Esti mese - gyerekek!

Tudom, hogy nem lehet visszasírni a régi időket, amikor csak rádió volt (1950-ben születtem) és mesekönyvek, a képzeletünkre volt bízva, hogy a hallottakat/olvasottakat hogyan látjuk.

De igenis vissza lehet sírni a mesélős lefekvéseket. És nem a TV-Macira gondolok, vagy a mostani esti mesékre, a jobbak igen aranyosak, hanem a ténylegesen családtag, anyuka, nagymama, (néha a férfitagok) által felolvasott, elmondott mesékre/történetekre. Nekem ilyenben volt részem, s a mai fejemmel is boldogan gondolok vissza arra az időre, amikor nagymamám mellett az ágyban fekve hallgattam csodálatos meséit.

Talán pont ezért, mert nekem ilyen emlékeim voltak, teljesen természetesnek tűnt számomra, hogy az én gyerekeim is ilyen módon éljék meg a nap befejezését.

22 évesen szültem meg az első fiamat, 28 voltam mikor a harmadik világra jött.

Kezdetektől fogva rengeteget meséltem, énekeltem nekik egészen pici koruktól kezdve napközben is. (GYES alatt). Ebbe beletartoztak az esti lefekvés idején az altatók. (Nem kell félni, a gyerek elfogadja a nem jó hangú anyuka énekét is, a melegséget érzi ki belőle). Aztán ahogy növekedtek úgy bővült a repertoár először a rövidebb, majd a hosszabb mesékkel. S egészen idősek voltak már, amikor élvezettel hallgatták az igaz történeteket anya, apa gyerekkorából. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a legkisebb még hat éves korában sem volt hajlandó lefeküdni anélkül, hogy legalább két mesét, vagy történetet el ne mondtam volna, valamint a szokásos altató dalok nélkül. Középső fiam Balázs, neki József Attila Altatója volt a mindene.

Mivel egy szobában voltak, így a másik kettő is részese volt a "rituálénak", s nagyon élvezték dacára annak, hogy már ebből úgymond kinőttek. Igaz, ez sok "lemondással" járt, évekig nem tudtam híradót nézni, vagy egy-egy film elejét, mert amikor nagyobbak voltak, a mesélés időpontja kitolódott.

Kiskamaszok voltak, amikor nézhették a híradót, s bizonyos filmeket. Állandó vita volt és panaszáradat, amikor úgy kilenc évesen hazajöttek az iskolából az idősebbek, hogy már megint nem tudtak hozzászólni az esti filmhez, sorozathoz, mert én milyen kegyetlen vagyok, hogy nem engedem. Ma, a 30 éves legfiatalabb fiam egy beszélgetés alkalmával szemrehányóan mondta, hogy neki mennyire hiányoztak az én esti meséim, amiket akkor hagytam abba, amikor ő úgy hét éves volt, a többiek négy illetve hat évvel idősebbek. Ki gondolta volna?

Aztán 42 évesen újra anyuka lettem, s kezdődött minden elölről. A lányom ma 17 éves, de a mai napig imádja, ha a nagymamája, vagy én mesélünk a gyerekkorunkról, vagy arról, hogy ő, vagy a testvérei miket csináltak. Mindegyik gyerekünk nagyon szeret olvasni. Ez a humán beállítottságúaknál a "mindenevőségben" nyilvánul meg, míg a reál beállítottságúak kedvencei között rengeteg vers van, az egyik Arany idős kori verseit szereti a legjobban, a másiknak Radnóti a "csúcs".

A mai napig megválogatják a műsorokat, legyen az akár a tévében, akár a moziban.

Nagyon szerencsésnek érzem magunkat, hogy dacára a problémáknak, melyek minden családban megvannak, boldog gyerekkort tudtunk teremteni a gyerekeinknek, amire ők igazából sokkal később jöttek rá.

A mai gyerekek nagyon nehéz helyzetben vannak. A szülők agyonterheltek, örülnek, ha a gyerekek elfoglalják magukat valamivel. A legegyszerűbb, ha engedik őket tévézni. S ha belegondolunk, ebben a technikailag nagyon fejlett társadalomban minden borzalom a tudomásunkra jut képekkel alátámasztva - mégpedig szinte perceken belül.

S ezeket nem megrendezik, ez a való élet. Csak a híradót kell megnézni. Aztán elgondolkodhatunk azon, hogy a filmek adják-e az ötletet a borzalmakhoz, vagy fordítva, az élet írja a forgatókönyvet.

Végkövetkeztetésnek azt tudom javasolni a szülőtársaknak, hogy elsősorban a gyerekeink jövőbeni életét tartsuk szem előtt és alapozzuk meg ezt azzal, hogy nagyon sok anyai-apai melegséget adunk át nekik - akár a saját magunk igényeinek háttérbe szorításával -, mert még így is, és ennek ellenére is nagyon sok negatív élményben lesz részük.

Legalább legyen jó is, amire alapozni, emlékezni tudnak.