Gergő érkezése - avagy hogyan kell gyorsan, pontosan megszületni

Tehát akkor bele is vágnék… 2008. szeptember 18-ra voltam kiírva első kisbabámmal, Gergővel. A várandósság alatt minden rendben volt mindkettőnkkel. Imádtam azt az időszakot! Semmi hányinger, semmi rosszullét.

Amikor kiderült, hogy babát várok (megjelentek a várva várt csíkok a teszten), nagyon boldogok voltunk a párommal! Terveztük Őt. Akartuk, hogy legyen valaki, akire mindketten vigyázhatunk az életünknél is jobban. Majd’ egy hónapig csak a kettőnk édes titka volt a kisbaba, amíg az orvos hivatalosan is megállapította az állapotosság tényét.

Hogy minél jobban felkészülhessünk a szülői feladatokra, egy szülésre felkészítő tanfolyamon is részt vettünk a férjemmel. Minden alkalommal bejött egy-egy szülésznő is az előadásokra, akiktől kérdezni lehetett. Megmutatták a szülőszobákat is, amit nagyon barátságosnak, majdhogynem otthoniasnak találtam.

Az első szülésznő (akivel találkoztam) annyira szimpatikus volt, hogy azt mondtam: Ő kell nekem! Szerencsére el is tudott vállalni. Megadta a telefonszámát és mondta, hogy ha megyek majd a vizsgálatokra, szóljak Neki, hátha bent van Ő is, és legalább beszélgethetünk egy kicsit.

Én csörögtem mindig, így picit közelebb kerültünk egymáshoz, és még jobban bíztam Benne. Ha valami kétségem támadt, mindig eloszlatta. Egy percre sem bántam meg, hogy felfogadtam.

Főleg úgy, hogy a dokim sokszor nem volt topon… de erről majd később!

Szorgalmasan jártam a vizsgálatokra és örömmel ültem be az utolsó hónapban a baba CTG-re, mert imádtam hallgatni Manókám szívdobogását!

Páromnak is meséltem, mennyire szuper érzés hallani a bennem lakó Életkénk szívverését. Egyszer sikerült esti időpontban menni a CTG-re, amikor apa is el tudott kísérni. A szülésznőm feltette rám az érzékelőt (épp akkor volt ügyeletes). Mivel rajtam kívül senki nem volt a teremben, ezért bekéredzkedett apa is pár percre, hogy lássa és hallja kisfiunk szívének kalapálását. Csillogó szemekkel hagyta el a szobát.

A vizsgálatok után elmondta, hogy majdnem elsírta magát a boldogságtól a „pittyegések” hallatán. :)

Szóval a teljesen problémamentes kismamaság végén, kb. 3-4 héttel a kiírt időpont előtt 2 ujjnyira voltam tágulva. Azt mondta a doki, hogy ez a gyerkőc pikk-pakk kint lesz nemsokára, tuti nem várja meg a 18.-át.

Gondoltam, biztosan igaza van. Tudja, mit beszél, hiszen ő az orvos. Teljesen lázba hozta az egész családot ezzel a megállapításával. Rögtön össze is pakoltam rendesen a „készenléti bőröndöt” és vártuk, hogy a kisbabánk mindjárt megérkezik… Első gyermekét váró kismamaként fogalmam sem volt, hogy mit kell éreznem, hogyan jelzi a baba, ha ki akar bújni.

Senki nem mondta. Nem tudtam, milyen lesz a fájás, de a „nagy bölcsek” megnyugtattak, hogy ha itt az ideje, úgyis rájövök… Sok fájás (én annak véltem a jóslófájásokat) bizonyult vaklármának. Sőt! Egyszer azt hittem, hogy szivárog a magzatvizem (két nappal az igazi előtt)! Bementem a kórházba, mert a szülésznőm azt javasolta, hogy ha nem tudom biztosra, akkor inkább vizsgáljanak meg, minthogy baja legyen a babának. Megállapították: azért érzem többször úgy, hogy szivárog a magzatvíz, mert nyitva van a méhszájam, de egyébként semmi gond. „Ezt nem mondta az orvosa?!” Hát, nem…

Végül eljött a 18-a, és én biztos voltam benne, hogy Gergő mérnöki pontossággal fog érkezni. Reggel teljesen lázban égtem, és nagyon figyeltem minden belső jelzésemre. Telt-múlt az idő és egész nap semmi különös nem történt.

Mondhatni, hogy még annyit sem mocorgott Manóka, mint addig. Eljött az este és kicsit szomorúan, illetve csalódottan bújtam ágyba: „Akkor majd talán holnap találkozhatom a kisfiammal…” Aztán fél 12 körül felébredtem, és kiszaladtam – már amennyire tőlem telt – a mosdóba. Furcsa érzéssel tértem vissza a párom mellé, aki az első érintésemre kiugrott az ágyból. Közöltem Vele, hogy azt hiszem, most tényleg elfolyt a magzatvíz, és olyan, mintha valódi fájásom lett volna. Nagyon bizonytalan voltam, kétségek gyötörtek.

Arra gondoltam, ha most bemegyünk a kórházba, hogy szülni fogok és közben meg mégsem, akkor hülyét csinálok magamból… A párom átölelt és vártuk, hogy lesz-e következő fájás. Kb. 10 perc múlva ugyanazt éreztem, mint előzőleg. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ez az a fájás, amiről beszéltek a bölcsek, és tényleg nem lehet szavakkal leírni.

A párom felhívta a szülésznőmet, amíg én lezuhanyoztam. Beültünk az autóba, de akkor már sűrűbben jöttek a fájások. Nem is néztem az időt, de hajnali fél 1 körül értünk a kórházba, s ekkor már 2-3 perces méhösszehúzódásaim voltak. A szülőszobán megvizsgált az ügyeletes doki.

Négy ujjnyira voltam tágulva, úgyhogy nem kaptam beöntést sem, egy gyors vizeletvizsgálat, és irány a szülőszoba. Végig nyugodt voltam a körülményekhez képest, de ekkor már kezdtem egy picit izgulni, mert a szülésznőm még úton volt, az orvosomat meg nem lehetett elérni… Előkészítettek tehát a szüléshez az ügyeletesek, majd beengedték a férjemet is.

Ő nyugtatgatott, hogy ne izguljak. Aztán szólt a nővérke, hogy itt a szülésznőm, csak gyorsan átöltözik. Nagy kő esett le a szívemről, mikor megláttam! Mondta mosolygósan, hogy ilyen gyorsan sem ért még be a munkahelyére (vidékről jött Budapestre). „Szerencse, hogy éjszaka van, és nem volt forgalom!” Én meg csak szimplán örültem, hogy ott van végre velem.

A szülés nagyon gyorsan történt. 2008. szeptember 19-én hajnali 3 óra 15 perckor végre a karomban tarthattam szerelmünk gyümölcsét, aki végül is egészen pontosan érkezett. Gyönyörű, egészséges bőrszíne volt Gergőnek, és igen erős hangja! Olyan jó volt megölelni Őt!

A pici, magzatmázas teste ott volt a szívemen, és én minden porcikámban remegtem a boldogságtól… Leírhatatlanul csodálatos pillanatok, amit sosem felejtek el! Első látásra szerelem :) Aztán elvitték megvizsgálni, ahova Apuci követte Gergő minden „lépését”.

A szülés alatt rengeteget segített a férjem csupán azzal, hogy velem volt és szoríthattam a kezét. Nagyon hálás vagyok Neki ezért.

A szülésznőm is végig mellettem volt és bátorított, hogy nagyon ügyesen csinálom.

Nem kiabáltam, sikítoztam, mint a „szomszédom”, csupán csendben tűrtem a fájdalmat, amit azonnal el is felejtettem, mikor kezembe adták Gergőt! Büszke voltam, hogy az én gyönyörű, formás és hatalmas barna szemű kisfiam nem egészen 4 órányi vajúdás után megszületett makkegészségesen. Paraméterei: 3330 gramm, 53 cm…

Első baba révén mindenki arra számított, hogy tovább tart majd a szülés, de Gergő megkönnyítette a dolgomat. Együttműködött velem, partner volt kezdettől fogva. Gondolatban végig beszéltem Hozzá, és talán ez is hatott Rá… nem tudom. Vagy Ő is éppúgy szeretett volna találkozni már az anyukájával, mint én Vele?! :)

A szülésznőm sem látott még ilyen gyors első babát, pedig elég sokat világra segített már.

Azt mondta, hogy a következő babánál még gyorsabbnak kell lennie, ha Ő szeretné levezetni a szülést. Én csak annyit mondtam erre: „Majd összeszorítom a lábaimat! Mindenképpen megvárunk!” És ezt komolyan is gondoltam!

A második kisbabánknál NEM lesz fogadott orvosom (az ügyeletes is remekül elvégezte a dolgát), de az nem kérdés, ki lesz a szülésznőm…