Négy kis lurkóm születése - az első

A terhességem egy álom volt. Azt leszámítva, hogy hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy reggelizzek, ami addig nem gyakran fordult elő.

Elkerültek a rosszullétek, a fájdalmak, a kívánósság. Igaz valamikor a 4. hónap környékén volt egy hét, amikor csak zsíros kenyeret akartam enni, lehetőleg hagymával.

Az egyik ismerősöm ajánlott egy orvost, akihez el is kezdtem járni. Tudtam ugyan, hogy a szülésért fizetni kell, de zöldfülű voltam a témában, így azt hittem, csak utána. Meg is kérdeztem a védőnőt, hogy hogyan szokás orvost fogadni, de ő sem mondta, hogy akkor kellene az orvos kezébe adnom a borítékot, mikor megkérdezem, szülhetnék e nála. Szóval csak megkérdeztem. A doki azt mondta, természetesen. Majd a 38. héten közölte, hogy bocsi, de ő épp a kiírt időpontomban szabin lesz.

Így végül is nem volt fogadott orvosom.

Semmi egyebet sem tudtam a szülésről. Például azt sem, pontosan mi fog történni. A védőnő ugyan próbálta elmagyarázni, hogy milyen a fájás, de nem sikerült. Azt mondta ugyanis, hogy valahogy úgy kezdődik, mint egy menstruációs fájdalom, csak sokkal erősebb, és nem folyamatos. Én meg mondtam, hogy nekem még életemben nem voltak menstruációs fájdalmaim. Erre az volt a válasz, hogy akkor nem tudja elmagyarázni.

Néhány héttel a szülés előtt valamiért elindult bennem egy érzés, ami egyre erősödött. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni a szülés során. Nem tudtam megmagyarázni, így nem is beszéltem róla senkinek.

A 39. héten egy este rendkívül sűrűn, és rendszeresen megindultak a jósló fájások. Nem fáj, de ennek csak örültem.

A párommal elindultunk a kórházba. Ott mondták, hogy ez még nem az, de mivel a baba farfekvéses, így már nem engedtek haza.

A 41. héten, épp a kertben sétálgattunk a párommal, amikor megérkezett az első igazi fájás. Érdekes, rögtön tudtam, hogy ez már az. És megszűnt a halálfélelem is. Pontosan este 8 óra volt.

Beértünk az épületbe és egy zuhanyzás után rám csatolták az NST gépet. A nővérke nem is várta meg a terhespatológián kötelező húsz percet, a második fájás után hívta az ügyeletes orvost. Ő megvizsgált, megerősítette a tényt, hogy elkezdődött, és felküldött a szülőszobába.

Ott a szokásos procedúra után, amihez akkor még a beöntés és a borotválás is hozzátartozott, kaptam egy ágyat, és a hasamra újra egy NST gépet.

Ekkor beengedték a páromat is.

Ez nagyon jól jött, ugyanis körülbelül ekkorra újra elkezdődött bennem a félelem, minden addiginál erősebben. A párom próbált viccelődni, és ez kicsit megnyugtatott. Amikor a nővér épp nem volt ott, akkor például megnézte a "szép kis bubi frizurát" amit odalentre kaptam. Utána mikor már nem volt kedvem a viccekhez, mindig segített felülni, mikor jött a fájás, és lefeküdni, mikor elmúlt.

Egyszer jött a szülésznő, hogy burkot repesszen, mivel még nem folyt el a magzatvíz. Na hát az borzasztó volt. Fájás közben kellett csinálni, és mikor látta, hogy mennyire fáj, már ő is rettenetesen sajnált.

Főleg mikor már vagy ötödszörre próbálkozott. Akkor jött oda a másik szülésznő, aki szólt, hogy hagyja abba, hiszen ő már a borotváláskor látta, hogy még csorog egy kis magzatvíz, ami valószínűleg a zuhanyzás közben folyt el javarészt.

Közben az ügyeletes orvos felfedezte az utolsó ultrahang leletemet, amiből kiderült, hogy a gyerek nem csak farfekvéses, hanem a szokásosnál nagyobb a feje is. Ezért a császármetszést javasolta, mondván, hogy mivel első szülés, nem biztos, hogy kiférne a feje. A szülésznő utána azt is elmagyarázta, hogy egész más lenne a helyzet, ha fejvégű fekvés lenne, akkor megpróbálhatnám megszülni.

Beleegyeztem hát a műtétbe.

Azonnal infúziót kaptam a kezembe, teljesen leborotváltak, és felírták egy papírra, hogy mi lesz a baba neve.

Ekkor jött a pánik. Az infúzió ugyanis lehűtötte a kánikulában, fáradságban felhevült testemet, így remegni kezdtem. Úgy, ahogy addig még soha. Megállíthatatlan volt. Kezem, lábam remegett, és én nem tudtam uralkodni rajta.

Közben levetkőztettek, és bevittek a műtőbe. Mivel sürgősségi császármetszés volt, a páromat nem engedték be.

Az altatóorvos elmagyarázta, hogy hogyan üljek, míg ő beadja az érzéstelenítőt, és hogy semmiképp se mozogjak. Megkérdeztem, hogy azt mégis hogyan csináljam, mikor nem tudok uralkodni a remegésemen. Akkor odajött két nagydarab műtősfiú, és két oldalról megtámasztottak, megfogták a kezem, a lábam, még a fejem is.

Az érzéstelenítő gyorsan hatott.

Sajnos nem csak fizikailag. Azt még éreztem ugyanis, hogy babrálnak a hasammal, és hogy valamit húzgálnak kifelé belőle, de utána elaludtam. Felébreszthetetlenül. Még a babámat sem tudtam megnézni. A párom mondta, hogy odahozták a fejemhez, hogy láthassam, de nem tudtak felébreszteni. Így hát ellátták, és kivitték az apukájának.

Éjjel 11 óra 38 perc volt, amikor Csilla Fanni 53 cm-rel, 3350 grammal, és 37 cm-es fejkörfogattal megszületett.

Én csak másnap hajnalban ébredtem fel az őrzőben. Jött a nővér, hogy keljek fel, és menjek oda a mosdóhoz megmosakodni, hogy lássa, mennyire vagyok jól. Egészen ügyesen fel is álltam, de a felegyenesedéssel bajom volt, mivel függőlegesben nem kaptam levegőt. Így meghajolva mentem a mosdóhoz, de a többi dolog jól ment.

Csak később, mikor a többi kismamához áttettek, akkor magyarázta el egy szintén császáron átesett lány, hogyan kell úgy felállni, hogy ne fulladjak meg. Addig nővér, orvos egyaránt csak azt mondta, dehogynem kapok levegőt, csak meg kell próbálni.

Még az őrzőben volt egy rossz élményem.

Valamikor délelőtt hozták a lányomat. Akkor láttam először. Gyönyörű volt. És éhes. De a csecsemős csak mellém tette, és mire megszólaltam volna, el is tűnt. Nekem pedig annyira fájt a sebem, hogy nem tudtam egyedül, kezemben a gyerekkel sem felülni, sem az oldalamra fordulni, hogy megszoptassam. Szegény ordított. És meg elkezdtem beszélni hozzá. Elmagyaráztam, hogy anya nem tud neki most enni adni, de ha jön erre valaki, akkor azonnal segítséget kérek, és megetetem. De nem jött senki.

A csaj aranyos volt, mert a hangomtól megnyugodott egy-két perc alatt, és nem sokkal később el is aludt. Így a mi első közös élményünk nem egy szoptatás, hanem egy együtt alvás volt. Utána ugyanis én is elaludtam mellette.

Nem sokkal később megint elvitték, majd mivel éhes maradt, egy óra múlva visszahozták. Ekkor már rutinos voltam, nem vettem el addig a csecsemőstől, míg valahogyan oldalra nem tornáztam magam, és csak akkor engedtem letenni magam mellé. Szerencsére ez már egy másik csecsemős volt, így szívesen segített.

A hátralévő négy kórházi nap nyugodt volt és békés. Csini pontosan három óránként evett, sokat, és gyorsan, közben pedig aludt.

Én pedig a rendszeres méhösszehúzó injekciókat leszámítva jól éreztem magam.