Mindig van remény

2005 februárjában úgy döntöttünk, hogy megkeresünk egy nőgyógyászt. Ő megvizsgált, semmi bajom, majd felírt 3 hónapra elegendő gyógyszert, hogy akkor középidőben próbálkozzunk, hátha sikerül. Hát nem sikerült. Visszamentünk, hormonvizsgálatra küldött, a férjemet pedig kivizsgálásra, velem egyidejűleg. Ott kiderült, hogy férjemnek kevés a milliója (mi már csak így mondtuk), és hogy természetes úton kizárt dolog, hogy nekünk gyermekünk legyen. De ekkor már 2005 ősze volt, csak úgy repült az idő!

Úgyhogy be kellett látnunk, hogy fel kell keresnünk a győri Kaáli Intézetet. 2006 januárjára kaptunk időpontot. Ott is vizsgálatok, vérvétel 2-3 naponta, sok-sok hormoninjekció (sok-sok forint, de ez volt a leglényegtelenebb dolog), majd petesejleszívás, és rá pár napra a visszaültetés. Ami sikertelen volt. Itt azért elkenődtünk egy kicsit, hogy nekünk semmi sem sikerül, de nem adtuk fel!

Pihenni kellett 3 hónapot, de amint lehetett, rögtön kértem új időpontot, és újra felkerekedtünk! Ezúttal már annyi petesejt megtermékenyült, hogy lefagyasztatni is tudtunk. De nem ez a lényeg, hanem az, terhes maradtam! Gyönyörű terhességem volt, dolgozni is tudtam, minden nagyon szép és jó volt. Végül 2007. május elsején megszületett 3450 grammal és 56 cm-rel a mi gyönyörű kisfiunk, Kende! Imádjuk!

Úgy voltunk vele, hogy 2009 szeptemberében megy majd bölcsibe, én vissza dolgozni, és majd 2010 tavaszán újra meglátogatjuk az intézetet, hogy legyen kistesója Kendének. De a természet közbeszólt…

Október végén igen furcsán éreztem magam, nem esett jól a kávé, hirtelen farkaséhség tört rám, ami csak a terhességem idején volt jellemző. Ja, és nagyon égett a gyomrom, a mellem pedig a triplájára nőtt (nem vicc)! De még ekkor sem gyanakodtam, hiszen nekünk papírunk van róla, hogy "így" nem lehet gyerkőcünk. Az tette be a kiskaput, hogy egyik délután, amikor kisfiam aludt, én is elaludtam. Soha, de soha nem szoktam délután aludni, de akkor nagyon jól esett. Nem halogathattam tovább a teszt megvásárlását, így hát másnap vettem egyet. Délután megcsináltam, még a kontrollcsík elő sem jött, de a másik már igen. Kb. 3 másodperc kellett neki. Ekkor tudatosult bennem, hogy igen, itt BABA van a dologban! Vagyis a pociban. Rögtön felhívtam férjemet, hogy jöjjön haza, ezt látnia kell. Alig akarta elhinni, én is csak vigyorogni tudtam, mint a tejbetök!

És azóta is tart ez a boldogság! Rokonok, ismerősök alig akarták elhinni, hogy csoda történt, pedig igen, ez CSODA!

Szóval, fel a fejjel, mindig a remény hal meg utoljára! Ezt bizonyítja a mi történetünk is. Mindenkit, aki hasonló cipőben jár, csak biztatni tudok, hogy hamarosan náluk is kopogtat majd a gólya, soha nem szabad feladni a reményt!