Adrián a harmadik csoda!

Két nagy fiam van és két vetélés után már nem is számoltunk arra, hogy lesz még egy babánk.

Főleg, hogy már 35 éves vagyok.

De az élet máshogy gondolta…

Kezelésekre jártam a gerinc gondjaim miatt, gyógyszereket, injekciókat kaptam, hogy legalább tudjak fogyni, de nem igazán használt. Egyszer csak elkezdtem hízni és nem éreztem magam jól, reggeli hányás, szagérzékenység, vérzés elmaradása, egy csomó olyan tünet, ami az előző két terhességemnél nem volt.

Így elmentem egy nőgyógyászhoz, hogy lehetek-e terhes. Igen, 12 hetes voltam, hát meglepődtünk, egy kicsit örültünk, de rögtön bennünk is volt a félsz, a kezelések miatt. Amit abba is hagytam, mikor kiderült a terhesség.

Az orvos elküldött genetikushoz, hogy beszéljünk vele, mit lehet ilyen esetekben tenni.

A genetikus őszintén elmondta, hogy milyen gondok lehetnek, de mi bíztunk abban, hogy nem lesz semmi baj és aláírtuk a papírt, hogy beteg gyermek esetén is kihordom. A párom nem gondolkodott, azt mondta oka van, hogy ez a kicsi most akart lenni. És én sem akartam abortuszt, két vetélés után.

Sokak nem értettek meg, még a saját családomban is, de mindig azt mondtam, hogy semmi biztosíték nincs arra, hogy egy {normális} terhességnél nem lesz gond, a babával bármi történhet a kilenc hónap alatt és a szülésnél is.

A kilenc hónap alatt mindenem fájt, lábam bedagadt, hát, hangulatingadozás, hasfájás, veszélyeztetett terhesnek vettek.

Az ultrahangra minden második héten mentem és hála égnek, nem volt semmi baj, csak, hogy nagy a baba, mindig ezt mondták. A hasamtól alig bírtam mozogni az ötödik hónaptól.

Március második hetére nagyon elkezdett fájni a hátam, volt, hogy fel se tudtam egyenesedni, ráadásul ki is tágultam háromujjnyira, ebből a doki mondta, csak napok kérdése, másnap meg is szültem.

Éjfélben arra keltem, hogy pisilni kell, de mire kimentem volna a szobából, elment a magzatvizem.

Rendbe tettem magam és néztem a fájások hogy jönnek, először nyolcpercesek majd ötpercesek lettek fél óra alatt, így a páromat felkeltettem.

Szegény összevissza rohangált, mivel még volt két hetem a kiírás szerint. Közben a fiúk is felkeltek és nem akarták elhinni, hogy jön a kis testvér. A párom anyósoméknak szólt, hogy valaki a gyerekekhez jöjjön, én a mentőt hívtam.

A mentő hamar kiért és nagyon segítőkészek voltak. A kórházban felvették az adatokat, elrendeztek, utána a párom is bejöhetett és megkapta a ruháját.

Együtt sétáltunk a folyóson fél kettőtől négy óráig, közben mindig kijött a szülésznő megnézni, hogy vagyok és nem gondoltam-e meg magam, ad valami injekciót. Mondtam neki, hogy nem, elég, hogy a párom a derekamat nyomkodja, más nem kell és segít a helyes levegővételnél is.

Négy órakor bementünk a szülőszobába, mert jöttek a tolófájások. Felfeküdtem, a párom a fejemnél, a doki és a szülésznő a lábamnál. Anyuka, nyomjon - szólt a doki.

Tiszta erőből nyomtam egyet, kettőt, semmi, arra lettem figyelmes, hogy a doki és a szülésznő kapkod és mondja a doki a szülésznőnek, erre már nincs idő.

A fejem fölé jött és azt mondta, a kicsi nagy és a szülőcsatornában elakadt, vegyek egy mély levegő és nyomjak, ahogy csak bírok.

Azt tettem, ő meg egy erős mozdulattal a hasamat megnyomta és a kicsi már kint is volt és ordított. Nekem már annyira nem volt erőm, hogy csak sírtam, sírtam és a párom is.

Oda tették a mellkasomra és csak néztük a kis lila fejecskéjét, nagy barna haját és hogy menyire hasonlít a bátyjára.

A párom elment, hogy a kicsivel legyen, míg engem rendbe tesznek, nagyon meglepődtünk mindketten, hogy mekkora lett, négy kg harminc deka, a doki gratulált, mi úsztunk a boldogságban, hogy kilenc hónap aggódás véget ért. Mindene megvan, Apgar is 10-es lett neki.

Mindjárt egy éves lesz, egy igazi kis ördögfióka.

A testvérei imádják.

Mi boldogok vagyunk, hogy mertünk kockáztatni, mert csodák igenis vannak.

Köszönöm, hogy elolvastátok.