Eszter születése

Férjemmel 2008-ban már 7 éve voltunk együtt, mikor elhatároztuk, itt az ideje a családalapításnak. Akkor ő 26, én 25 éves voltam. Viszonylag hamar, a negyedik hónapban már pozitív terhességi tesztet tartottunk a kezünkben. Már az 5. héten mentünk is orvoshoz, akkor látszott, hogy valami elkezdődött odabent, kialakult a petezsák. Ilyen korán szívhang még nincs, ezért másfél hét múlva mentünk ismét. Viszont akkor sem volt, mire az orvos közölte, hogy ott a folyamat abba is maradt, valószínűleg meg kell műteni, mert spontán vetélés lesz. Azért adott még 3 nap esélyt, hátha történik odabent valami. A kontrollon ismét csalódtunk, másnapra kiírtak műtétre, sírva mentem az aneszteziológushoz egyeztetni. Csak bólogattam, mikor kérdezett valamit, mert a sírástól nem tudtam megszólalni. Ő bíztatott, hogy fiatal vagyok még, egy egész focicsapatom is lehet később. Persze akkor ezek a szavak mind hiábavalók voltak. A műtét megtörtént és az érdkelt a legjobban, hogy mikor próbálhatjuk újra. Az orvosom minimum 4, de inkább 6 hónap várakozást javasolt.

4 hónap elteltével én nem bírtam tovább, mondtam, akkor mostantól próbáljuk újra. Nyár volt, Spanyolországban voltunk. Hazaértünk, pár napra rá kellett volna megjönnie, de nem jött. Mindjárt aznap csináltam is tesztet, pozitív lett. Megint nagy volt az öröm. Ismét hamar mentünk orvoshoz az előző kudarc miatt. Petezsák volt, de kaptam most gyógyszert, hogy minden rendben legyen. 2 hét múlva mentünk ismét és az ultrahangot mutatva az orvos kérdezte: "Látja ezt?" "Látom.", "Tudja mi ez?", "Nem tudom.", "Innen addig le nem száll, amíg meg nem mondja." - mondta mosolyogva. A kicsi szívverését mutatta, én pedig ott feküdtem még az ultrahanggal "bennem" és sírtam örömömben.

Persze innentől kezdve rettegtem mindentől, egyből abbahagytam a munkát és figyeltem minden tünetet. Egyébként is túlaggódós típus vagyok. A tipikus terhességi tünetek nem jelentkeztek, mindössze a kávét nem bírtam meginni. A második trimeszterben jártam, mikor terjedt a H1N1 vírus. Sok kétség merült fel a védőoltással kapcsolatban, de végül beadattam. A 18. héten megtudtuk, hogy kislány. Boldogok voltunk, mert mindketten így képzeltük. A 21. héten a szeméremajaknál ciszta jelent meg (Bartholin mirigy), aminek a végső kezelési módja akár műtét is lehetett volna. Kétnaponta kamillás ülőfürdőt kellett készítenem és kétnaponta jegelni, hogy ne gyulladjon be. A harmadik harmadban ez a ciszta nőtt, és mellette megjelentek a visszerek. Én addig nem is tudtam, hogy "ott" is kialakulhat. Arra megintcsak kaptam gyógyszert, de a kettő együtt nagyon csúnya volt. Tartottam is tőle, hogy nem tudok majd temészetes úton szülni. Az utolsó hónapban vérnyomáscsökkentőt is kaptam.

Március 17-re voltunk kiírva, én pedig meg voltam győződve, hogy korábban jön majd, egyrészt az említett problémák miatt, másrészt, mert édesapám 32, én 36 hétre születtem. Elérkezett a kiírás napja, de a kisasszonynak esze ágában sem volt kibújni. Onnantól minden nap egy vizsgálat, CTG vagy magzatvízvizsgálat. Március 20-án, szombat reggel is voltam CTG-n, ami semmi gyanúsat nem mutatott, de az orvosom mondta, hogy ő ma a szomszéd megyébe utazik, ha valami mégis beindulna, akkor 3/4 óra alatt itt is van. Egyébként pedig kilátásba helyezte, hogy ha keddig nem történik semmi, akkor befektet és indítás lesz. Na, ezt semmiképp sem szerettem volna. Aznap, tehát szombat délután fájdogált a hasam, mehetnékem volt, mondtam a férjemnek, hogy menjünk egyet shoppingolni vagy csak kocsikázni, mindegy, csak mennem kell.

Este 7-től aztán gyanús lett a hasfájás és elkezdtem nézni az órát. 5 percenként jött, de annyira nem fájt, hogy rendes szülési fájásnak gondoltam volna. Kicsit vártam, nem szűnt, felhívtam a szülésznőmet. Kérte, hogy üljek egy kád meleg vízbe vagy próbáljak lefeküdni, meglátjuk. Mindkettőt kipróbáltam, de sokkal rosszabb lett, fél 11-től 3 perces fájásaim voltak. Még tűrhetőek, de kellemetlenk voltak. A lakásban sétálgattam közben. Megint hívtam a szülésznőt, hogy ez a helyzet, mondta, várjunk még. A férjem közben megborotválkozott :-) Hajnal 1 körül már véreset pisiltem, mikor harmadjára is hívtam a szülésznőt. Ekkor mondta, hogy oké, induljunk, úgyis ő van ügyeletben, de nem kell kapkodni. Fél 2 körül beértünk, az ügyeletes orvos megvizsgált, bő 3 ujjnyi. Megdícsértek, hogy milyen szépen kihúztuk otthon. Szülésznőm kérdezte voltam-e otthon wc-n, voltam kétszer, oké, akkor nem kell beöntés. Hálóing és mehetünk a szülőszobába. Ott viszont enyhültek a fájások, gyakoriságuk és erősségük is. Fél 3-ra beért a fogadot orvosom is ezekkel a szavakkal: "Na jó reggelt!" Megvizsgált és szállhattam is le az ágyról, végig állva vajúdtam. Közben a szülésznő és a férjem masszíroták a derekam, keresztcsontom, ami nagyon jó volt, enyhítette a fájdalmat. Viszont nem nagyon haladtunk, ezért fél 4 körül az orvosom burkot repesztett és bekötötték az oxytocint. Onnantól már tényleg fájt, kérdeztem is az egyk fájásnál, hogy sok ilyen lesz-e még. Reggel 6-ra saccolták Eszterem érkezését. Az oxi bekötése után egy órával kérdezte az orvosom, hogy nem érzek-e székelési ingert. Mondtam, hogy hát valamit érzek, de nem is hittem el magamnak, hogy itt tartunk.

Felparancsolt az ágyra, hogy akkor mire várunk, nyomjunk. 1-2 próbanyomást követően hirtelen egy nagy nyomással kicsusszant az a pici test, ami a legcsodálatosabb érzés a világon. Segítettek ugyan, mert egy másik orvos nyomta a hasamat, volt gátmetszés is, de nem is éreztem. Eszter megérkezett a maga nagy hangjával, 2900 grammjával és 50cm-jével 2010.03.21-én 04:25-kor. Olyan extatikus állapotban voltam, hogy ott még nyílt gátsebbel elkezdtem körbetelefonálni a világot, de a doki rám szólt, hogy még nincs itt az ideje, nem vagyok kész :-) A méhlepény leválására nem is emlékszem és a varrásból is csak annyira, hogy megtörtént, de nem fájt semmi. Csodálatos élmény volt az egész, apa vágta el a köldkzsinórt, egyből rám is tették azt a kis ordító csomagot és boldog voltam. Mindenkinek ilyen pozitív élményű szülést kívánok!

Egy hónapon belül pedig újra eljön az én időm és remélem, hogy legalább ilyen jó élmény lesz az is!