Babázás helyett rémálom!

Két hónapos volt a pici lányka, amikor egyik napról a másikra úgy döntött, hogy nem akar többet szopizni. Először azt hittük ez átmeneti dolog, így próbáltuk áthidalni. Különböző trükkökkel vettük rá a szopizásra, vagy épp cumisüvegből vagy pohárból próbáltuk itatni. Sajnos cumisüvegből egyáltalán nem volt hajlandó inni. Mikor láttam, hogy ez már nem átmeneti dolog, elvittem a gyerekorvoshoz, aki szinte kinevetett. Megvizsgálta és közölte, hogy arra sajnos nem tud felírni gyógyszert, hogy szopizzon. Ha nem szopizik, fejjek, és úgy adjam neki, ahogy elfogadja! Én örültem, hogy nincs baja a Kicsimnek, és úgy tettem, ahogy mondta, bár legtöbbször csak kiskanállal adagolva volt hajlandó megenni a tejet. Néha úgy sem… Ilyenkor csak sírt és nyűglődött, mert üres pocival aludni sem tudott, enni pedig nem akart! Nem egyszer rohantunk vele az ügyeletre, mert fél napig egy kanál vizet sem volt hajlandó elfogadni, és attól féltünk, hogy kiszárad. Telt az idő, én pedig azt hittem, hogy ha majd nagyobbacska lesz, nagyobb lesz a tápanyagigénye, és könnyebb lesz majd rávenni az evésre. De nem így történt. Hiába vettem cumisüvegek tömkelegét, nem volt hajlandó inni egyikből sem. A súlya pedig lassan, de biztosan kezdett elmaradni a normálistól! Felhívtam szoptatási tanácsadókat, védőnőket, jártunk a másik körzetis dokinknál, de senki sem tudott mondani semmi okosat! Még egy vérvizsgálatot is kiharcoltam, de a kórházban épp egy full amatőr nőt fogtunk ki, aki negyed óráig kínozta, de sajnos nem lett elég a vérminta. A gyerekorvos nem látta indokoltnak, hogy megismételjük a vérvételt! Így hát maradt a fejés és kanalazás kétóránként, ami sokszor egy óráig is eltartott, így egy óra pihenő után folytathattuk, de így is nagyon keveset evett! A cicim sokszor iszonyat módon fájt és sebes volt a fejéstől, mert egy idő után átálltam a kézzel való fejésre. Így egy kis időt spóroltam, nem kellett a mellszívót mosogatni, fertőtleníteni. Álmában egy darabig még hajlandó volt szopizni, úgyhogy éjjel is keltünk kétszer hamizni! Én pedig folyamatosan attól rettegtem, hogy valami baja lesz, amiért ilyen keveset eszik!

Négy hónapos volt, mikor úgy döntöttem, hogy elmegyünk egy magánorvoshoz. A választásom elsőként egy allergológusra esett, aki gyermekorvos is egyben! Pár perces vizsgálat után közölte, hogy a gyerek egészséges, csupán –szó szerint idézem-„extrém módon válogatós”! Felírt egy állítólag jóízű tápszert (én nem tudom kóstolta-e, de olyan büdös volt, hogy a gyomrom felfordult, ha csak beleszagoltam), és azt mondta, ha nem válik be, kezdjük meg a hozzátáplálást! A tápszertől sugárban hányta ki az összes anyatejet is, amit előzőleg belekanalaztam! A gyümölcsöktől is csak fintorgott és öklendezett, így ezt is annyiban hagytuk. Öt hónapos volt a Drágám, mikor elvittem egy helyi szinten elég neves gyerekorvoshoz, akit a védőnő ajánlott! Ő első látásra szimpatikus volt, és azonnal fogadott minket! Fél óráig vizsgálta a Lányt, majd azt mondta, hogy szerinte nincs nagy gond, viszont enyhén alultápláltnak tűnik, és a súlya is kicsi. Ő nagyon is indokoltnak tartotta az újabb vérvételt, másnap le is vette a vért úgy, hogy a gyerek alig nyikkant kettőt! Kérdeztem tőle, hogy mennyi anyatejet kell meginnia naponta legalább, azt mondta, 100 g/testsúlykg/nap a minimum, tartósan nem lehet ez alatt az elfogyasztott mennyiség. Hát nekünk kéthetente egyszer talán sikerült ezt elérni, igazi ünnepnap volt az ilyen! A laboreredmény viszont nem mutatott semmi eltérést! Még csak vashiányos sem volt a kislányom! Ekkor nagyon elkeseredtem. Ő is a hozzátáplálást javasolta, krumplipürével kezdve. Ezt eleinte szívesen fogadta a Kicsim, de mikor már nagyobb mennyiségben kellett volna ennie főzelékféléket, valahogy ez sem ment, ezt is kínszenvedés volt beletuszkolni.

Gyakran már az első falatnál öklendezett, és rendszeresen hányt is evés közben vagy után. Rossz volt nézni ahogy eszik, étvágytalanul, öklendezve, az én gyomrom is görcsben volt, ha csak az etetésre gondoltam.

Némi színt hozott az életünkbe, hogy hét hónaposan rákapott a cumisüvegre, de csak az egyik fajtára (öt hónapnyi kitartó próbálkozás után). Ettől kezdve többnyire így itta a teát és a tejet, de ha épp a foga fáj, akkor a mai napig nem iszik üvegből! Teltek a hónapok különösebb változás nélkül, én pedig kezdtem belenyugodni, hogy ez már így marad örökre. Egyfolytában azt kérdeztem magamtól: „Mit rontottam el, hogy így megutálta az evést?” A súlymérések elkeserítőek voltak, így egy idő után már nem vittem minden hónapban, miközben persze mindent megtettem, hogy minél több kalóriához jusson. Általában egy-másfél óráig tartott egy etetés, ami alatt próbáltam elterelni a figyelmét az evésről különböző trükkökkel, de mégis csak kb. harmadát-felét ette meg annak, amennyit kellett volna.

Az egy éves státuszvizsgálaton 8090 g-ot nyomott, amit remélni sem mertem, nagyon örültem! Az orvos –aki szerint eddig minden a legnagyobb rendben volt- azonban kevesellte, elküldte vérvizsgálatra. Kiderült hogy vérszegény a drágám, amire persze könnyű volt ráfogni az étvágytalanságot. Én persze tudtam, hogy ez inkább következménye, mint oka a kínlódásainknak!

Ez idő tájt kezdtem el neki joghurtot adni, amivel egy időben szinte állandó jellegű hasmenése lett.

Először nem tűnt fel, ráfogtam a fogzásra, mivel abban az időszakban nagyon nyugtalanul is aludt, szinte fél éjszakákat töltöttünk ébren, bár foga nem jött egy sem. Akkor kezdtem komolyabban venni, mikor kis véres nyálkás részek tűntek fel a kakis pelusokban, amik rendszeressé váltak. Elvittem az orvoshoz, aki székletvizsgálatot rendelt el, de nagyon úgy tűnt, hogy nem hisz nekem. A vizsgálat negatív eredményt hozott. Ezután kaptunk beutalót allergia-vizsgálatra, amire majdnem két hónap múlva kaptunk időpontot.

Közben az interneten keresgélve rátaláltam, hogy a tejfehérje-allergia okozhat ilyen tüneteket, aminek egyébként egyéb tünetei közé tartozik a kóros étvágytalanság, hányás, soványság, alvászavarok, ami nekünk mind megvolt! Másnaptól próbaképp elhagytuk a tejtermékeket, és két nap múlva megszűnt minden tünet, kivéve az étvágytalanságot, ami sajnos még rosszabb lett. Négy napig 4-5 dl anyatejen kívül semmit nem evett a Kicsim. Mivel az orvosunk szabadságon volt, elvittem a helyettes doktornőhöz, aki szerint a gyerek erősen alultáplált, izomgyenge és fejlődésben visszamaradt. Kiderült, hogy a súlya is visszaesett az előző mérés óta! Vér- és székletvizsgálatot, kétnaponkénti súlymérést rendelt el, és kaptunk tápszereket.

Azt mondta, szerinte szinte biztos az allergia, és javasolja a diétát a vizsgálatig, ami valószínűleg nem fog kimutatni semmit, mert a kislányom nagyon kicsi súlyú. (Megjegyzem a saját gyerekdokink azt mondta, nem kell diétázni!) Ez ügyben próbáltam felvenni a kapcsolatot az allergológussal, akinél esedékes a vizsgálat, és aki történetesen ugyanaz az orvos, akihez négy hónaposan elvittem a kislányomat. Természetesen ő is a diétát javasolta.

Eljött a várva-várt allergia-vizsgálat, aminek az eredményére még plusz egy hónapot vártunk. Minden leletünk negatív lett, ahogy a doktornő megmondta. Így a tünetek alapján megállapították a tejfehérje-allergiát, és fél év szigorú diétát javasoltak.

Ebből már eltelt két hónap, és nem mondom, hogy a most 17 hónapos kislányom jóevő gyerek lett-az valószínű soha sem lesz már, de van néhány kedvence, és azokat szívesen megeszi, akár egyedül is kanalazza! A súlya is lassan, de biztosan felfelé megy! Most már merem remélni, hogy az oly sokszor átélt rémálom, az, hogy semmit nem akar enni, nem fog már soha többé megismétlődni!

A fő ok, amiért ezt az egészet leírtam az, hogy tudjátok, hogy a tejallergia anyatejes babáknál sajnos egyre gyakrabban fordul elő. Ennek az oka táplálkozásunkban keresendő. Nekem a gyerekorvos azt mondta a szoptatás kezdetén, hogy mivel az anyuka által elfogyasztott tejfehérje átmegy az anyatejbe is, a szoptatás alatt maximum napi fél liter tejnek megfelelő tejterméket fogyaszthatok. Ezt természetesen be is tartottam. De ha figyelembe vesszük, hogy napjainkban már szinte lehetetlen a boltok polcain olyan péksüteményt, felvágottat, kekszet találni (hogy az egyéb nassolnivalókról már ne is beszéljünk), amiben ne lenne tejpor, vagy más tejszármazék, rájövünk, hogy máris sokkal több tejfehérje jutott a szervezetünkbe, mint amennyi bőven elég lett volna. Tehát csak azt tudom tanácsolni a kismamáknak és leendő kismamáknak, hogy okuljanak a mi példánkból, és ne vigyék túlzásba a tejtermék-fogyasztást sem a terhesség, sem a szoptatás ideje alatt!