Regina születése

Szülés után, amikor még a szülőszobán voltam megfigyelésen, beszélgettünk a férjemmel. Már akkor, ott azt mondtam, hogy bármikor újra átélném Vele együtt. Földöntúli érzés minden fájdalom ellenére. És a fájdalom kibírható. Akkor az ember nincs magánál, csak kicsit érzékeli a külvilágot, és egyáltalán nem érzékeli az időt. Repül az idő és a kómaszerű állapot sokat segít.

Mindenkinek, aki előtte van, azt üzenem, ne félj! Adj hálát a sorsnak, hogy életet adhatsz, és átélheted ezt a csodát!

2008. szeptember 09-e hajnali 1 óra 8 perc. Erőteljes és furcsa fájásra ébredek. Fel is kelek az ágyból, mert úgy érzem WC-re kell mennem, vagy csak járkálni a lakásban, mert fáj. Hasmenés, mély levegő, fáj. Visszafekszem, a férjem kérdezi, mi az, kicsim? Semmi, csak fáj a hasam, aludj! De én ideges vagyok. Próbálom nézni az időt, de nem vagyok magamnál teljesen, talán tízpercenként jön. Egyre jobban fáj, nem bírok feküdni, kipattanok az ágyból, sétálok, írni kezdem, tíz perces, nyolc perces, hét perces. Ez vajon az már? Mindenki azt mondta, ha itt az idő tudni fogom. Hát nem tudom. Ágyba be, aztán ki, mert iszonyúan fáj. Regina szobájában megyek, mert írni akarom a fájásokat, a férjem meg hadd aludjon, bár nem alszik… Ismét a mosdóban, talán ez már az öntisztulás? Véres valami a papíron… Úristen, ez már az!

Drágám, szerintem szülünk, elment a nyákdugó! Azt hiszem felhívom anyut.

2 óra 40 perc. Telefon anyunak, menjetek a kórházba, nehogy baja legyen a babának. Így is teszünk, én gyorsan zuhanyozok, a férjem összepakolja a maradék cuccomat, közben görcsölök. A kocsiban nézem az órát, 5 percenként jönnek. A férjem szerint, nem szülünk. Szerintem igen.

3 óra 30 perc. Kórház. Portás alszik, mi fel a szülészetre. Unalmas, undok és álmos nővér felvesz az osztályra 3 óra 40 perckor, közben jönnek a görcsök, bár nem annyi, mint otthon, talán ritkult. Férjemmel felmegyünk a szülőszobára. Ő kint, én bent. Kedves szülésznő fogad, beöntés, aztán ügyeletes orvos hívása, mivel a dokim nyaral, és nem adott át másnak, mert nem gondolta, hogy megszülök, mielőtt hazajön. A doki megvizsgál, azt hiszem, leugrok az asztalról, olyan fájdalmas. „Bő két ujjnyira nyitva van. Hú, nagyon lent van a feje”. „Ez baj, vagy jó?” kérdeztem zilálva. „Ez jó!!!” Utána apapírmunkát végzi, én állok mellette, de úgy érzem, folyik belőlem valami, pedig nem csak ég rettenetesen mindenem. Bár mint később többen mondták, ezt így kell ilyenkor. Felfekszem az ágyra, rám kötik az NST-t, életemben először, hiszen azt már nem értük meg a babával. Szülésznő borotvál, valami ősrégi borotvával, nagyon rossz. Doki kezében valami csipeszszerűség… ”Az mi, mi lesz most?” Kérdeztem, közben annyira félek, remegnek a lábaim. Nyugtatnak is, hogy nem lesz semmi baj, ne féljek már ennyire.

Alám tesznek egy ágytálat, burokrepesztés. Nem fáj, ömlik a meleg víz ki belőlem. Tudom, hogy most erősebb fájások fognak jönni. Közben látom, hogy infúziós szereléket készítik. Tudom, hogy az oxitocinos infúzióval megkezdődik a borzalom, hiszen anyám mindig erről beszélt, hogy az valami pokol. El is kezdek ellenkezni. „Muszáj ezt?” „ Nézze, nem muszáj, de ez segít, mert nem elég hatékonyak a fájások. Igaz, hogy ettől erősödnek, de gyorsabban is tágul. Hamarabb meg lesz a baba, nem fog sokat szenvedni a szülőcsatornába”. „Mikor lesz meg?” „Hét, nyolc óra körül.” „Este?” Az orvos nevet „Este? Nem, reggel!”

Hú, ha ez komoly, akkor kibírom. Valahogy mindig az volt bennem, hogy a szülés legalább 12 órán keresztül tart. Meglepő, hogy mégsem!

Közben bejött a férjem is szép zöld szerelésben. Infúzió bekötve, pár pillanat múlva jött is a fájás. Elsöpört mindent a fájdalom. Ez borzasztó, nagyon fáj! Főleg, hogy csak vergődni tudok, hiszen fekszem, bal karomba csepeg az infúzió. Ezt nem fogom kibírni. Derékból indul és jön előre az alhasba, a combokba, erős, nagyon erős fájás.

Szerencse, hogy van közte szünet. Amikor is kiveszem a kontaktlencsém, beszélgetünk, férjem, a szülésznő és az orvos, aki kiszámolja, hogy 35-40 ilyen fájás és meglesz a baba. Aztán elmegy. 35-40 ilyen fájás? Eddig talán kettő volt, én meghalok. Szülésznő megvizsgálna, de én kicsit ellenkezem, mert élénken él bennem az előző vizsgálat. „Nézze meg az én kezem, hol van ez a doktor úréhoz?” Na jó, igaza van, megengedem. Bő háromujjnyi. Férjem, drágaságom mellettem van, de én a fájások közben nem kívánok senkit, csak szorítani a szülésznő kezét, és az ágyat, de nagyon. Meglepő egyébként, hogy teljesen normális ágyon fekszem, nem szülőágyon.

Hánynom kell. Szülésznő azt mondja, ez háromujjnyinál így van. Férjen fogja a vesetálat, hányjak, de nem kell, csak az inger van meg. És ez így megy…

Fájások, vergődöm, hánynom kell…szomjas vagyok, nagyon. Úgy érzem, a fájások között kómában vagyok, mert nagyon gyorsan megy az idő. Már a kitoláshoz próbáljuk a légzést. Férjemet tolom az egyik lábammal, szülésznő Jutkát a másikkal. „Toljon el minket!" - kiabálja. Az első nem sikerült, a második igen. Annyira félek, hogy elrontom, hogy nem tudok jól nyomni. De mégiscsak sikerül, a szülésznő még egyet kér és hívja az orvost. Jön a fájás, nyomok, sikerül, látja a haját .”Apuka nem nézi meg?” „Inkább nem.” Telefon az orvosnak, közben minden fájásnál nyomok. Szülésznő kezében injekciós tű, szike, kibont ezt azt, én persze kérdezem, az mi, minek kell? „Á, nem most, majd nekem kell!” Jó válasz, nem is akarom tudni. Doki megjön, fájás jön, nyomok és üvöltök. Tudom nem kéne, de nekem segít, nem viszi el az erőm, muszáj. Két kezem a combomat fogja, Férjem a fejemnél, nyomás közben emeli és tolja előre. Nem jó, érzem. A pici babám van a fejemben, jól kell nyomjak, hogy Ő ne szenvedjen, miatta, érte megcsinálom! Állítólag még három fájás és kint van. Nem akarom elhinni, azt hiszem átvernek. Lehetetlen, hogy mindjárt vége és én még élek…

Talán nem is volt három, vagy pont a harmadikra 6 óra 20 perckor kicsusszant életünk értelme, a mi kicsi kincsünk. Kicsit a hasamra tették, aztán elvitték, én vissza a párnára, zilálva, Ő üvölt, Apa gondolom ment a lánya után, vagy ott van velem, nem tudom.

Hallom, hogy 2650 gramm és 51 cm. 30 cm fejkörfogat, 31 cm mellkas, 10/10 Apgar. Fájások és minden bajom megszűnt, mintha elvágták volna. Drágámtól kérem a telefonom, hívom anyut. Férjem a babánál, engem rendbe raknak, varrnak, ami nem kellemes, de kibírható.

Közben hallom, hogy férjem fújja az orrát, telefonál.

Drága életem, sír...

Istenem! Köszönöm. Köszönöm Reginát és köszönöm az édesapját!