Elmentél, mégis itt maradtál...

Mama 1942 augusztusában született. Majd' egy évtizeddel azután, hogy nővére 10 hónaposan tüdőbetegségben meghalt. Mama is betegen született. A mája nem funkcionált kielégítően, vérátömlesztést kapott. Az orvosak nem reménykedtek, mégis túlélte. Már ekkor megmutatkozott az a kitartás és erő, ami az egész életét jellemezte. Csak az utolsó csatát vesztette el.

Mama 3 éves volt, mikor a kicsiny faluban, ahol nevelkedett, felütötte a fejét a második világháború. Csak egy emlékfoszlány maradt meg számára ebből a szörnyűségből: áll a kapu előtt az utca szélén, és bombáznak. Ő pedig sír. Több évvel később, általános iskolás korában három fiú osztálytársa bombára bukkant nem messze az iskolától. Felrobbant. Ketten életüket vesztették, egyikük pedig a lábát.

1956-ban 14 éves volt. Bolti eladóként dolgozott szülőfalujában. Erre az időszakra jól emlékszik. Ételjegyért cserébe lehetett húshoz, kenyérhez jutni. Végeérhetetlen sorokban kígyóztak az emberek, reménykedve abban, hogy élelemhez juthatnak.

15 éves volt Mama, mikor szerelmes lett. Sanyiba, így hívták őt. Sanyi is szerelmes volt, nagyon. Az első csók egy gesztenyefa alatt csattant el, miközben zuhogott az eső. Mama mesélte, hogy ebben az időben bizony szégyen volt nyílt utcán akár csak kézen fogva is sétálni. Nemhogy csókolózni. De ők megtették. Mama úgy mondta, hogy boldog volt. Ők nem akartak külön válni, de a Sors másképpen rendelkezett. Egy nap Sanyi várta Mamát a vonatállomáson, Mama pedig őt leste, hol lehet. De nem látták meg egymást, puszta véletlenségből. Mama haza ment, Sanyi is haza ment…, és nem találkoztak többet. Csak sok-sok évvel később, mikor Mamából nagymama lett, egy kórházban, ahol Sanyi a feleségét látogatta, Mama pedig betegként feküdt bent. Jó volt újra látni Őt, így mesélte.

19 éves volt, mikor ismét szerelembe esett egy fiatalemberrel. Belőle lett az én nagyapám. Papa roppant jóképű volt, Mama pedig szép. Papa rettentően szerelmes lett, olyannyira, hogy éjszaka közepén is képes volt elszökni Mamához az ablakon át. Pedig nem is egy faluban éltek. Mama mindig mondta, nem érti, hogy lehetett ekkora szerelemnek oly szomorú vége. Nem tudtuk a választ. Boldogan indult tehát ez a történet is. Mama hamar teherbe esett. Mit tudott ő a szexualitásról, védekezésről. Nem volt senki, aki felvilágosíthatná őt. Mikor megjött az első menstruációja, az én dédnagyanyám kézlegyintéssel elintézte a dolgot, és annyi mondott: minden nőnél így van. Mama elhitte, pedig először szentül meg volt arról győződve, hogy halálán van. Tudatlan volt. Így esett teherbe, és így született meg az édesapám. Nagy nehézségek árán. Mama ugyanis nem akarta megtartani. Mama úgy mondta, talán ezért is lett apám olyan kiegyensúlyozatlan. Papa azonban nem engedte felszállni a buszra. Eljegyezte és elvette feleségül. Dédnagyapám nem szerette Papát. Mama szerint önmagát látta viszont benne.

Papa csapodár férfi lett, egyfolytában szerelmes volt, de nem csak egy nőbe. Mamába pedig…, ki tudja. Mamába is. Meggyőződésem, hogy belé is. Miért hívta volna fel, oly sok év után, a börtönből? Nem azt a nőt hívta, aki miatt elváltak. Nem neki küldött dalt, nem vele beszélgetett hosszú perceket. Papa szerette Mamát. Talán úgy halt meg, hogy sosem tudta ezt igazán kifejezni. Mama már nem szerette…, ő pedig ezért tudott vele keserűség és fájdalom nélkül beszélgetni. Bizony Papa sokat bántotta Mamát. Amellett, hogy sok nőt szeretett, féltékeny is volt. No meg agresszív. Mama számtalanszor megbocsátott. Számtalanszor kezdték újra. 25 év után elégelte meg Papát, és azt, ahogy vele bánik.

Elváltak. Mama új életet kezdett. Papa később börtönbe került, majd miután kiengedték, nem találta a helyét. Sokat ivott. Tüdőembólia végzett vele. Nem igazán ismertem Papát. De hiszem, hogy jobb Neki ott, ahol most van.

Mama egyébként sokat volt beteg. TBC, depresszió, idegösszeomlás. De mindig talpra állt. Ezért is vagyok rá olyan nagyon büszke.

Mama a válás után találkozott egy férfivel. Zoli papával. Zoli papa furcsa ember volt. Kissé mogorva, kissé csipkelődő, de mi szerettük. Vele 8 évig élt együtt, messze tőlünk. Majd hazaköltözött. Nem működött, így mondta Mama. Én boldog voltam, hogy újra köztünk van.

Mama nagyon örült, mikor megszülettem. Vágyott egy kislány unokára. Legalább ez az álma teljesült. 3 évvel utánam világra jött az öcsém is. Nagyon szeretett minket.

Mama a legnagyobb pofonjait a szeretteitől kapta. Tőlem is, például. Nem csattant nagyot, éppen, hogy érezni lehetett csak… De egy pofon akkor is pofon. Ha nem is fáj annyira. A legnagyobb pofon szüleim válása volt. Mama nagyon sokat szenvedett, sokat veszített. De Mama állhatatos volt és kitartó. A végsőkig. Élni akart, dédizni. Sajnos már az esküvőmet sem érhette meg.

Mama fiatalos volt, jó kedélyű.

Mama mindig küzdött. Hol értünk, hol az igazáért.

Mamával mindent meg lehetett beszélni. Bátran mondhatom: ő volt a legjobb barátnőm.

Mama tavaly áprilisban meghalt. Mint mondtam, egy csatát elvesztett. A rákkal szemben nem győzhetett.

Mama nem tudta, mennyire beteg. Én beszéltem az orvossal, körülbelül másfél héttel azután, hogy bekerült a kórházba. Az orvos közölte, nem tudni mennyi van hátra. Én álltam, küzdve a feltörő könnyekkel. Próbáltam higgadt maradni, de sírva köszöntem el az orvostól.

Mama aludt, mikor bent voltam. Úgy hiszem, meg akart engem kímélni az utolsó beszélgetés súlyától. Tudom, hogy ekkor már haldoklott. Mama valahol mélyen, belül sejtette, hogy jön számára a vég. Elköszöntem Mamától, a fülébe súgtam: szeretlek. És elmentem.

Hajnalban jött a telefon, tudtam, hogy ki keres. Közölték: - Hajnalban meghalt. Mondtam: - Köszönöm a tájékoztatást - majd letettem. Feküdtem még egy darabig az ágyban, forgolódtam. Ekkor még nem sírtam. Lementem a konyhába, meredtem a kinti szürkeségbe. Tehát meghalt. MEGHALT. Meghalt? Majd elhangzott egy vigasztaló szó, elhangzott az első sajnálom, részvétem, majd megtörtént az első ölelés. És ekkor már sírtam.

Mama úgy ment el, ahogy élt: méltósággal. Sosem akart teher lenni, nem is lett.

Igen…Mama mindig tudta, mit akar.

Mama 66 éves volt. Elmesélte egyszer egy álmát. Ez számtalanszor visszhangzik még ma is a fejemben. Így szólt: dédipapám, aki már rég meghalt, megjelent, és kérte Mamát: - Klári gyere velem. Mama nem értette, hova hívja. - Nem megyek én sehova - válaszolta. Tavaly áprilisban elment Vele. És nem jött vissza.

Hiányzol! Nyugodj békében!