Victoria születése - 2011.09.05.

Epegörcs

Sok kismama szeret jókat enni, főleg a terhesség vége felé, amikor már a hányinger annyira nem kínozza és esetleg a gyomorégés is elkerülhető vagy kordában tartható némi pirulával. A finom falatok, ha nem magunknak kell elkészíteni még jobban esnek, a jó társaság pedig csak növeli az étvágyat. Így történt ez nálam is, az utolsó héten, egészen pontosan terhességem 39. hetének 2. napján. Ekkor Anyukám már 5 napja nálunk volt, vasárnap estére ő készítette el a rántott csirkemellet petrezselymes krumplival.

Már kicsit késő volt ugyan a vacsorázáshoz, elhúzódott az idő, mert előtte este 7-ig vásárolgattunk, természetesen az érkező Victoria részére egy hipermarketben. Jó sokat sétáltam emiatt aznap is, pontosan úgy, mint terhességem egésze alatt, jól esett hát a késői finom vacsora.

Hajnal 4-kor ébredtem fel hétfőn, nagyon sok gyomorsavat éreztem. Mire felültem, már nemcsak a sav bántott, hanem a gyomrom tartalma is, éreztem, hogy hamarosan ki fogom adni az egészet... Ez így is történt, nem kellett sokat várni rá. Gondoltam semmi gond, volt már ilyenre példa, sajnos gondjaim vannak az epémmel.

A gyomorfájásom azonban nem múlt, ekkor felismertem, ez az epe lesz, bizonyára az olajos kajától van, ugyanis szinte soha nem eszem rántott dolgokat pontosan emiatt. Elkezdődött tehát a szenvedésem fél 5 tájékán, amikor az első epehányásom elindult. Szédültem, folyamatos hányingerem volt, az erőm is elment teljesen. Az ágyamig alig tudtam visszamenni a wc-látogatások után.

Egészen délig tartott ez a tortúra, összesen 15 alkalommal hánytam epét. Durva volt, az utolsó 2 alkalommal már teljesen megijedtem a tömény epe láttán, ami pedig nem volt idegen számomra, de ez valahogy már majdnem fekete volt, teljesen sötétzöld. És a szaga.... fúj!

Idő közben természetesen Virág, P. és Anyu is felébredtek már. Persze nem rám, én már megtanultam "csendben" hányni, annyiszor gyötört már engem a hányás. Mindketten mondták, ennem-innom kellene valamit, mert a kisbabának nem tesz jót, hogy semmit sem eszek. De én nem tudtam enni, már egy enyhe illattól, nemhogy étel szagától, hányinger jött rám. Nagyon nehezen elkezdtem inni teát, kb. 3 csészével ittam meg délelőtt 11-től délig. Na, akkor ismét wc-zés következett, majd sugárban kijött belőlem az összes tea és még plusz folyadék. De hogy honnan, már sejtésem sem volt.

De amint ezzel végeztem egyik pillanatról a másikra "meggyógyultam". Mintegy varázsütésre. Az erőm visszajött, normálisan tudtam lépkedni, a hangom sem volt elhaló. Azonnal ittam fél liter vizet és megkívántam a cseresznyét, 2 db-ot ettem belőle. Meg is döbbent mindenki, mikor kijöttem a fürdőből és normális hangon mondtam, hívjuk a nőgyógyászt, be akarok menni a kórházba, hogy megvizsgálják a babát. Pont most, amikor már szemmel láthatóan sokkal jobban vagy? - kérdezték. Igen, pont most, valahogy tudtam, be kellene most már menni, talán valami még sincs rendben a kisbabával, bizonyára Őt is megterhelte a sok gyomormozgás, erőlködés a hányás alatt, esetleg valami baktérium van a szervezetemben és még ezer más dolog járt a fejemben akkor, hiszen már tudtam józanul gondolkodni.

P. felhívta az orvost, természetesen közölte, azonnal menjünk be.

Egyetlen kislányom

Lassan összekészülődtünk, nehezen, de elindultunk. Betettem a kórházi cuccomat is. Virágot nagyon sajnáltam, mondtam neki, hogy beteg vagyok és elmegyünk a kórházba, de haza fogok jönni, addig Mama vigyázni fog rá. Úgy tűnt, megértette, de én láttam valami mást is a szemében...szomorúságot, félelmet és olyan szorongás félét... soha nem fogom elfelejteni a pillantását, az volt az utolsó alkalom, mikor csak Ő volt az egyedüli kislányom. Akkor volt utoljára Ő az egyetlen kislányom!

Szülőszobai történések

Délután 3-ra értünk a kórházba. A szülészetre kellett mennem, a szülőszobába. Itt mindenkinek külön szülő szobája van, szóval ez nem volt meglepő. Átöltöztem, elhelyezkedtem, bekapcsoltuk a tv-t, jött a nővér, felvette az adataimat és vért vettek 4 üveggel. A nőgyógyászom nem volt ott, csak tanuló orvosok, rezidensek. A dokim utasítása szerint először ők kivizsgáltak engem, és szükség esetén, ha szülésről lenne szó, akkor kellett őt felhívni. JÓ is volt ez így, ezt gondoltam magamban otthon is. Bejövök, vizsgáljanak meg, fájásom nincsen (gondoltam otthon, az a fajta hasfájás, ami a napokban volt annyira "gyenge" és rendszertelen volt, hogy nem tippeltem még jóslófájásnak sem, csak olyan fáradsági-nyomódásos-húzódásos hasfájásnak, mondván folyton jöttem-mentem soha nem pihentem), szülni nem fogok, csak nézzék meg, a kisbabával minden rendben van-e.

Döbbenetemre, mikor rám tették a fájásmérő műszert kiderült, azok a számomra tompa fájások már igazi összehúzódások voltak, 6 perces, rendszeres szülési fájdalmak. Eddig is tudtam, hogy magas a fájdalomküszöböm, de hogy ennyire? Virággal 6 perces fájásoknál már megkaptam az epidurális érzéstelenítőt...Következő meglepetésként pedig az ért, hogy lázas vagyok. Ez csak erősítette azt a hitet, hogy valószínűleg ételmérgezésem lehet. Hm... vártuk a vérvizsgálat eredményét.

Közben jött két rezidens orvos is, az egyik megnézte a tágulásomat. Csak 1 cm volt. Viszont akkor már kissé fájtak az összehúzódások, azt mondtam P.-nek, én ilyen fájdalmakkal innen nem megyek haza. De valahogy azt sem akartam, hogy kisbabával menjek haza, túl korainak tartottam, hisz még lett volna időm a 40. hét betöltéséig 4 nap. Meg voltam győződve róla, hogy a sok hajnali-délelőtti hányás terhelte csak meg a hasamat és valahogy el kell állítaniuk ezeket a méhösszehúzódásokat. Elég naiv gondolat volt ez, na, meg kell mondanom...

A nővértől kérdeztük, mire számíthatunk, azt mondta, szerinte hamarosan hazaengednek, mert ha 2 óra múlva sem lesz a tágulásom 1 cm-nél több, akkor nem lesz ma kisbaba úgysem. Oké, P. ezért úgy gondolta elmegy e boltba és vesz valami kaját. Ugyanis akkor már kb. fél 5 lehetett, nagyon éhes és szomjas voltam. Ízesített zselét kértem, hogy hozzon (Jello) nekem. Kb. 5o percig volt távol. Amint elment, már az első fél órában éreztem, sokkal gyakoribbak lettek ezek a fájások! 1o perc alatt 3x is éreztem, és igen, a nővér megerősítette, hogy 4 perces lett a gyakoriság. Megjelent egy következő rezidens doki is, aki a tágulást nézte, ami szintén 4 cm lett este 6ra. Hűha, kezdtem megijedni. Még a végén P. nem fog ideérni a szülésre!! Már kértem a nővért, szóljanak az epidurálist beadó dokinak, mert nem bírtam a fájásokat. Illetve bírtam, csak tudtam, hogy ha sűrűbbek lesznek, és ki tudja, meddig kell itt vajúdni, nem fogom bírni. Inkább úgymond biztosra mentem. Azt is tudtam, hogy 6 cm tágulásig adják be.

P. megérkezett 6 után kicsivel és csak nézett, mekkora fennforgás lett. Beszélni már alig tudtam, csak mutogattam az ujjammal, hogy 4. Mi négy, a fájásgyakoriság? - kérdezte, mondom nem, a TÁGULÁS! Csak lesett, rádöbbent, akkor itt Kisviki hamarosan kibújik. Ezután megjelent az altatós orvos.

P.-t kiküldtem. Nem akartam, hogy lássa. Mikor Virággal megkaptam az érzéstelenítőt nagyon megviselt, tudtam most sem lesz ez másként. Próbáltam követni az utasításokat, miközben az ágy szélén ültem és kapaszkodtam a nővérbe. Folyt a könnyem, sírtam, de nem tudtam, hogy miért sírok valójában. Nagyon rossz volt, féltem, hogy valahogy félre fogja szúrni a tűt. Pedig hát miért is tenné, ezt csinálja naponta. Mindegy, én csak sírtam, a nővér pedig nyugtatott. Szerencsére 1o perc alatt kész is lettünk, de nekem megint ez az "élmény" volt a 2. legrosszabb dolog egész terhességem alatt. Az első az iszonyatos hányinger-hányás az 1. trimeszterben.

Miután beadta, kérdezte a doki, hogy vagyok. Mondom rosszul, fáj a fejem, a nyakam aljától a fejem tetejéig. Totálisan megijedt, mert félreértett kicsit engem az angol fogalmazásom alapján, azt hitte továbbra is érzem a méhösszehúzódásokat. Természetesen azt nem éreztem, mindkét lábam, a medencém, hasam, hátam totál le volt zsibbadva. Viszont a fejfájásomra azonnal beadott a karomba egy plusz fájdalomcsillapító injekciót. Ez segített.

Fájdalommentes tolófájások - szülés

Már nem érezem többet fájdalmakat. Már nem éreztem gyakorlatilag semmit sem, ami a mellemnél lejjebb a testemben történt. Egyetlen érzésem még mind a gyomorsav volt, ami terhelte a nyelőcsövemet, a nyakamat. Kellemes és kellemetlen volt ez egyszerre. Bosszantó volt viszont az, hogy a nővérek és az orvosom (aki időközben természetesen megérkezett) nem tudták beállítani a fájásfigyelő gépet a hasamon. Úgy nézett ki, a fájások totálisan elmúltak, nullát jelzett a rendszer. Fél órán át keresték a pontot a hasamon, ahol talán. Tőlem pedig ebben az elzsibbadt bágyadt állapotban kérdezgették, érzek-e valamit. Viccelnek ezek? gondoltam, most kaptam egy véka zsibbasztót és feleljek erre a kérdésre? Némi tűszúrás érzésem volt kb. fél percenként, azokat mindig megemlítettem, aminek nagyon örültek. Valószínűleg az volt A FÁJÁS. Miután már a dokim is megjelent, megnézte hát a tágulást, 9 cm-es volt. Gyakorlatilag készen álltam a szülésre.

Két dolog hiányzott, a fájás a gépeikben és a fájás érzése a testemben.

Egy dolog pedig aggodalomra adott okot: felgyorsult a szívverésem, ezáltal a kisbabának is, így meg kellett mihamarabb szülnöm Őt.

Furcsa dolog történt ezután. Kiment mindenki, csak P. és a nővér maradt ott. Leült az ágyam szélére a lábam mellé és "gyakorolni" kezdtük a nyomásokat. Megmutatta hogyan szívjam be a levegőt, meddig tartsam benn és hogyan nyomjak. Ezt kb. este 8.2o-kor kezdtük el csinálni. Próbáltuk mindig akkor, amikor a tűszúrás szerű FÁJÁSOKAT éreztem.

A helyzet nehézsége számomra abban volt, hogy nem tudtam nyomni, mert nem éreztem semmit. Mindig az arcomat "puffasztottam" fel, és nem lefelé nyomtam. Aztán egyszer csak rájöttem, hogyan kell, akkor mindenki örvendezett, én pedig próbáltam visszatartani a nevetésemet, mert úgy éreztem iszonyatosan könnyű ez és fájdalommentes, mintha csak imitálnám ezt a nyomás-dolgot. Kétszer a doki is bejött, nézte hogyan haladunk. Mindig megdicsért, én pedig mindig csak néztem vidáman ki a fejemből.

8 óra 4o-kor már nem ment ki a dokim. Sőt, bejött egy másik is és átalakították az ágyamat. Na, ekkor jött rám egy pánik érzés, és az, hogy most már ez nem valami epegörcs, nem valami játék, nem valami szórakozás, amiben P.-vel kettesben egész délután viccelődve részt vettünk, hanem jönni fog egy kisbaba!

Összeszedtem magam és próbáltam nagyon koncentrálni a FÁJDALOMRA. Bevallom, hiányzott - és még most is hányzik -, hogy nem jött az az igazi FÁJDALOM. Akkor jobban éreztem volna az ISMÉT ANYÁVÁ VÁLNI érzést. Szóval összeszedtem magam és próbáltam a dokira koncentrálni, de gyakorlatilag már mindenki biztatott a nyomás alatt, hogy még egy kicsit még egy kicsit, mert mindjárt kinn van. Hirtelen viszont meg kellett állnom, mikor a feje már félig kinn volt, de rá volt tekeredve a köldökzsinór a nyakára. A doki levágta, majd a következő FÁJDALOMRA és nyomásra kicsusszant Victoria.

Szavak nélkül érteni egymást

Egyből a hasamra tették. Egyből potyogni kezdtek a könnyeim. Egyből sírt Ő is és P. is könnyes volt.

Megsimogattam, nem volt baj, hogy magzatmázas.

Szépnek láttam, örültem, hogy megszületett. Elvitték, de alig vártam, hogy visszahozzák, szerettem volna a karomban tartani. Jól voltam, nem éreztem továbbra sem semmit, a dokik varrtak, de nem számított.

Hiányzott Victoria. Sokáig nem hozták. Akkor már tudtam, hogy baj lehet vele. Végre odaadták, de csak nyöszörgött és sírt szegénykém. Tudtam, éreztem, hogy baj van vele. Mintha panaszkodna nekem. Szinte "értettem a szavait". És mint 1o perc múlva kiderült, sajnos légzési problémái lettek, mert víz került a tüdejébe. Azonnal az intenzív osztályra vitték...

Elmondhatjuk, hogy könnyű szülésem volt. Mindenki ilyet kívánhatna magának. De lelkileg nehéz volt. Úgy megszülni második, egyben talán utolsó kislányomat, hogy nem érzem a világra hozás folyamatát, BORZASZTÓ volt LELKILEG!