Életem legcsodálatosabb napja, amikor Dorka megérkezett hozzánk!

Nos, már augusztus 22-én pénteken estefelé elkezdtem görcsölgetni, páromnak nem is szóltam, nem akartam, hogy elkezdjen agyalni, akkor megyünk vagy sem aznap este szülni. Egész este maradtak a kis görcsök, majd reggel kezdtek tíz percesek jönni, persze volt közte 8-12 perces is. A párom dolgozott. Még ekkor sem sikerült magam meggyőzni arról, lehet, hogy ma meglesz a kis Dorka.

Ámde mikor pisilésnél észrevettem, hogy valami véres jön ki belőlem, akkor már sejtettem, hogy ez nem tréfadolog (ez volt a nyákdugó).

Hívtam páromat, hogy jöhet haza.

Én addig hajat mostam, készülődtem, párom is hazaért, ő is elkészült, közben engem noszogatott, hogy siessek, mert már el kéne indulni.

Persze én csak öt percesekkel akartam elindulni, mert nem akartam bolondot csinálni magamból, hogy téves riasztás legyen.

A párom addig piszkált, míg felhívtam a dokit, elmondtam neki a diagnózist, ő mondta, hogy akkor induljunk el, majd jön, mert épp Balatonfüreden tartózkodott. Annyit mondott, hogy majd egy kollégája fog megvizsgálni. Nem is idegesített, hogy a dokink "messzi" van, mert nem nagy távolság Balatonfüred.

Délután három óra körül beértünk a kórházba, én még mindig úgy voltam vele, hogy tuti beégek, megvizsgált egy rém unszinpatikus doki, lefitymálta az egy ujjnyi tágulásom.

Aztán amikor már magamra kellett ölteni a korházi hálóinget, csak nevetni tudtam, nem voltam ideges, de a vérnyomásom 166 volt.

A párom szemei is kikerekedtek, amikor meglátott hálóingben. Elvittük a cuccaim, ahová szülés után kellett volna menni, majd a személyes holmimmal mentünk a szülőszobára, ahol csak én voltam egész nap, egész éjszaka.

Amikor megláttam a szülőszobát, összeszorult a gyomrom, hogy innen már nincs visszaút és akkor is csak vigyorogni tudtam, és a párom arcát nézni. Ő is akkor jött rá, lehet, hogy aznap megérkezik hozzánk Dorka baba.

Szépen előkészültünk a szülésznőmmel, akit később műszakváltásnál felfogadtunk, hogy maradjon. Őt Krazsinának hívták, kb. 25-30 év közötti, nagyon kedves, lengyel származású csajszi volt és tök aranyos.

Megtörtént a beöntés, ami nekem abszolút nem volt már kellemetlen (volt már részem benne) és aztán a folyamatos CTG, megkérdeztem, milyen fájdalomcsillapítást kaphatok, ha már nem bírnám a végén, a nevető gáz és valami injekció gondolom az amit mindenhol használnak, de ezeket nem adták volna akkor sem ha már könyörgök érte, mert a korházban ez nem adják szíre-szóra.

Na mindegy gondoltam, majd kibírjuk valahogy. Aztán láttam, hogy van a szülőszobánkban labda meg zenét is lehetett kérni, amúgy tök jól nézett ki a szoba.

A nővérke sem, meg a Krazsina se tudott nekem bekötni kanült, mert olyan rossz a vénám, úgy kellett aneszteziológust hívni, az is csak nagy nehezen tudott a bal kézfejemen alkotni valamit. Ezután megérkezett Sipos doktor úr, megvizsgált odalenn, majd minden bejelentés nélkül repesztett burkot.

Kiderült, hogy nem a legjobb a víz, mert zöld, és ez a baba egy korábbi stressz helyzetét jelzi mert ez konkrétan azt jelenti, hogy valamikor belekakilt a magzatvízbe és fertőzést is okozhat,okozhatott. Ezt követően bekötötték az oxitocint és ezt folyamatosan növelték, mert nem tágultam elég gyorsan. Ekkor már öt percesek lettek a fájások, aztán kértem zenét, méghozzá az Enya-t (majd hallgassátok meg a neten tőle az Only time-ot olyan szép, azt hittem sírva fakadok, lelkemig hatolt) majd kipróbáltam a labdát.

Túl sok mozgásterem nem volt, mert a CTG rám volt kötve és nem tudtam járkálni, csak egy helyben állni.

Ugye fokozatosan emelte a doki az oxitocint és hamar három percesek lettek. A labdán ülve, amikor vége volt a fájásnak, akkor épp mosolyogtam, erre a dokim azt mondta, hogy ez még nem az a arc, amit ő szeretne látni (magamban mondtam is, hogy köszi jó fej vagy).

Újra és újra méhszájat néztek, hogy mennyire vagyok kitágulva, persze már eléggé fájt és húztam el magam akaratlanul is, majd a két perceseknél már fájdalomcsillapítót kértem, de persze nem kaptam semmit. Csak a Dorka miatt kaptam oxigénmaszkot mert lassult a szívverése, abból semmit nem éreztem, csak azt a gumiszagot. Elég lassan jött csak el a tolófájás, folyamatosan csak akkor vizsgált a doki, amikor épp jött a fájás, levegőt már a három perceseknél nem igazán tudtam normálisan venni. Ez az orron be-szájon ki nekem nem igazán ment.

Dorka sem igazán akart jól behelyezkedni a szülőcsatornába és ezért összevissza kellett forgolódnom. Három fájás a bal oldalon, három fájás a jobbon, és három a háton, no ezt kétszer, az oldalmon feküdve még elviselhetetlenebb volt a fájdalom. Szegény párom kezét végig, ha jött a fájás úgy szorítottam, ahogy csak tudtam, a derekam úgy éreztem kettétörik, de még mindig nem kaptam semmi fájdalomcsillapítót, hiába kértem.

Nem sokkal ezután elkezdődött a tolófájás. Dorka nagyon rosszul viselte, hiába nyomtam, nem akart kijönni, ezért azonnal hívott a dokink még egy orvost, hogy segítsen neki.

Az egyik a hasamat nyomta, hogy ne csússzon vissza a Dorka a mi dokink meg vákummal próbálta kihúzni belőlem, ez nem jött össze. Amikor épp ki tudtam nyitni a szemem, akkor csak azt láttam, hogy már vagy öt ember vesz körül és a dokim pánikban, rémületben van, de még ilyenkor is csak arra tudtam gondolni, hogy "nyugi mindjárt itt lesz a karomban, meg tudom csinálni".

A másik doki győzködi, hogy ez így nem megy, aztán csak azt hallottam: "kék kesztyű, kék kesztyű", amit nem tudtam, mi jelent. Hiába kérdeztem, mi történik, senki nem mondott semmit, aztán a következő szemkinyitásnál azt láttam, hogy hoznak egy másik ágyat és mindenki siet, rohan és pánik az arcokon.

Nagy nehezen áttettek a másik ágyra, csak időközben kitépték véletlen a kanült a kézfejemből és csak spriccelt a vérem. Betoltak a műtőbe, kb. 15-20 embert, mindenkit riasztottak.

A párom a tolófájásnál kiment, mert nem bírja a vért és már nem bírta nézni azt sem, ahogy szenvedek (amúgy is azt beszéltük meg, hogy a tolásnál kimegy, nehogy rosszul legyen).

De nem is bántam, mert már annyira nem voltam magamnál, ő mesélte, mindenki futott le a lépcsőn és özönlöttek be a műtőbe, halálra volt rémülve mert neki sem mondtak semmit.

A műtőben végül nagy nehezen bekötöttek még egy kanült, a másik kezem hozzákötötték az ágyhoz, a lábaimat leszíjazták és még 3-4 tolófájassal küszködtem, azt hittem meghalok.

Majd rám tették a maszkot, alig vártam, hogy elaludjak, de óráknak tűnt. Közben láttam, hogy a dokim beöltözve betadinnal törli le a hasam. Na ekkor még inkább megrémültem, mert a gáz nem altatott el és arra gondoltam, hogy én ebből most mindent érezni fogok...

Majd elém tették a zöld lepedőt és éreztem végre azt a büdös gázt és végre, vége volt a fájdalomnak.

Szegény Dorka már nem lélegzett, úgy kellett lélegeztetni. 23 óra 28 perckor emelték ki a hasamból és ott volt 2800 grammal és 56 centivel.

A műtőből kitolva, csukott szemmel megkérdeztem a páromtól, hogy látta-e és milyen?

Természetesen a világ leggyönyörűbb kislánya - ezt válaszolta. Aztán betoltak a császárosoknak fenntartott szobába és még ott kérdeztem meg az egyik nővért, hogy mekkora lett, ő mondta, hogy majd 3000 gramm. Én ezen nagyon kiakadtam, mert azt hittem, valami baja van azért ilyen pici, ugyanis 18 hetes terhesen volt egy életmentő vakbélműtétem. No meg a 4D-s ultrahangon is 4000g-ra becsülték.

Egész éjszaka nem aludtam, a vágás is fájt, a torkom is az intubálástól (ha altatnak, utána jobban fáj, mint az epidurális császár, mert itt egyből érzed a fájdalmat, az epinél meg fokozatosan megy ki belőled az érzéstelenítés).

A szívem szakadt meg, mert a szomszédos ágyon az anyuka a pici babájával együtt aludt, én meg még látni sem láthattam az én kicsikém, inkubátorba kellett tenni.

Csak vasárnap 11 körül hozták be hozzám, mert már az öklét szopizta. Amikor megláttam, azt hittem megszakad a szívem, annyira boldog voltam, hogy láthatom. Nem tudtam levenni róla a szemem, olyan tökéletes volt, hogy álmodni sem mertem volna szebb babát!

Amúgy nem voltak valami kíméletesek az emberrel, mert műtét után 10 órával fel kellett kelnem. Elküldtek zuhanyozni, előtte kihúzta egy nővér a katéterem, de nem is fájt. A hasam az igen, de korántsem úgy, mint a vakbélnél, fájdalomcsillapítóként egy algopirint kaptam.

Mai napig sőt amíg élek, rettenetesen fogom sajnálni, hogy nem tarthattam már az első pillanatban a karjaimban az én kicsikém.

Még egy nap sem telt el, de én már a következő babát tervezgettem.

Annyira imádtam minden egyes pillanatát ennek a csodás állapotnak, hogy egész életemben csak várandós lennék és szülnék..

Amit még szeretnék megosztani veletek, főként azon kismamákkal, akik félnek a császártól és a szövődményeitől. (Hozzáteszem én is rettenetesen ellene voltam/vagyok, de ha muszáj, akkor nincs mese.) Én már a második nap törökülésben pihengettem, a két szobatársnőm 4 kg-os babáit cipeltem, mert ők csak lefeküdtek, én meg segítettem cicire tenni a babákat.

A hatodik napon mehettünk csak haza, mert Dorka pici súlyú volt, otthon már másnap főztem és senki segítségére nem voltam ráutalva, mert bírtam mindent fizikailag!

Ezért nem kell megijedni, hogy milyen hosszú lesz a felépülés, stb., annyi van még mindig, hogy a hasam egy része érzéketlen, akár egy kést is belém vághatnának, azt sem érezném.

Persze tudom, hogy mindenki más és más, de szerintem fejben kell eldönteni, nem szabad elhagyni magunkat, mert az a picurka csak az anyukájára van ráutalva leginkább!

Az érzelmi dolgokat pedig csak annyival jellemezném, hogy olyan érzésem volt az első egy-két hétben, hogy az egész világ ölelése sem biztos hogy elég lett volna!

Minden rossz dolog ellenére, életem legcsodásabb élménye volt a szülés!

Alig várom már az újabb pozitív terhességi tesztet!

Minden leendő kismamának szép, könnyű szülést kívánok!