Elmentél, mégis itt maradtál... (beszélgetés)

Köszönjük mindenki nevében, hogy ezt megosztottad

velünk.

Kedves hozzászóló, aki írtad ezt a cikket eléggé megható és szomorú történetet mesélsz el őszintén nekünk. A dédi mama tartotta csak igazán össze a családot ő mindent megtett akkor értetek, de a két férfi csak neki nagy bánatot okozott, mert képtelenek voltak beilleszkedni hozzátok. Amíg ereje bírta tette a dolgát, hogy nektek jó legyen

csak az a súlyos betegség amit kapott elvitte őt.

És elhiszem neked nagyon hiányzik, de az emléke öröké a szívedben fog élni és azt senki sem veheti el tőled. Üdv.Ágnes

Irigylésreméltó volt a kapcsolatotok hogy ennyi mindent elmesélt neked!

Ha érzi azt az érzést amit akkor éreztél, mikor ezt a cikket megirtad, nagyon boldog lehet!

Szia! Nagyon szépen írsz a nagymamádról. Látszik, hogy mennyire szeretted és mennyire hiányzik.

Én is nagymama korú vagyok már, de nekem soha nem lesz unokám.

Nekem a lányom halt meg 2007-ben.

Mielőbbi vigasztalódást kívánok!

Talán megvígasztal ez a néhány sor!

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."

Fogadd őszinte részvétemet!

Nagyon meghatott a történeted,mert Én sem tudtam még a mai napig feldolgozni,hogy az imádott nagymamám nincs többé,Ő 2008 őszén hagyott itt minket hirtelene...máig elevenen él bennem az nap,nagy űrt és fájdalmat hagyva maga után...

Nagyon szép írás, szívhezszóló!

Büszke lenne Rád!

Igazad van, nem lehetett még 3 éves (45 januárjában ért véget nálunk a háború)! :)

Valamiért bennem így maradt meg... köszi a helyesbítést! :)

Nagyon köszönöm nektek a hozzászólásokat, és azt, hogy megosztottátok velem saját történeteiteket! :)

Őszinte részvétet kívánok ezúton minden "sorstársnak"...

Szia

Ugyanigy vagyok én is...apukám egyedüli gyerek volt, amikor 6 éves voltam, öngyilkos lett. Onnantól kezdve csak én és a bátyám maradtunk a nagyszüleimnek. Mindig azt mondta Mamám, hogy "ez a két kis csimbók tartja életben.."

Azt, hogy öregszik, csak abból vettem észre, hogy az ötfogásos ebédek vasárnap már nem készültek el időben, hogy a 2-3 fogáshoz bizony oda kell mennem nekem is, hogy ha a bátyám megérkezik, minden frissen az asztalon legyen. Múlt év Húsvétkor még felkelt és megsütötte a sütiket, aztán másnap már nem szállt ki az ágyból, azt mondta olyan fáradt. Másnap már nem tudott enni sem.az arca fél oldala lebénult, és szép fokozatosan a nyelőcsöve is..az orvoshoz én, a kicsi vittem fel a leleteket.Én a legkisebb unoka, nem a bátyám...a nagy.Mamámék engem mindig kiméltek, és akkor azon a napon az orvos az én vállamra tette a kezét, és elmondta, hogy maminak csontrákja van, és a rák tulajdonképpen felzabálta a gerincét, és jelen van az összes csontján, még a koponyán is, mellrákként áttétesedve.És, hogy évek óta elviselhetetlen fájdalmai lehetnek...és kérdezte kinek mondjuk el..én csak a bátyámat mondtam.Odahivták a mentőket, én mentem vele a kórházba..és útközben kértem a mentőorvost, hogy ne azt a nénit lássa benne, ahogy kinéz...mert azelőtt egy héttel még életerős mamikám volt nekem, nem ez a csont és bőr asszony...egy hét alatt fogyott ugyanis 15 kilót...a kórházban könyörögtem neki, hogy ne haragudjon, amiért bevittük, mert nem akart kórházba menni...kérdeztem tőle, hogy "ugye nem haragszol rám?" Sosem felejtem el a tekintetét...makacsul, büszkén nézett rám, úgy hogy libabőrös lettem ettől a tekintettől, és nemet intett a fejével.Azt mondtam neki, hogy kiszáradt, adnak neki pár infúziót és hazavisszük, és csak azért sirok, mert hiába könyörögtem neki, hogy igyon kicsit az előző héten...gyomorszondával hozták haza..

Egy hétig, talán 10 napig gondoztuk még, a negyedik napon tettem fel neki a tapaszt, nagy vitatkozások árán, mert papám tudta, hogy utána nincs visszaút..Utána leszedálódott teljesen, a múltját élte újra, az egyetlen fia elvesztését és csak jajgatott...és jajgatott..kérdeztem tőle, hogy "elfáradtál igaz?" és csak bólintott...másnap már nem ismert meg engem, riadtan nézett és rázta a fejét a kérdésre, hogy tudja e ki vagyok.A bátyám átölelte, és vagy húszszor elmondta neki, hogy Szilvi az, az unokád...a végén a nyelv bénultságtól alig érthetően mondta ki, hogy unoka...de szerintem már fogalma sem volt arról mit is jelent ez a szó...hogy e szó értelme tartotta életben 78 éven át...azt hiszem a bátyámnak is azt hitte akkor már, hogy apukám az...2009. május 2.-án hajnalban arra ébredtem, hogy a bátyám ül az ágyam szélén, kisirt szemekkel..bólintott és csak annyit mondott borzalmas volt felöltöztetni. Olyan volt az egész, mintha a halálát is a mi időnkhöz igazitotta volna..mint az egész életét...május 6.-án, a születésnapján temettük el...furcsa volt, mert tudom, hogy hülyén hangzik, de nagyon szép halott volt...talán a szondán beadott tápszerektől hizott kicsit, talán, hogy papám kezét fogva ment el (kinyitotta még a lebénult szemét is,csodálkozva körbenézett, kétszer megszoritotta papa kezét és becsukta a szemét...igy halt meg), nem tudom, de régi fotókat nézegetve 10-15 éve nézett ilyen jól ki...mai napig nem fogom fel....őszinte részvétem neked is..

Részvétem!:(

Nagyon megható volt!

Részvétem!

Megkönnyeztem a történeted és eszembe jutott Apukám.

Imádtam Őt, pedig voltak hibái. 2005.februárjában ment el, máig hiányzik és álmodom Vele.

Halála előtti héten szerdán Vele álmodtam, s tudtam, hogy valami rossz fog történni. Majd szombaton este beszéltem Anyukámmal és kérdeztem, hogy jól van-e. Azt mondta igen. Akkor éjjel megint Vele álmodtam. Mondtam is férjemnek, hogy valami gond lehet. Vasárnap reggel hívtam Anyut, hogy mi újság. Mondta, hogy viszik Aput kórházba.

Lementünk meglátogatni. Borzalmas volt. Majd szerdán hazamentem, s Anyuval elmentünk meglátogatni. Akkor vidám volt és a terveiről beszélt. Kicsit abszurd terveiről.

Majd másnap este jött a telefon, hogy elment.

Iszonyatos volt.

Rá 1 évre jelentkeztem az Ő munkahelyére, s felvettek vezetői munkakörbe. Tudtam, hogy büszke lenne rám.

Az esküvőmön már nem volt ott:(((

És most az első babánkat várjuk és sajnálom, hogy már nem ismerheti meg az unokáját. Ő lett volna a legjobb nagypapa.

De tudom, hogy fentről néz rám/ránk és vigyázza az életünket.

Te is így gondolj Nagymamádra. Nekünk hiányoznak a szeretteink, de jobb nekik ott, ahol vannak.

ui: bocsánat, hogy beleszőttem az én tragédiámat is

Annyira meghatott a történet és annyira hasonlít az én Mamáméhoz! Ő 1944-ben született és 1999-ben halt meg! Erős volt, annak ellenére, hogy a soros nem kímélte! Nagyon sok terve volt még! De a daganat rosszindulatúsága erősebb volt élni akarásánál. A mai napig hiányzik! Sokszor indulok, hogy megyek hozzá, aztán eszembe jut, nincs hova, csak a temetőbe! cserfes kislányommal a minap ott voltunk és fel volt háborodva, hogy miért nem jön a dédi, így ő hogy fog neki puszit adni?! A szívem darabokra hullott, de tartottam magam, mert ha sírok, a gyerek nem hiszi el, hogy a dédi jó helyen van!

Erőt kívánok neked!

Részvétem :-(

Annyira meghatott a történeted, hogy megkönnyeztem :-(

Fogadd részvétem!

Irígyellek, hogy ilyen nagymamád volt.

Én mind kettőnek "felesteher" voltam.

Érdekes módon, mindketten a dédunokájukért (gyermekeimért) rajongtak.