Másodszor is férjhez mentem

2005 áprilisában kiderült, hogy terhes vagyok az iker kislányaimmal, nagyon örültünk, hiszen igazán szerettük egymást. 2005 júniusban elköltöztünk albérletbe a szülőfalujába, hogy hátha jobban talál munkát. Egy hónapig szép volt minden, majd az álomból rémálom lett. Lelkileg bántalmazta a kisfiam, esténként szerette volna a kisfiam, hogy addig ott legyek mellette, amíg elalszik.

A férjem azt mondta, hagyjam majd elalszik magától ő már nagyfiú /3 éves volt/. Amikor odaültem az ágya mellé és fogni akartam a kezét amíg elalszik, a férjem odajött és kitépte a kicsi kezét a kezemből.

A kisfiam sírva jött oda hozzám, erre ő megfogta és beletuszkolta az ágyba. A terhességem alatt derült ki, hogy többszöri öngyilkossági kísérlete volt /mérget ivott, begyógyszerezte magát és az ereit vagdosta/.

Rendszeres ideggondozói kezelésre lett volna szüksége, havonta kellett volna ellenőrzésre járnia, de persze nem tette és a gyógyszereit sem szedte. Többször kényszerített az együttlétre pedig nagyon fájt! De ha nem tettem neki eleget a kisfiamon töltötte ki és bántotta.

16. hetes terhes voltam és már nem lehetett elvetetni a babákat. Sajnos nem tudtam egy darabig sehova menni, mert szüleim nem álltak úgy anyagilag, hogy négyünket majd ellássanak, ha megszületnek az ikrek.

2005 októberében sikerült visszaköltöznünk a szüleimhez együtt, mivel ígérte, hogy megváltozik és elmegy orvoshoz. Október közepén bekerültem a kórházba nyitott méhszájjal. Egy hónapig voltam Kerepesen, majd egy hónapot Pesten az 1.sz. Szülészeti klinikán. Az ikreim közül a kisebbik nagyon kicsi volt, nem fejlődött rendesen, így infúziót kaptam 2 hétig hátha elkezdene jobban hízni és fejlődni, de sajnos fordítva lett, a nagyobb hízott fél kg-ot a kicsi 10 dkg-ot.

Ezt is kifogásolta és állandóan azzal piszkált hogy vetessem ki a branült, ha nem akkor ő tépi ki a kezemből.

34 héten megindult a szülés, de sikeresen visszafogták infúzióval még 2 hétig. A két hét alatt állandóan zaklatott hogy índíttassam meg a szülést, mert otthon dolgom van és már a kisfiam is hiányol. 36. héten megcsászároztak, de előtte mondták, hogy a kisebbiket inkubátorba kell helyezni, mert nagyon pici lesz.

Persze ez sem tetszett a férjemnek és azt mondta, hogy majd ő megmondja, hogy nem tehetik inkubátorba, hanem hazavisszük, viszont enélkül meghalt volna, de ez őt nem különösebben izgatta. Megszülettek, A. 2890 grammal és 48 cm-rel, D. 1340 grammal és 30 cm-rel született.

A nagyobbik kislányt hazahozhattam 3 nap után. Amikor hazajöttünk a kisfiam kérte, hogy hadd alhasson mellettem /2 hónapig alig látott/, én beleegyeztem, majd lassan megszokja, hogy anya már nem megy vissza a kórházba és visszaszoktatom a helyére. A férjem a 3. nap megelégelte és a helyére parancsolta, a kisfiam elkezdett sírni, erre ő belerúgott a lábába és összeesett az ágyon. Nem mertem elzavarni a férjem, mivel a kisebbik lányom még kórházban volt és sajnos bármikor kihozhatta volna úgy, hogy észre sem veszik. Amikor a kicsit is hazahozhattuk a kórházból, este az altatásnál én ringattam a nagyobbikat, ő pedig a kisebbiket. Dúdoltam a lányomnak, mivel ez megnyugtatta és nem sírt.

A férjem rám szólt, hogy hagyjam abba, mert őt idegesíti, nem hagytam abba, erre ő beledobta a nagypárnába a kislányt, aki alig volt 2 kg. Nem magasról, csak pár cm-ről, de dobta.

Végül elzavartam. A bíróságon elmondtam mindent, tanúkat is vittem, hogy nem beszámítható, de sajnos nem nyilvánítottak neki nagy jelentőséget! 3 éves korukig én vittem a kislányokat havonta egyszer láthatásra, majd 3 évesen már oda kellet adnom az apának, én már nem mehettem velük. Azóta mindenáron meg akarják szerezni az anyjával a kislányokat, sőt azt mondták, hogy az egyiket megszerzik, ha mindkettőt nem is kaphatják meg. Állandóan a gyámhivatalhoz és a családsegítőkhöz járnak azzal, hogy én nem teljesítem a láthatást és hogy bántalmazom a kislányokat. Nemrég megverte a feleségét, úgy hogy a babája is elment. A gyámhivatalnál elmondtam, és azt a választ kaptam, hogy az még nem azt jelenti, hogy veszélyt jelentene a kislányokra és addig nem tesznek semmit, még nem történik valami, amíg nem csinál valamit a kislányokkal.

Gyermektartást nem fizet, már majdnem 800.000 Ft az elmaradása, és nem tudják behajtani rajta, mert nincs munkahelye, nem dolgozik és vagyontárgya sincs. Jelenleg az első férjemmel vagyok újra együtt, már 3 éve, szerencsére boldogok vagyunk, és úgy szereti a kislányokat, mintha a sajátja lenne, és a kislányaim is apának, apucinak szólítják. Amikor este hazajön a munkából azonnal a nyakába ugranak és átölelik.

Boldogok lehetnénk teljesen, ha nem zaklatna minket a kislányaim apja és nyugodtan aludhatnánk, ha nem attól kéne rettegnem, hogy valamit csinál a kislányaimmal.

De sajnos eddig semmit nem tudok tenni és senki nem tud segíteni, amikor végre volna valami, akkor mindig falba ütközök!

Egy anya