Ahol az ég és a föld összeért...

Életem legcsodálatosabb és egyben legfájdalmasabb élménye 2009. március 28-án, éjjel 1/2 2-kor kezdődött a váci kórházban.

Kisfiammal március 27-re voltam kiírva, de nem történt semmi, ezért úgy döntöttünk a párommal hogy másnap befekszem a kórházba és 2 nap múlva megindítják a szülést. 29-én hajnali 1/2 2-kor tíz perces fájásokkal jelezte a manókánk, hogy szeretne látni kívülről is. Szóltam a nővérnek, aki azt mondta, hogy feküdjek, mert el fogok fáradni, mondtam oké, és felhívtam anyukámat aki megnyugtatott hogy ez a fájás már nem fog elmúlni és indulnak ha komolyra fordul a helyzet (Siófokról).

Közben szóltam a páromnak is, hogy még nem kell indulnia csak tudja, hogy valószínű ma találkozunk a pici manókánkkal. Teltek a 1/2 órák és a fájások lecsökkentek 6, illetve 2 percesekre. 4 óra volt mikor szóltam a nővérnek, aki átkísért a szülőszobára, ekkor a párom már úton volt. Ezek a percek voltak a legnehezebbek, mert szinte sokkolt az a fájdalom amit éreztem. Nem volt fogadott orvosom, sem szülésznőm. Az ügyeletes szülésznő megvizsgált, és rá kötött ctg-re, én csak ültem és túléltem az erősödő fájdalmakat, A párom végre megjött. Akkor éreztem, hogy kicsit visszajött az erőm.

1/2 5-től 1/2 7-ig apa masszírozott, ha fájt és hozott nekem inni, ami nagyon jólesett, végig ültem mert rá sem tudtam gondolni arra, hogy álljak vagy mozogjak. Rettenetes álmosságot éreztem és komolyan aggódtam, hogy nem lesz erőm segíteni a babának a kitoláskor. Hányinger, álmosság, sírni akarás, szomjúság, félelem, fáradság, ezeket éreztem ebben a bő két órában. 7-kor műszakváltás, és az addigi szülésznő elköszönt és átadott annak a szülésznőnek, kivel a szülésfelkészítőn találkoztam és nagyon szimpatikus volt már ott is, sőt az az orvos lett az ügyeletes, akinél én szülni szerettem volna, Dr Félix János.

Bíztam a tudásában és a tapasztalatában és megnyugtatott a jelenléte, ahogy a szülésznőé is. Csak a baba hiányzott, és meg is tett mindent hogy csatlakozzon hozzánk. Fájások jöttek én fáradtam, burkot repesztettek, közben bekötötték az infúziót, hogy egy kicsit gyorsítsuk meg a dolgot. Csöpögött az infúzió, közben kényelmesen felfeküdtem az ágyra, párna megigazítva, és jött a fájás, átlélegeztem, és csak arra gondoltam, hogy minden egyes fájdalom segít a babónak lejjebb jutni, doktor úr megvizsgált fájás közben, na én akkor szerettem volna befejezni az egészet és gyerekkel a hasamban haza menni és aludni.

8-kor felgyorsultak az események... Egyik pillanatról a másikra jött a tolófájás, ami nagy megkönnyebbülést jelentett nekem is és apa ujjainak is. Azt éreztem hogy nyomnom kell, a párom szaladt a dokihoz, hogy kezdődik. Villámgyorsan szétkapták alattam az ágyat, felkötötték a lábam, és instrukciókat adtak: ha jön a fájás vas (nem apa keze) megszorít, szem becsuk, fej előre és lefelé nyom. Oké csináltam, úgy ahogy mondták, nyomtam, szünet, nyomtam, éreztem, ahogy a baba feje jön kifelé, és csak azt akartam, hogy neki könnyű legyen, ezért minden erőmet beleadtam a tolófájásba.

De azt senki nem mondta, hogy így feszít a baba feje a végén. Mondta a Félix doki, hogy még egy nyomás és megvagyunk. Felerősítette az oxitocint, és vártuk a legnagyobb, utolsó fájást ami még elválasztott a babánktól. Jött is, én nyomtam, de hirtelen történt valami, nekem elfogyott a levegőm, az erőm, a baba megállt, és csak annyit éreztem hirtelen, hogy a doki bácsi is nyom egyet, és segít nekünk... Rám tették az üvöltő csomagot, mi csak néztük apával a lila magzatmázas véres duzzadt szemű kis manókát, és nem hittük el, hogy 8.35-kor itt van a mi 3970 grammos, 55 cm-es Kevinünk, akit annyira vártunk és imádtunk a pociban is. Apa elvágta a köldökzsinórt, és elmentek felöltöztetni a babát, engem addig összevarrtak. Közben megérkeztek anyukámék, és ők is megnézték a picurt. Két órán keresztül együtt voltunk szopizott a picikénk, és ismerkedtünk egymással.

Köszönök mindent Dr. Félix Jánosnak, akivel a szülőszobán találkoztunk először, de az első perctől szimpatikus volt, és a szaktudásával és tapasztalatával az utolsó legnehezebb percben segített nekünk, és köszönöm a megnyugtatást, a jelenlétét. Köszönet a szülésznőnek a biztatásért, hogy ha kint a baba, nem fog fájni már és nem leszek álmos, és hogy nem engedett kiabálni és sírni. Köszönet anyukámnak, aki mindig megnyugtatott a terhesség alatt, és a vajúdás óráiban is - bár csak telefonon - velem volt, és segített nekem az első napokban.

És végül köszönöm a páromnak, hogy a manókát az elejétől a végéig együtt vártuk, együtt láttuk először ultrahangon, együtt hallottuk a szívhangját, és együtt találkoztunk vele először. Köszönöm, hogy fogta a kezem, mikor nagyon fájt, és hogy mindig ott volt mikor kellett, és most is itt van. Büszke vagyok rá. Megszülettünk, mi hárman, egy Kevin, egy új apa és egy új anya. És büszke vagyok Faragó Kevin Noelre a kisfiúnkra is, aki már 10 hónapos, gyönyörű, mosolygós kis édi, akit imádunk, és a miénk.