Dominik - azaz egy új élet születése

A nagy nap...

Azon a csodálatos napon, 2009. április 19-én minden szokványosan indult. Feküdtem, pihentem, minden készen állt már a kicsi érkezésére.

Aztán fél 9-kor valami pukkanást hallottam és éreztem, és egy kicsit görcsöltem is. Eszembe jutott hogy ez esetleg jelentheti azt is... felkeltem, járkáltam egy kicsit a szobában, de semmi. Aztán megjött anyukám lementünk sétálni, még hintáztam is egy kicsit. Anyum mondta, hogy szerinte nem sok van már hátra, mert nagyon lent van a pocim, próbáltam elhessegetni a gondolatot. . . ááá még van egy hónap! Valamitől féltem, talán attól, hogy teljesen megváltozik az életem, és sok ismeretlen helyzettel kell majd megbirkóznom. Az ember már csak ilyen, tart a változásoktól. Anyum elment majd ismét lepihentem egy kicsit. Ekkor már fél 2 volt. Ismét egy pukkanás, de nagyobb, mint az előző és utána éles, görcsös fájdalom.

Na ekkor már kezdtem megijedni, hogy hűűha mi ez. Higgadtan elindultam pisilni. Ahogy felálltam elkezdett folyni, majd ömleni a víz a lábam között. Tudtam mi történik, de egyedül voltam itthon és pánikoltam. Hívtam páromat sírva, hogy siessen, mert jön a baba. Remegtem az izgalomtól és féltem.

Tíz perc alatt megérkezett Tibi és indultunk is a kórházba. Ott felvették az adatokat, leborotváltak, kaptam beöntést és csini hálóinget is. Elfoglaltam a szülőszobát és vártunk. A fájások még nem voltak elég erősek még viccelődni is tudtam. Vajúdás alatt velem volt a párom és mindenben segített, fogta a kezem, itatott, amikor a labdán ültem masszírozta a derekamat. Ezúton is köszönöm neki, nélküle nem ment volna! Első vizsgálatnál kiderült hogy szűk egy ujjnyira vagyok nyitva...azért itt már nem kicsi fájdalmak voltak, elkenődtem. Hiszek az agykontrollban ezért folyamatosan egy nyíló lótuszvirág képét képzeltem magam elé.

Közben bejött az ügyeletes doki és mondta, hogy mivel elfolyt a víz, minden vizsgálat fertőzésforrás, ezért nem fognak óránként vizsgálni. Ismét eltelt vagy 3 óra, kb. annyi, de az időérzékem kiesett.. Sokat sétáltam, amíg tudtam és volt erőm. Párszor rákötöttek az NST-re, a babával minden rendben volt, csak nekem volt szenvedés fájások alatt feküdni (aki csak teheti kerülje el). Vergődtem az ágyon, mint egy kismadár és próbáltam letolni a lábamba a fájdalmat. A szülésznők nagyon aranyosak voltak és fiatalok. Igyekeztek mindenben segíteni, mondták, hogy ne kapkodjam a levegőt, hanem mélyeket lélegezzek, mert még mindig én juttatom a kicsinek az oxigént. Igyekeztem, párom is mindig figyelmeztetett a légzésre. Anyum ideges lett, mert közben hívták a magándokimat, aki mondta, hogy hagyjanak vajúdni mert még fiatal a baba (36 hét 2 naposan érkezett). Oxitocint így nem kaptam, ami meggyorsította volna a dolgot... Nagyon erős fájások jöttek, de mondták, hogy ezek még nem rendszeresek és nem elég hosszúak. Ekkor kiakadtam, hogy mit gondolnak reggelig így bírni fogom? (Mert megemlítették ezt a lehetőséget is.) Mondtam nekik, hogy tudom, mennyit bírok, de reggelig tuti nem fogom, mert elájulok vagy nem lesz elég erőm nyomni.

Kértem hogy hívják fel a dokimat, éppen nem dolgozott... és az a rend, ha a kismama két ujjnyira tágul akkor értesítik. Ő jön és levezeti a szülést, illetve varr. . Anyum is bent volt a szülőszobán, váltották egymást párommal. A család meg kint várakozott. Anyósom is kérte a szülésznőt hogy fertőzésveszély ide vagy oda, vizsgáljanak már meg, mert ő látja, hogy ezek a fájások már nagyon erősek. Megvizsgáltak, ami nagyon fájt, bár tudom hogy kíméletes volt és csak ennyi csengett a fülemben: óóó, három, illetve majdnem négy ujjnyi! Itt most szülés lesz!

Gondoltam magamban anyukám, mi lett volna ha meg sem vizsgálsz? Megszülök egyedül? Nem elég rendszeres. . kétpercenként jöttek és egy percig tartottak és annyira fájt, hogy levegőt is alig tudtam venni közben. . Nem akarták elhinni, hogy 3 óra alatt 3 ujjnyit tágultam..

A dokim hamar megérkezett és kérdezte, hogy ugyan mit keresünk mi itt? Mondtam neki hogy szóltam hogy április vége felé megérkezik a kicsi. .

Még egy vizsgálat következett. . . ekkor hihetetlen fájdalmat éreztem és felsikítottam . Valószínű a doki elsimította a belső méhszájat, hogy szabad utat engedjen a picinek. . és ekkor felállítottak, hogy beilleszkedjen a kicsinek a feje. Kapaszkodtam elölről Tibibe és vártuk a fájásokat. Ezek hihetetlen elsöprő éles fájdalmak voltak már, elmondani nem is lehet. Egyszer csak éreztem a 3. nyomás után, hogy remeg a lábam és mindjárt összecsuklok és nyomnom kell. Most rögtön, azonnal! Hárman segítettek lefeküdni az ágyra. Mondták, hogy engedjem el a párom kezét, húzzam fel a lábamat és kapaszkodjak bele... és nyomtunk. Éreztem, ahogy jön le a kis fejecskéje és iszonyúan feszített már odalent. A következő fájásnál vágtak, és a harmadik nyomásra szinte kirepült belőlem a drágám. (Anyum premier plánban látta az egész folyamatot, mert bent ragadt a szülőszobán, velem szemben). Mondanom sem kell, hihetetlen megkönnyebbülés volt, és hát azt nem mondom, hogy mintha elvágták volna a fájdalmat, de lényegesen csökkent. Egyből felsírt, persze ellátták, kitisztították a légutakat és akkor végre megláttam a KISFIAMAT, akit 9 hónapig a szívem alatt hordtam. Rátették a mellkasomra, ahol egyből megnyugodott... aztán elvitték, párom ment vele, lemérték: 11 óra 48 perckor született 3460 grammal, 50 cm-rel (a kis koraszülött). Így kezelték, mert nem töltötte még be a 37. hetet…

Apuka is nagyon büszke volt és sírt. A legszebb az egészben hogy 39 év különbséggel, de egy napon született apa és fia. A legszebb szülinapi ajándékot adtam neki.

Ezután következett a varrás, itt már nem volt türelmem és fáradt voltam, nehezen bírtam. Vágtak és szakadtam is, ráadásul többször kellett kezdeni, mert valahonnan folyamatosan véreztem, a dokim is meg volt ijedve. Állítólag belül ödémás voltam és hiába varrt, mert mellette elindult a vérzés... Egy óra múlva szabadultam, letisztogattak, majd hagytak aludni.

Túl voltam rajta, sikerült: ANYA LETTEM! Szinte el sem hiszem, hogy ez a kicsi élet pont minket választott. . .

Másnap már együtt voltunk. Igaz először még inkubátorban láttam őt, de mondták, hogy csak a biztonság kedvéért van bent és nemsokára betolják hozzám. Ott fogtam fel a dolgokat és sírtam, csak úgy potyogtak a könnyeim… mint most. Azóta is éjjel nappal együtt vagyunk, mi így hárman: Domi, Anya és Apa - akinek mindent köszönök, nélküle nem lett volna ennyi erőm! Szeretlek benneteket!