Bőgőmasinák - Avagy segítség! Sír a baba!

Szerintem nem. Az én pici fiam legalábbis nem ilyen, sokkal inkább kihívás őt nevelni, a szó jó értelmében. (Ezzel valószínűleg a legtöbb első gyermekes anya így van).

No, kezdjük az elején: panaszmentes terhesség után, áprilisban megszületett Matyi. Nagyon könnyű szülés volt, rettentően meg voltam elégedve magunkkal.

A kórházban töltött második este el kezdett sírni, de nagyon. Próbáltam mellre tenni, próbáltam ringatni, de csak ügyetlenkedtem. Utólag kiderült: éhes volt, egy kis tápszer csodát tett. (Milyen jellemző egyébként, hogy nem a szoptatást próbálta meg könnyebbé tenni, hanem rögtön tápszert melegített az ügyeletes nővérke.) Ez volt az első alkalom, hogy szembesültem vele: az újszülöttek nem csak esznek és alszanak.

A következő nap és éjszaka sírásmentes volt, nem úgy az otthon töltött első napok. Egyszer-kétszer (párszor) sikerült a kétségbeesésbe taszítanom magam, és bőgtem én is. Uram atyám: mi a baja? Miért nem tudom megnyugtatni? Mit csinálok rosszul? És úgy egyáltalán, milyen anya vagyok én? Egy dologban voltam biztos: hogy a sírni hagyás "nem gyere be". Egyébként rengeteg kérdőjel táncolt a fejemben, és idő kellett, míg elkezdtek felkiáltó jellé válni. Valamit azért szögezzünk le: az ingerküszöb egy frissen szült kismamánál meglehetősen alacsonyan van. Utólag visszagondolva, nem is volt annyira vészes ez az időszak, de akkor nehéz volt megélni. Be voltam zárva a házba, egy sírdogáló, nem túl jó alvó gyerkőccel, és nem tudtam hova tenni az érzéseimet.

Tanácsot akartam, megerősítést, eszközöket a kezemben a cumin és vízen kívül. Mázli, hogy szülés előtt már beszereztem a hordozó kendőt, mert a legnehezebb időszakban hatalmas segítség volt. Nyugtattam, altattam benne a kisfiamat, és volt időm fellélegezni, átgondolni a helyzetet. Persze az állandó batyuzást nem mindenki nézte jó szemmel..., de ebbe most inkább ne menjünk bele.

Szóval, eszközöket akartam meg tanácsokat: kezembe vettem hát néhány szakirodalmat, és ha időm engedte szó szerint faltam őket. Fórumokat látogattam, cikkeket kerestem. Miért sírhat egy baba? Hogyan lehet megvigasztalni őt? Mi számít sok sírásnak? (Mielőtt bárkitől megkapnám: nem könyvekből szándékoztam/szándékozom nevelni a gyerekemet, csupán válaszokat kerestem.)

A legfontosabb, amit megtudtam, hogy a csecsemő nem csak akkor sírhat, ha éhes, szomjas, vagy tisztába kell tenni. Lehet frusztrált, túlstimulált, és vágyhat testközelségre. Merthogy ez igénye a kisbabáknak. Gondoljunk bele: 9 hónapon keresztül a méhünk védelmét élvezte, pihent békésen, mindent megkapott, amire szüksége volt. Ehhez képest ebben a zord, éles fényekkel és hangokkal teli világban semmi sincs "ingyen". A csecsemő számára az egyedüli mód arra, hogy kifejezze kérését a sírás.

A testkontaktus ugyanolyan igénye, mint hogy csillapítsa éhségét, vagy tiszta pelust kapjon. Nekünk felnőtteknek is fontos, hogy a szeretteink megöleljenek, megcsókoljanak. És itt jön az a kérdés, ami örökös vita tárgya: elkényeztetjük-e a gyermeket, ha sokat van ölben? Meggyőződésem, hogy nem. Sok szakember is így vélekedik.

A fordulópont mindig ott jön el, ahol a gyereknek már tényleg önállóságra van szüksége. Ezt meg kell adni neki. Ranschburg Jenő nyilatkozta egy interjúban, hogy azok a gyerekek, akik egészen pici korban sokat vannak ölben, 2-3 évesen már lényegesen ritkábban igénylik ezt. Beszélhetnék még itt a kötődő nevelésről, annak elveiről, de nem teszem, a cikk most másról szól.

Tehát sírás. Mi azt hiszem olcsón megúsztuk, mert mindig sikerült megnyugtatni első szülöttünket, általában elég hamar. Csak sejteni tudom, milyen lehet egy állandóan bömbölő baba anyukájának lenni. Mert van az úgy, hogy hiába vet be minden létezőt szerencsétlen anyuka, még a Jóisten sem képes elcsitítani a picit.

A lényeg, hogy a sírás nem arra szolgál, hogy a mi idegeinket tönkretegye... A baba közölni akar valamit, ezen az egy, fülsértő módon, mert más eszköz nem áll a rendelkezésére. A mi nehéz feladatunk megfejteni Őt.

A bevezetőben említettem az alvást, a etetést is. Bizony ezek is okozhatnak komoly fejtörést (nem úgy alszik, nem akkor, nem annyit/ keveset eszik, sokat eszik, három óránként, két óránként?)... Talán egy következő irományomban kitérek rájuk.

És a cikk végén álljanak azok a módszerek, amik nálunk beváltak Matyi nyugtatásánál: hordozás, hangos! zene, tánc, hinta, plédbe csavarás, autózás, cumi. Meg persze cici. És az IDŐ! Napról napra, hónapról hónapra egyre könnyebb, és a baba is egyre jobb. Csodás dolog édesanyának lenni, minden nehézség ellenére. Vagy éppen azért.