Az én kis totyogóm...

Valóságos örökmozgó. . . Mostanra szerencsére szépen átalussza az éjszakákat, de nem volt ez mindig így. Cselhez folyamodtam, elmentem a patikába és kértem egy doboz citromfű teát. Megkérdeztem a patikus hölgyet mennyit adhatok a kislányomnak ebből, ő nagyon meglepődve szinte mérgesen nézett rám, mire észrevette a kislányomat aki mind ez idő alatt a gyógyszertájékoztatós polcról lepakolta az összes tájékoztatót, és jó alaposan betakarózott velük. A hölgy ezek után immáron bátorító tekintettel felelte, egy csészével nyugodtan adhatok neki naponta...

Hát, ez a legfőbb jellemzője a kislányomnak. Ha reggel boltba megyünk, ő már önálló vásárlónak számít. Bemegyünk a boltba, én megyek reggelit venni, ő meg megy a nyalókás polchoz, elvenni a szokásos nyalókáját, amihez ragaszkodik. . . Az elején még megpróbáltam tőle elvenni, visszarakni, de nem sikerült. Mindig azt mondom magamnak, úgysem bontom ki neki, nem romlik meg a foga tőle, akkor had örüljön a nyalókájának, nem veszem el az örömét. Ez a gondolatom, gyorsan alább hagy, amikor a kislányom az első vele szemben jövő vásárlónak, a kezébe próbálja nyomkodni, mire már kérdezik is tőle: - Kibontsam, drágám? Mire a kislányom, babáé, babáé. . . És előfordult már hogy elérte a célját, mire észbe kaptam...

Szerintem, a vérnyomásom is sokszor az eget veri, amikor otthon felmászik az ágyra, hangosan kurjant egyet, hogy mindenki rá figyeljen és nekifutásból átbukfencezik az ágy előtt lévő fotelba, vagy amikor kint vagyunk az utcán és ő elindul világot látni. Volt hogy a következő utcáig osontam a háta mögött, vissza sem nézett. . .

Istenem, hogy vártam, hogy járjon, most meg sem áll. Gyakran felötlik bennem a gondolat, mi lesz később?

Egy biztos, az én kis totyogómból csak egy van a világon, és úgy vigyázok rá mint a szemem fényére. . . mert ő az!