Első szülésélményem!

Szombat éjjel 11-re értünk a kórházba. A fájások akkor még csak 2o percesek voltak, de mivel nem tudtuk pontosan (többes szám, mert P. - a férjem - gyakorlatilag velem szült) valóban méhösszehúzódásokról van-e szó felhívtuk a dokit, aki mondta menjünk be, megvizsgálnak. Emellett a nyákdugó is hevesebben kezdett távozni, nagyon véres és sötét lett a pisim. Késő délután megettem egy jó nagy adag görögdinnyét, szerintem az indította meg az egészet.

A kórházba úgy indultunk, hogy lehet, hazajövünk nemsokára, de a cuccot is vittük azért. A nővér elhelyezett, mondta öltözzek át a nyitott hálóingbe. Na, akkor már gyanússá vált, lehet, hogy nem megyek haza innen baba nélkül. Megijedtem kicsit.

Jöttek a vizsgálgatások, infúzió, vérvétel (az őssejt miatt), tanuló orvosok ezerszer kikérdeztek a korábbi betegségeimről, közben pedig szaporodtak a méhösszehúzódások. Már 3-4 percesek voltak, amikor kellemetlenné vált. De végig azt vártam, mikor lesz olyan fájdalmas, hogy már nem tudok mosolyogni a kettő között, nem tudok kommunikálni az ápolókkal, orvosokkal és P-vel, hogy mikor lesz az a BORZASZTÓAN FÁJDALMAS fájás. Nem jött...csak gyakoribbak lettek a 2-3 percesek...

Hajnal 2 körül megjött az altatóorvos. Na, akkor újra megijedtünk, mert mivel gerincsérvem van, felmerült, hogy nem adhatja be az epidurálist. De végülis úgy döntött, mivel 1999-ben jelent meg először a sérv, és azóta sem volt műtve - tünetmentes - beadja. Beadta! Már többször említettem korábban mennyire szenvedem az első trimeszteres hányingertől a terhesség során. Hát az epidurális beadása volt a második és egyben utolsó dolog a terhesség alatt amit gyűlöltem!!! Fájt, éreztem, ahogy tolta a gerincemben a tűt...féltem, hogy lebénulok, és csak szúrt... egy másik ponton is... majd egy másikon... majd feljebb... aztán megint csak tolta azt a tűt...iszonyat. P. nem lehetett benn, így az ápolónőbe kapaszkodtam. A félelmem nagyobb volt, mint a fájdalmam, főleg akkor, mikor melegség után elkezdett lezsibbadni a teljes jobb lábam! Azt gondoltam elrontotta, itt a vég és lebénulok, meghalok, végem. De nem, ez normális érzés volt!

Miután elvonult az altatós, P. visszajött. Sokkal jobban lettem! Nem éreztem méhösszehúzódást egyáltalán. Kérdeztem is a nővértől, hogy mi van már? Nem szülök? Semmi fájásom nincs. De van, mondja ő, már 2 percesek. Hihi, de jó, lassan vége lesz, gondoltam hajnal 5 körül.

Aztán elaludtam. És P. is. Mindketten aludtunk kb fél 7 ig. Döbbenet ugye? Vajúdás alatt aludni?? Én sem hittem volna. Egyetlen “fájdalmam” volt, az, hogy az el nem zsibbadt bal oldalamnál a csípőcsontom tágult, húzott szét nagyon erősen.

Reggel 8.30-kor megjött a doki, akit szombat éjjel hívtunk fel. Megvizsgált, a tágulásom 8 cm volt! De mivel mondtam neki, hogy nagyon jól alszom és kényelmes minden azt mondta akkor még jó másfél óra múlva visszajön.

9.30 körül kissé megváltoztak a dolgok. Éreztem valamit! Tolófájásokat. Kakilásérzések jöttek, húzott lefelé valami. Újra megijedtünk. Orvos nem volt ott, nővér nem jött. Mit kell csinálni? Végre megjött egy nővér és mondja, hogy még nem jön a baba. De jön, de jön, mondom, mindjárt kipottyan! De nem! És így vitáztunk, már tiszta ideg volt a nő.:) Behívta a dokit, aki kinn trécselt a csinos ápolónőkkel...Mondja nyomjak akkor, ha érzem. Nyomtam, de nem jól lélegeztem. Semmi sem történt, tényleg nem jött a baba. Erre a doki elmagyarázta hogyan levegőzzem és ezt gyakorolni kellett. Még nem igazi tolófájások voltak, ezért lazítani kellett, és nem nyomni. Gyakorolni a légzést. 11 óra felé jártunk, amikor P.-vel már IGAZÁN JÓL begyakoroltuk a légzéseket. Csak ketten voltunk a szobában, senki sem segített. Bensőséges volt, legalábbis visszagondolva. Ha nem lett volna ott velem, azt hiszem, megszakadok a kínok között. Mert azért ezt már érezni lehetett!

Aztán elkezdődött a valódi szülés. A rám kapcsolt monitor igencsak mutathatott valamit, mert magától bejött a nővér. Előkészült, átalakította az ágyat, hozott vizet, eszközöket, megjelentek mások és végül a doki is. Lábakat felhúztam a kezemmel, fejemet P. tartotta és sorozatok következtek, amire a doki számolt. 1 sorozatban háromszor nyomtam, a nyomásokat pedig 10 másodpercig kellett csinálni. Így visszagondolva, inkább már kellemesnek mondanám, mert végre nem kellett “visszatartani” a babát és a kakilásérzést, hanem engedhettem az ösztönös tolófájásnak. Nagyon sok sorozatunk volt, pedig a 1o cm tágulásom megvolt! Összesen kb. 6o-at nyomtam, mire kibújt Annavirág!

Megkönnyebbültem.

Kinéztem az ablakon, sütött a nap.

Ránéztem az órára, dél, vasárnap déli 12 órát mutatott.

Ránéztem P.-re, patakokban folyt a könnye...soha nem láttam még ilyet tőle, fojtott hangon beszélt, majd elvágta a köldökzsinórt.

A kisbabát nem láttam, valahogy a fejem lejjebb volt, mint a hasam, ezért. És annyian voltak ott! Csak azt láttam, hogy vörös a teste és nem sír, nem sír, nem sír. Majd el is vitték tőlem egy pelenkázó szerűségre, P. is odament, engem meg varrt a doki. Ekkor hallottam meg a kisbaba nagyon vékony, inkább nyöszörgő hangocskáját. Örültem, bár még nem láttam az arcát, erőm nem volt, hogy felemelkedjem és ránézzek...

Odatették végre a karomba, ez volt az a pillanat, amikor nem lehetett visszatartani a könnyeket...ketten sírtunk, P. és Én, a kisbaba édesen nézegetett. Megérkezett és egészséges!

Soha meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen “egyszerű” szülésem lesz. Nem tudom miért alakulhatott így, lehet azért, mert annyian ígértétek, hogy gondoltok rám és imádkoztok értem. Azt hiszem, ez segített nekem.

Köszönöm mindenkinek!

Mindez 2009. április 26-án történt velem.

Jelenleg ismét kisbabát várok, Viktóriát. Egészen pontosan - reményeim szerint legalábbis - szeptember 9-én fog érkezni. Vajon újra egy ilyen SZÜLÉSÉLMÉNNYEL ajándékoz meg az Élet? Kíváncsian várom....