Máté érkezése

A történetünk 2007. május közepén kezdődik:

A 26. héten nagyon sűrűn keményedett, fájdogált a hasam, és kiderült, hogy a méhszájam egy ujjnyira kinyílt. Innentől kezdve kórház, végig fejjel lefelé fekve, haza sem engedtek, még hétvégékre sem, bár nem is mertem ugrálni, hogy mehessek, mert sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha otthon megindult volna a szülés idő előtt. De nagyon hiányzott a családom, főleg a nagyfiam, aki akkor még csak 2,5 éves volt. Néha ugyan behozták, de olyankor borzasztó nehéz volt az elválás.

2007. július 19. csütörtök, 35 hét+1 nap. Reggeli vizitnél a doki mondta, hogy ha szeretnék, akkor most már haza mehetnék hétvégére, a baba szép nagy, előtte két nappal nézték UH-val... Persze, örültem, mert már nagyon-nagyon vágytam haza. Rögtön hívtam is a családomat, hogy készüljenek, mert hétvégére megyek...

Július 20. péntek, 35+2. Reggel már össze voltam csomagolva, vizitnél is rámondták a Áment, de előtte még csináljunk egy NST-t...

Rossz lett az NST-m: a gép szerint 8 perces, 100-120%-os fájásaim voltak, amiket én egyáltalán nem éreztem, még röhögtem is rajta, hogy ez a gép nem normális, de nem ez volt a baj: Máté nem nagyon mocorgott (pedig korábban egy izgő-mozgó sajtkukac volt), de még nagyobb baj volt, hogy a szívhangja nem volt szinkronban a fájásokkal. Na, ekkor már eszembe sem volt hazamenni. Doki le is küldött egy Flow vizsgálatra... ennek is rossz lett az eredménye. Irány a szülőszoba, azonnal meg kell indítani a szülést. Nagyon meg voltam ijedve, mert nem gondoltam, hogy ekkora lehet a baj. Borotválás, beöntés, stb., aztán délig senki még csak rám se nézett... Akkor jött a doki, elkezdett kiabálni, hogy mi az, hogy még nincs rajtam az NST, hogy-hogy nem folyik az infúzió, hol a szülésznő, lehet, hogy már rég meg kellett volna császározni!

Na, ez sem tett túl jót a lelkemnek. Megvizsgált, kézzel kitágított bő három ujjnyira (borzasztóan fájt), aztán végre befutott a szülésznő is, NST, közben burokrepesztés, egyre erősödő, sűrűsödő fájások.

De sürgetni kellett a dolgot, hogy minél hamarabb kint legyen Máté, és ha lehet, a császárt kerüljük el, így megkaptam az oxitocin infúziót is. Nagyon gyorsan sűrűsödtek a fájások, amik épp az elviselhetetlenség határát súrolták, de ez most mellékes volt, csak arra tudtam gondolni, nehogy valami baja legyen Máténak.

Sétálgattam, és fél három után nem sokkal mondja nekem a szülésznő, hogy ha székelési ingerem van, szóljak... Gondoltam magamban, az sem mostanában lesz...

A következő fájásnál viszont nagyon elszédültem, le kellett feküdnöm, az azt követőnél pedig már éreztem az előbb említett székelési ingert. Innentől felgyorsultak az események, szedték szét az ágyat, közben nekem három-négy tolófájást vissza kellett tartanom.

Végül, amikor végre zöld jelzést kaptunk, Mátékám két tolófájásra megérkezett. 14 óra 45 perckor, 3000 grammal, 50 cm-rel, 10-es apgarral, hatalmas hanggal, köldökzsinórral a nyakán, a köldökzsinóron egy valódi csomóval, ami már kezdett szorulni. Azt mondták, ha még rántott volna egyet rajta, teljesen elzárta volna a vérellátását, és akkor vége... őrült szerencsénk volt...

Gyönyörű nagy koraszülött babám lett. Csodálatos érzés volt látni az én pici babámat, akit 8 hónapon keresztül vártam, akiért az utóbbi hónapokban remegtem, nehogy túl korán érkezzen, így is korán jött, de ez már nem volt olyan vészes... A gyerekorvos rögtön nézte is, hogy minden rendben van-e, megállapította, hogy valóban koraszülött, nincs elszámolva, de ahhoz képest nagyon jól van. Ezután rögtön el is vitték megfigyelésre... Engem pedig varrtak össze... Akkor nagyon boldog voltam, hogy ilyen jól alakult a dolog.

A szülőszobát azzal a tudattal hagytam el, hogy tényleg minden oké, de néhány órával később, jött a csecsemős nővér, hogy a gyerekorvos szeretne velem beszélni. Persze, azonnal ugrottam volna, de megszédültem, és nem tudtam menni, de rögtön tudtam, hogy baj van...

Nemsokára jött a gyerekorvos, és mondta, hogy kezd nyöszörögni Máté, nehezen veszi a levegőt, valószínűleg fertőzést kapott, de az agyvérzés gyanúja is fölmerült, már megultrahangozták, kiderült, hogy erről nincs szó.

Antibiotikumos kezelését már megkezdték, át kell vinni a koraszülött osztályra (merthogy előtte olyan jól volt, hogy nem akarták átvinni). Szoptatni is oda kell majd mennem, de csak holnaptól.

Az egész éjszakát ébren töltöttem, mintha éreztem volna, hogy baj lesz, hajnali négykor jött is az egyik ápoló, hogy nagy baj van a babával, tüdőgyulladása lett, életveszélyes állapotban van, azonnal vinni kell Szegedre a PIC-re (Bajáról).

Azt sem tudtam, mit csináljak, nagyon kétségbe voltam esve. Tőlem vért vettek, hogy megállapítsák, van-e valami kórokozó a szervezetemben, még alá kellett írnom pár papírt, és már vitték is Mátét.

Iszonyatosan nehéz volt az a pár nap ott benn a kórházban, körülöttem szoptató anyák, én meg könnyek között fejtem a tejcsit, hogy mire újra találkozunk Mátéval, legyen neki. Azon kívül csak járkáltam, hiába mondták, hogy pihenjen, kismama, egyszerűen nem találtam a helyemet. Közben kaptam a híreket Szegedről, hogy stabil az állapota, nagy szerencse, hogy ilyen nagy súllyal született, mert így sokkal jobb esélyei vannak, ez azért valamennyire megnyugtatott... Ugyanakkor azt is mondták, hogy még mindig lélegeztető gépen van, képes ugyan önállóan lélegezni, de annyira kapkodja a levegőt, hogy nagyon hamar elfárad... Közben megérkezett a labor eredményem, kiderült, hogy nem tudtak az én szervezetemből semmi fertőzést kimutatni.

Amikor végre hazakerültem, röpültem Szegedre, hogy Mátékámmal lehessek végre, de akkor még nem maradhattam mellette, mert még nem lehetett szoptatni. Hazajöttem azzal, hogy még négy-öt nap, és akkor már ott lehetek vele. Egyik szemem nevetett, másik sírt... nevetett, mert itthon lehettem a nagyfiammal, akivel nagyon hiányoztunk egymásnak, és amikor végre itthon voltam, úgy őrzött, nehogy még egyszer eltűnjek... Ugyanakkor zokogtam, hogy nem lehetek a pici fiammal, aki tőlem 100 km-re, betegen fekszik egy klinikán... Ráadásul még látogatók is jöttek, akik csak azért halasztották el pár nappal a látogatást, mert valami vírusos hasmenéses betegségük volt... Azt hitték már túl vannak rajta, de itt nálunk a kislányuk megint beteg lett... 2 nappal később én is.... Na, most aztán le is mondhattam egy időre a babázásról.

Életem leghosszabb majdnem két hete következett, sírdogálással, telefonálással, fejéssel teltek a napjaim... Próbáltam minél több időt tölteni a nagyfiammal, minél kevesebbet foglalkozni ezzel a helyzettel, de nagyon nehezemre esett... Fájt, iszonyatosan dühített, hogy egy ilyen hülyeség miatt vagyok kirekesztve a kicsi fiam első heteiből... Miért pont VELEM történik ez?! De végre felvirradt a nap, amikor megkaptam az ÁNTSZ-től az engedélyt, hogy mehetek a babámhoz. De Ő akkor már olyan jól volt, hogy haza is engedték.

Az első szoptatásnál nem fűztem túl nagy reményeket a dologhoz, gondoltam, már biztosan kiölték belőle a szopóreflexet. De nagyon kellemes meglepetés ért, mert Kicsikém egyből rácuppant, és pontosan tudta, mit kell csinálni! Akkor, abban a pillanatban éreztem át igazán, hogy igen, végre visszakaptam a gyermekemet, és IMÁDOM! Szopi után magamhoz öleltem, Ő olyan szorosan bújt hozzám, mintha azt mondaná: "Na végre! ÉDESANYÁM! Erre a biztonságra vágytam három hete!" Ott aludt majdnem egy órán át, és én nem bírtam letenni... Mérhetetlen szerelmet éreztem! Ami azóta is tart.

Utána Mátéval még voltak kisebb problémák, kicsit vontatottan fejlődött kb. négy hónapos koráig, de akkor elkapta a gépszíj, és utána már mindent nagyon hamar csinált. 11 hónapos korában elindult. Értelmileg is tökéletesen fejlődik, egy csupa mosoly, huncut kisfú, aki teli van szeretettel.

Ma már én vagyok a világ legboldogabb anyukája, van két gyönyörű, egészséges kisfiam, akik nagyon jó testvérek.