Bőgőmasinák 2. Hagyjuk sírni a babát?

Miért ne hagyjuk tehát sírni a babát? Bevezetőnek íme egy esettanulmány: Judit (hívjuk így) fiatalon esett teherbe a párjától, aki, miután megszületett a közös babájuk, elhagyta őket. Judit depressziós lett, és képtelen volt érdemben ellátni a gyermekét. Azon kívül, hogy megetette és tisztába tette őt három óránként, semmit nem foglalkozott vele. Hagyta sírni a kiságyában, gyakorlatig semmit nem látott szegény gyerek a rácson kívül első hónapjaiban. Egy idő után ezt megelégelve, a nagymama magához vette a kicsit, de már visszafordíthatatlan volt a folyamat. A kisfiú kezelhetetlenné vált, antiszociálissá és agresszívvá. Képtelen volt kapcsolatok kiépítésére és a bizalomra.

Ez egy nagyon drasztikus példa, de jól illusztrálja az okozatot. Mert az ok a sírni hagyás, és a törődés hiánya.

Mi történik tehát a babával, ha nem reagálunk a sírására?

Megemelkedik a kortizol hormon szintje, amit a stressz vált ki. Mivel a piciknek még fejletlen az idegrendszerük, ez méregként hat rájuk, ráadásul az agyuk egyes területeinek fejlődését is visszaveti.

A babák persze egy idő után abba hagyják a sírást, de miért is? Nem azért, mert megnyugodnak, hanem mert rájönnek, hiába minden próbálkozás, nem számíthatnak senkire. Az ősbizalom sérül, ami kihat a későbbi éveire, felnőttkorára, kapcsolataira. Az anya feladata, hogy mintát adjon, segítsen a kicsinek megtanulni az érzelemszabályozást. Azt, hogy a világ egy jó hely, megbízhat az emberekben.

Előző cikkemben írtam, hogy a sírás a csecsemők egyetlen kifejező eszköze (később megjelenik a mosoly is). Ha sírnak, nem azért teszik, mert a szüleiket akarják kikészíteni idegileg, hanem mert rosszul érzik magukat: éhesek, fáradtak, társaságra vágynak, anyát akarják. Akinek pedig válaszra késznek kell lennie, hiszen ő az egyetlen, aki maradéktalanul ki tudja elégíteni a gyermeke igényeit. Ha az édesanyjára nem számíthat a gyerkőc, mégis mit várjon az élettől?

Vizsgáljuk meg kicsit a dolgot a felnőttekre vetítve. Mi már tudunk egyedül WC-zni, el tudunk aludni, megcsináljuk magunknak az ételt, ha megéhezünk, ha társaságra vágyunk felhívunk valakit. De mi történik, ha ágyhoz vagyunk például kötve, betegség miatt? Ha nincs segítségünk? Ha nem számíthatunk senkire? Ugye borzasztó érzés? Még milyen borzasztó egy pici babának, aki nem tud oda szólni nekünk, hogy "hé anya, gyere ide, beszorult a kezem a játékba", vagy "anya nagyon fáradt vagyok, de nem tudok elaludni."

Figyeljünk a gyermekeinkre, és ne hagyjuk őket sírni. Engedjük őket jó emberré válni!