaim nekem is voltak (terhességi cukorbetegség, savtúltengés, hányás, hányinger, stb.). December elején már elkezdtem tágulni, folyamatos fájásaim voltak, de a magzatvizem sosem folyt el.

A 37. hetes ultrahangon a doktornő viccesen megjegyezte, hogy kicsivel nagyobb a gyermek feje az átlagosnál, de nem kóros, így nem kell megijedni. Mivel nővérem kisfia is viszonylag "nagy" bucival született, nem tulajdonítottunk ennek jelentőséget, még viccelődtünk is vele, hogy biztosan nagyon okos kislányunk lesz. December 16-án este aztán már nem bírtam az állandó fájdalmakat, és olyan fél 8 felé bementünk a kórházba, hogy talán szülni fogok.

A kórházban egy orvos megvizsgált, aki azt mondta, hogy akár szülhetünk is, csak szólni kell az orvosomnak, aki eldönti, hogy burkot repeszt-e. Mivel a doktornőm már korábban is mondta, hogy bármikor megindulhat a szülés nem volt ellene a burok repesztésnek. Este fél 11 felé burkot repesztett, amely után jöttek is a fájások. A fájások erősítésére oxitocint kaptam. A baj csak az volt, hogy az én kislányom nem akart beilleszkedni a szülőcsatornába, bár a szívverése végig normális volt. Egész éjjel vajúdtam és vártuk, hogy egyszer csak Panna majd beilleszkedik, de csak nem akart.

Hajnal fél 5-kor a doktornőm egy vizsgálat után a császármetszés mellett döntött, mint később kiderült ő akkor már sejtette, hogy valami nincs rendben a baba körül. Pannát 5 órakor vették ki belőlem, látni azonban nem láthattam.

A férjem, aki végig bent volt velem a műtőben is, utólag elmondta, hogy amikor kiemelték a babát valaki szájából elhangzott, hogy: Jézusom, de bevallom, én csak azt hittem, hogy nem vett rendesen levegőt (nem sírt fel, csak nyöszörgött), így amikor kintről hallottam a sírását megnyugodtam.

Ekkor szóltak a férjemnek is, hogy kimehet megnézni, sőt akár fotókat is készíthet róla. Miután összevarrtak a doktornőm leült mellém és közölte a rossz hírt.

Panna valószínűleg vízfejű, a fejkörtérfogata ekkor 44 cm volt, ami a terhesség 3. trimeszterében kapott, nálam tüneteket nem okozó fertőzéstől lehet.

Egy világ omlott össze bennem, nem akartam elhinni, hogy az én kislányom beteg lehet. És ekkor még nem is tudhattam, hogy sokkal nagyobb a baj. Panna felkerült az intenzív újszülött osztályra, ahol egy ultrahang vizsgálat során kiderült, hogy agydaganata van, vagy legalábbis valami van a kis fejecskéjében. Még aznap MRI vizsgálatot végeztek el rajta, ahol azt mondták a fejében valóban daganat található.

Másnap az Idegsebészeti Klinikán egy sebészeti konzílium kimondta, Panna agydaganata nem operálható, mivel átszőtte az agyat és tele van erekkel is. Biopsziát sem vettek belőle, mert azt mondták, hogy akár abban is elvérezhet, ergo a mai napig azt sem tudják az orvosok, hogy mivel állnak szemben és mivel ez annyira ritka (egészen pontosan, ezek az orvosok még sosem láttak ilyet), csak találgatnak. Azt hittem, belehalok.

Azt javasolták az orvosok, hogy ne látogassam a kislányom, ne alakuljon ki kötődés, mert ez a valami nem tarthat tovább egy-két hétnél. Azóta eltelt lassan 6 hét és Panna még mindig velünk van. A kis fejecskéje ma már 61 cm, de még mindig élni akar.

Eközben az orvosok már rég lemondtak róla, a megfelelő komfortérzet (ők így hívják) biztosításán kívül semmit nem hajlandóak tenni érte. Mi pedig tehetetlenül várjuk, hogy a gyermekünk meghaljon. Senkinek nem kívánom ezt az érzést.