Benedek: kicsi áldás született!

Történetünket tavaly januártól kezdem. Akkor döntöttük el apával, hogy most már jöhet a baba. Bele is vágtunk a dolgokba... én elkezdtem vitamint szedni, apa leszokott a dohányzásról és odafigyeltünk az egészséges életvitelre. Sok minden történt akkoriban, amibe most nem folynék bele mert ez a cikk nem erről szól, de baj és gond az volt bőven...

Teltek a hónapok, mire elkezdett rendeződni a helyzetünk. Áprilisban tartottuk az esküvőnket. Abban bíztam, hogy addigra már hárman leszünk, de a sors másképpen akarta, így csak ketten voltunk ezen a gyönyörű napon.

Májusban nászút, ahonnan ismét csak ketten jöttünk haza... én ekkor már nagyon el voltam szontyolodva, hiszen január óta eltelt 5 hónap és még mindig semmi. De úgy döntöttem nem hagyom, hogy belefásuljak, hiszen az az 5 hónap semmi ahhoz képest, hogy vannak, akik éveket várnak mire babázhatnak. Így megráztam magam és változtattam az életemen.

Elkezdtem futni járni, abbahagytam a számolgatást, a mikroszkópozást, befestettem a hajamat. Csak a vitamint szedtem továbbra is. És láss csodát június 30-án a 26. születésnapomon pozitívat teszteltem. :) Soha nem kaptam még olyan szép szülinapi ajándékot.

Terhességem eleje nem volt éppen problémamentes, de miután túljutottunk a kritikus időszakon már nem volt baj. Én voltam a kelleténél kicsit parásabb kismama, de első babánál ez szerintem normális. A 2. és 3. trimeszter zökkenőmentesen telt. Szépen haladtunk előre, töltögettük a heteket egymás után, biztosan meneteltünk a március11-e felé. Ekkorra voltam kiírva. Elég korán éreztem jóslókat már a 32. héten, így az orvosom a 33. héttől már NST-t kért. Nem volt gond legalább tudtam, hogy odafigyel. Teltek a hetek nem történt semmi a keményedések, jóslók normálisak voltak.

Aztán betöltöttük a 36. hetet. Előtte apa üzleti úton volt és én csak azt kértem a kisfiamtól, hogy az apját várja meg és hogy a 36. hetet mindenképpen töltsük be. Szót fogadott.

36. hét 3 naposan (2012.02.15-én) ismét NST volt, utána terhesgondozás és aznapra volt időpontom az aneszteziológushoz is. Mivel sokat kellett járkálni apa szabin volt, jött velem. NST-n nem történt semmi, babóca szépen mocorgott, fájás semmi. Mentem a dokimhoz, mutattam az eredményt Ő is mondta, ebből nem lesz baba mostanában. Kérdezem, hogy méhszájat nem nézi?Azt mondja, nem piszkál fölöslegesen, az NST-alapján nem hiszi hogy bár mi is lenne. Mondom magamban, oké Ő az orvos. Ezután hazamentünk. Aznap szakadt a hó leesett vagy 15 cm, elfáradtam a jövés-menésben, ebéd után apa javasolta, hogy feküdjünk le aludni kicsit. Mondom oké, ez volt 14:45-kor.

Kb. egy órával később olyan 15:35 körül arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz. Hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok, csak azt, hogy ez bizony a víz volt. Ébresztem apát, aki szintén alig tért magához. Kérdezte biztos? Magam alá néztem, mondom biztos. Lezuhiztam, hívtam a szülésznőmet és indultunk a kórházba. Fájásom nem volt. Odaértünk, elmondtam ki vagyok, mi a helyzet. Átöltöztem a csini kórházi hálóingbe, mondták, hogy sétáljak kicsit, még a dokimat hívják. Sétáltam közben folyt a vizem világba, azt törölgették az egész szülészeten. Mikor a dokim meghallotta mi a helyzet, el sem akarta hinni. Azt mondta nem létezik délelőtt látott, nem utalt semmi sem erre... na mindegy. Megnézett egyujjnyira voltam nyitva a vizem tényleg elfolyt. A méhszáj viszont annyira kemény volt és annyira fent volt, hogy mondta a dokim, ez szinte reménytelen, holnapig ebből nem lesz baba. Na mondom remek, mivel a víz elfolyt a kórházból sehova, kaptam egy csini ágyat a szülőszobán. Feltették az NST-t és vártuk a fájásokat. Közben folyamatosan nézték az értékeket és mondták aludjak, mert másnap kemény napunk lesz. Na aki már szült, az tudja hogy a szülőszoba nem az a hely ahol aludni, pihenni lehet...itt 6 szülőszoba van, mindenhol feküdt valaki és nyilván mindenki megszült körülöttem, csak én nem. Hosszú volt az éjszaka. Olyan hajnal 1 óra tájban elkezdtem érezni valamit. Mondtam is a szülésznőnek, aki arra járt, hogy valamit érzek, megnézte a gépet, az nem mutatott semmit. Mondták, ez még nem az, majd ha erősödik...és egyre erősödtek de akárhányszor szóltam, a gépen semmi nem látszott.

Reggel fél 6-ra jött a szülésznőm hála istennek nappalos volt, így nem kellett berángatni csak miattam. Mikor beért megnézett, mondtam neki, hogy már kb. 10 percenként érzem a fájásokat Ő mondta, hogy átveszi a műszakot, utána megnéz, addig számoljam, pontosan milyen sűrűn jönnek. Szót fogadtam, szabályos 10 percenként.

Megnézte a méhszájamat és kicserélte a gépet. Az újon szép erős fájások látszódtak, mondta, hívhatom apát, hogy induljon be. Úgy örültem, ez volt reggel 6-kor. Apa fél 7-re bent volt, együtt számoltuk milyen gyakran jönnek. A dokim ügyeletes volt éjszaka be-benézett, de mivel nem volt erős fájás nem tudott mit tenni, várni kellett. Reggel lejárt a műszakja, de szóltak neki, hogy 10 percenként jönnek a fájások, nem ment el, bent maradt.

8 óra körül már igen erős, 5 perces fájások voltak és én, aki hős akartam lenni, mondván én fájdalomcsillapítás nélkül szülök, meggondoltam magam. Kértem az EDA-t. Kicsit várnom kellett a dokim értekezleten volt, addig kérte tartsak ki, szívjak egy kis gázt. Na az nem sokat használt, de én szívtam hűségesen. Fél 9-9 körül megkaptam az EDA-t. Ó az mindent megért. Sokkal jobb lett... EDA-miatt kaptam oxitocint is, így gyorsabban peregtek az események. Lassan de biztosan elkezdtem érezni az a bizonyos ingert. Nem mindig, csak ha fájás jött. Aztán egyre jobban egyre erősebben, míg már annyira fájt és annyira rossz volt, hogy szóltam, most már nagyon kell nyomnom. Megnézett a doki és a szülésznő is mondták, hogy oké négyujjnyi, lehet nyomni. És én elkezdtem nyomni. Iszonyatos volt, fájt mindenem ott lent, nagyon éreztem, hogy feszülök és a babám nagyon nyom, ahogy helyezkedett és jött egyre kijjebb. Apa biztatott, a dokim a hasamat fogta és mikor fájás jött szólt, hogy nyomjak és Ő is nyomta a babát. Én akkor ott csak arra tudtam gondolni, hogy legyen már vége valaki szedje ki azt a gyereket, mert nem bírom...a szülésznőm mikor már látta a buksiját, megjegyezte, mindegy biztatás végett, hogy "Dóri van haja" de ott akkor engem ez sem érdekelt, ez sem vigasztalt. Én csak nyomni akartam, hogy kint legyen és mikor szóltak, hogy na most nyomjak, én nyomtam... nem tudom mennyi idő telt el, csak azt, hogy egy örökkévalóságnak tűnt.

De végül miután ráéreztem mikor és hogyan kell jól nyomnom, hipp-hopp megszületett az én kisfiam, 2012.02.16-án, 12:50-kor sima szüléssel, igaz gátmetszéssel de épen és egészségesen, a vártnál kicsit korábban. 51 cm-rel és 2500 grammal, apukája jelenlétében. Ő vágta el a köldökzsinórját is. Ezután rögtön a hasamra tették és abban a pillanatban mindent elfelejtettem. A fáradtságot, a fájdalmat mindent. Csak Ő volt és én. Elvitték kicsit megfürdették, apa ment vele, addig engem rendbe raktak. Utána visszahozták Őt nekem, és ott maradtunk hárman. Csodálatos volt.

Azóta kicsi Hercegem már kereken két hetes, és bár pici, gyönyörű és egészséges.

Ezúton szeretném még egyszer megköszönni a férjemnek, hogy ott volt és támogatott, nélküle nem tudom mi lett volna velem. Megköszönni a szülésznőmnek, aki egyben nagyon jó barátnőm is, hogy ott volt és a világra segítette a kisfiamat, valamint az orvosomnak, aki annak ellenére, hogy lejárt a műszakja és beteg is volt, ott maradt és csak azután ment el, hogy megszültem.

Akkor ott minden fájt és fárasztó volt, de miután megláttam a kicsi babácskámat, mindent elfelejtettem, mert már csak ő létezett. Vele lettünk igazi családdá és alig várom, hogy újra átélhessem ezt a csodát.