90 év

Csikós Marija 1919. szeptember 23-án született az akkori Jugoszláviában.

Kistermetű, de nagyon erős asszony volt. Mindig azt mondta, sose szomorkodott, előre nézett és nem gondolkodott azon mi lett volna ha... és nem is idegeskedett, hiszen az úgysem old meg semmit, csak neki okoz fejfájást.

Pedig ha valakinek, akkor neki nem volt egyszerű, sem könnyű az élete, rengeteget mesélt és volt, hogy nem is emlékezett rá, hogy bizonyos történeteket már többször is elmondott, szívesen mesélt és nem volt teher neki feleleveníteni a nehéz időszakokat sem!

Kisgyermekként az iskolába 4. osztályig járt, ami akkoriban azért nagy szó volt, mesélte, hogy télen körbecsavarta a lábát rongyokkal, hogy eljuthasson az iskolába és már a lábujjai kékek voltak, de Ő ment.

Nem sokra rá a szegénység miatt kénytelenek voltak a szülei szolgálónak adni egy gazdag házhoz, akkoriban nem pénzzel fizettek, hanem élelemmel vagy állatokat adtak fizetségül. Sokszor éheztek otthon, így amikor eljutott a gazdagabb házhoz volt, hogy Ő felmászott a padlásra és jóízűen megette a macskák ételét. Sejthetitek, engem először ez a története mélységesen megrendített, el sem tudtam soha képzelni, milyen lehet ennyire éhesnek lenni, soha nem kellett ezzel szembesülnöm.

Mint akkoriban mindenki, Ő is járt a szüleivel templomba és a hitét soha senki el nem vette.

Mikor elérkezett a 16. életévéhez, szerelmes lett egy István nevű férfiba, nagyon szerették egymást, ám egyszer csak ez az ifjú eltűnt, se szó-se beszéd besorozták, nem mondta várjon rá, de még csak el sem köszönt.

Ezek után ismerkedett meg a Dédinagypapámmal és feleségül ment hozzá, mert ez a János azt mondta az Övé lesz! És így is lett.

Megszületett első gyermekük, az én Nagypapám, aki szintén János nevet kapta az édesapja után... Egyedül építették fel a házukat, saját két kezükkel, nem volt segítség, először egy szoba lett kész, amibe beköltözhettek és ott aludtak hármasban telenként. Nagyon nagy volt a hideg, a rétegeket nem tudnám felsorolni, amiket elmesélt, és nem tudtak egész nap sem egész éjjel tüzelni - nem volt miből ugyanis, kukorica csumáját tüzelték, meg amit éppen kisebb fákat sikerült össze gyűjtögetniük, de akkoriban a tél az nagyon hideg volt.

Lassan felépült a házikó, szegényes volt, de otthon! Dédipapám szeretett volna egy kislányt is, mivel nagyon lánypárti volt, megszületett Marika, de sajnos beteg volt. Akkoriban jött be a röntgen és még nem ismerték a mellékhatásokat a terhes nőkre, a röntgen megroncsolta Marika pajzsmirigyét, soha belőle önálló nő nem lett! Dédimék vitték orvostól-orvosig, csak hogy megtudják, hogy gyógyítható-e a betegsége, de senki nem tudta (akkoriban rengeteg beteg gyermek született). Végül egy orvos, ha jól emlékszem külföldi vagy külföldön tanult, megmondta, hogy ez sajnos nem gyógyítható.

Marika kezdett nőni és gyönyörű ifjú hölggyé cseperedett, csakhogy a feje beteg volt, nem tudott gondolkodni, a férfiak társaságát viszont élvezte és sajnos a férfiak ezt ki is használták. 14 éves volt ekkor, a Dédinagymamám aggódott mi lesz, ha terhes lesz, mi lesz, ha az Ő babája is beteg lesz? Beszélt orvosokkal és az egyik azt ajánlotta, tegyen a szobájába liliomot, sokat és Marika el fog aludni. Dédi szíve majd megszakadt, de kénytelenek voltak megtenni - mai szemmel elég brutális, de ahogy sírt és átéreztem fájdalmát, kezdtem megérteni Őt, nem tudtam elítélni...

Ezek után félt az újabb gyermekáldástól, és az akkoriban létező házi praktikákkal vetették el az asszonyok egymást között a gyermekeiket. Természetesen kerülte az együttlétet is az Urával, már amennyire tudta, azt se bánta volna, ha máshoz jár.

Aztán megszületett Anyukám, akinek rettenetesen örültek, és végül Én is világra jöttem másik két testvéremmel. Azt mesélte, amikor Anyu bekerült a kórházba, hogy megszüljön, nagyon vártak. A Dédipapám ekkor már beteg volt, de nagyon szerette volna, ha kislánynak születek - amikor jött a hír: kislány, ivott az egészségemre a többiekkel, majd meghalt - engem megvárt. Sajnos ebből kifolyólag sosem ismertem, csak a Dédim történeteiből.

Volt amikor nevettünk, volt amikor sajnálkoztunk, vagy éppen sírtunk, hogy milyen nehéz élete volt, de mindig előre nézett!

A férje halála után valamikor később összetalálkoztak István bácsival, az első szerelmével és újra egymásra találtak. István bácsinak szintén nehéz élete volt, a felesége felakasztotta magát és két gyermeküket, soha nem tudták meg miért, egyszer csak bekattant.

Őbennük viszont feléledt a régi szerelem és István bácsi haláláig ki is tartott ez! Őt már ismertem és szerettem is, de kicsi voltam, amikor meghalt és ezek után a Dédim már többször nem akart ilyen fájdalmat megélni, inkább vállalta az egyedüllétet!

Papám kiköltözött a feleségével és fiukkal (időközben elváltak a Mamámmal és elvett egy másik nőt, akitől született egy kisfia, az én nagybátyám), szóval kiköltöztek Kanadába, a Dédim teljesen egyedül maradt, de Anyuék úgy gondolták, megérdemli, hogy a családjával élhessen, ezért hozzánk költözött.

Velünk élt, engem megtanított sok mindenre, nem tudtam főzni és Anyunak nem volt türelme. Dédim viszont, ha kellett 1001xre is elmondta tök higgadtan, hogyan kell ezt vagy azt csinálni, odaadta a receptes füzetét is, és mondta, szeretné, ha én is gyűjtenék bele, majd ha eljön az idő, adjam én is tovább és akkor belőle is fennmarad valami a jövő számára.

Megismerkedtem a párommal és a Dédim úgy szerette, mintha saját fia lenne! És megszületett az ükunokája Szelina is, 90 évesen ezt mind megélte...tavaly még kint ültetett a kertben, azt rendbe tartotta, kapált, gereblyézett és a gyümölcsfákat is rendben tartotta.

Nemcsak nekem, de öcséimnek is sok mindent megtanított, központi személyként élt az életünkben, gyerekkorom óta így emlékszem rá. Ezért is ért váratlanul, amikor egyszer csak a testvéreim szóltak, a Dédi húsvét hétfőn rosszul lett és be kellett vinniük a kórházba.

Még aznap este be is mentem hozzá, de már a műtétre készítették. Tessék?! Műtét? Mi a baj? Az orvos azt mondta, nem tudják, de hatalmas fájdalmai vannak a Dédinek és fel kell nyissák a hasát, a probléma ekkor fog csak a szemük elé tárulni. Ekkor volt 5 óra, 3 órás műtét után hozták ki, engem elküldtek haza, mondván érdeklődjek inkább félóránként, de rám az otthoniaknak szükségük van, leginkább a Kislányomnak. Hazamentem, sírtam, azt se tudtam mit tehetnék, miután kijött a műtőből, az állapota kérdésessé vált, azonnal bementem és még a biztonsági őr sem tudott megállítani, felmentem hozzá, nem volt teljesen magánál.

Időközben Anyuék kiköltöztek Angliába - mi nagyon hasonlítunk -, beléptem hozzá, azt kérdezte: - Babám, Te vagy az? - a szívem majd meghasadt, anyut kereste, azt mondtam: - Igen, én vagyok az Mama és itt maradok.

Aztán elaludt, engem meg a nővérek elküldtek haza. Reggel az első dolgom volt telefonálni, hogy van? Jobban hála Istennek! Aztán hirtelen szerdán már az intenzíven feküdt, első nap még magánál volt (természetesen értesítettük Anyuékat és a Papát is, akik azonnal hazajöttek, ahogy tudtak) mindig, amikor tehettem a Dédi mellett voltam.

Első nap az intenzíven magánál volt, de kellett, hogy gyógyszereket kapjon, a szíve nem volt a legjobb a műtét után, aztán összeomlott a veséje, amit sikerült stabilizálni, másnap már lélegeztetőre került. Ekkorra Anyu is megérkezett, még mindig tudatánál volt, bólogatott és a kezével is tudott jelezni, aztán már a 3. naptól mintha nem is Ő lett volna.

Az első naptól kezdve próbáltak az orvosok felkészíteni, hogy itt egy nagyon idős asszonyról van szó, nagyon nagy műtétje volt és nem sok esélye van a túlélésre...

Ugyan már badarság! Az én Dédim egy nagyon erős asszony, senki nem ismeri, én tudom, hogy meggyógyul! Aztán amikor kiléptem a kórházból, megfordult bennem, mi lesz, ha mégsem, gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, hiszen megígérte, hogy köt egy sálat az Ő ükunokájának! BIZTOS MEGGYÓGYUL! Végül 13 nap után csütörtökön jobban lett, felült segítséggel, de felült és egyedül lélegzett, kommunikált a tekintetével és a kezével. Én megmondtam!

Aztán pénteken hajnali 2-kor meghalt. El sem akartam hinni, amikor reggel az öcsém közölte, mert anyu nem akarta, amíg egyedül vagyok otthon Szelinával, ne törjek össze a Kislányom előtt.

Bent fekvése alatt többször kérdeztük, imádkozzunk-e együtt? Nem nagyon jelezte a köztes időben, de az utolsó nap látszott a csalódottság a szemében és erősen bólogatott, hogy ne, vajon miért? Mivel kellett szembesülnie? Egy sírig tartó hívő ember az utolsó pillanatban miért utasította el az imát? Sose tudom meg, csak sejthetem.

A mai napig nem tudom elhinni, hogy ez megtörtént, úgy érzem, a Dédi ott van fent az öcséimmel, és akármikor megyünk, ő jön elénk üdvözölni minket.

Az idő múlásával mégis egyre jobban hasít belém: már nem él! Nem jön elénk, nem gondozza a kertet, nem ad tanácsokat, nem tud már segíteni a főzések terén, nem dorgál meg, ha kell.

NAGYON HIÁNYZIK.