Ákos születése

A párommal 6 éve voltunk már együtt, amikor elérkezettnek láttuk az időt, hogy változtassunk az addigi életünkön. Egyre jobban érlelődött bennem a gondolat, hogy kilépjek a napi taposómalomból, és belevágjak életem eddigi legnehezebb, és egyben legszebb feladatába.

2007 őszén kezdtünk el próbálkozni, és 2008 tavaszán sikerült teherbe esnem. A terhességem szerencsére elég könnyű volt, nem voltam különösképpen rosszul az első harmadban sem, és a 7. hónap végéig jártam dolgozni.

Az utolsó hetekben vérnyomásom rakoncátlankodott kicsit, ami végett a 38. héten be kellett feküdnöm a kórházba, hogy gyógyszerekkel beállítsák, és, hogy kizárják az esetleges toxémia gyanúját. A kórházban közölték, hogy valószínű, hogy a szülésig már nem engednek haza, hát ettől egy kicsit elkenődtem. Elkezdtem szedni a vérnyomáscsökkentőket, amiket szerettem volna megúszni, de sajnos szükség volt rá.

Így utólag örülök neki, hogy így alakult, mert ha akkor nem sikerült volna levinni a vérnyomásomat, nem úsztam volna meg később emiatt a császármetszést. Mivel az egy hét megfigyelés alatt a vérnyomásom beállt, és nem találtak toxémiára utaló tüneteket sem, hazaengedtek.

Nagyon örültem, hogy az utolsó napokat mégis otthon tölthettem, és otthon várhattam kisfiam érkezésére, aki olyan jól érezte magát odabenn, hogy a kiíráshoz képest váratott még magára egy kicsit. Január 27-re voltam kiírva, aznap semmi. Másnap szintén semmi, csak az érdeklődő telefonok tömkelege, a szokásos kérdésekkel „Egyben vagytok még?”.

Január 29-én éjjel furcsa szurkálásokat éreztem a derekamban, de nem volt annyira vészes, tudtam pihenni tőlük. Másnap napközben egyre többször kezdett a derekam hasogatni, de még mindig nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki. Délután arra lettem figyelmes, hogy távozik a nyákdugó, de mivel a derékfájások nem voltak olyan vészesek, gondoltam nem lesz ebből semmi mostanában, hisz a nyákdugó napokkal előbb is eltávozhat. A nyákdugó továbbra is részletekben távozott, a derékfájás pedig egyre gyakrabban jelentkezett.

Estére teljesen tanácstalanok lettünk vajon mit tegyünk? A derekam sajgott csak kb. tízpercenként, bár nem volt kellemes, de valahogy nem ilyen görcsökre számítottam. Hozzá kell tennem az egész terhesség alatt nem volt sem pocakkeményedésem, sem jósló fájásom. Első babáról lévén szó, fogalmam sem volt mit kéne éreznem. Végig arra számítottam, majd elfolyik a magzatvíz, vagy olyan erős hasi görcseim lesznek, hogy tudni fogom eljött az idő. Ennek ellenére magzatvíz sehol, „csak” egyre szaporodó, de elviselhető derékfájásokat, és némi távozó nyákdugót tudtam felmutatni.

Totál tanácstalanok voltunk, most akkor bemenjünk a kórházba, vagy ne? Végül is elindultunk, biztos, ami biztos. Ahhoz képest, hogy már a 41. hétben jártunk, még magunk sem akartuk elhinni, hogy szülni megyünk. Még megtettünk néhány kört a városban, tanakodtunk egy fél órát a kocsiban, megvártuk néhány fájást, míg végül is este 11 körül, becsöngettünk a szülőszobára. Elmondtam a szülésznőnek, hogy sajog a derekam, távozott a nyákdugóm, első szülés, és nem vagyok biztos, hogy ez az-e, valaki mondjon már valamit. Elég szkeptikusan álltak hozzám, és a derékfájásaimhoz. Az ügyeletes orvos, és a szülésznő is „megnyugtatott” ebből nem lesz gyerek, ezek jósló fájások, de ha már voltam szíves éjjel ezekkel bejönni, maradjak ott reggelig a szülőszobán, aztán felvesznek az osztályra. Hát ezek után én inkább haza mentem volna, de nem volt mit tenni. Megágyaztak, hogy aludjak, apát haza küldtem, azzal a tudattal, hogy mostanában nem szülünk.

Mit ne mondjak, a derekam egyre jobban hasogatott, nem éreztem magam túl jól egyedül a szülőszobán, a jósló fájásoknak titulált derékfájásommal, ami csak jött egyre gyakrabban és erősebben… A szülésznő óránként benézett, „Hát maga nem alszik?” kérdéssel. Hát nem éppen volt olyan a szitu, hogy aludni tudtam volna. Aztán NST, vérnyomásmérés, fejcsóválás, és a szokásos „megnyugtató” „Próbáljon meg aludni”, „Nem szülünk” mondatok. Bár elég ideges voltam már a bizonytalanságtól, szerencsére a vérnyomásom nem ugrott fel.

Ez így ment hajnalig, rosszul voltam, fáradt voltam, egyedül voltam, ráadásul nem is szülünk, elegem volt.... Apának üzentem, nem kell sietnie nem lesz ma szülés. Lassan ránk virradt a szombat, jött a műszakváltás, új orvos, új szülésznő. Az ügyeletes orvos megvizsgált, kérdeztem „Doktor úr kiraknak az osztályra?”, de már nem kellett válaszolnia, mert ott a vizsgáló széken elfolyt a magzatvíz.

Innentől felgyorsultak az események, telefon apának mégis szülünk, előkészítés, szülőágy, derékfájás, tolófájás, gátmetszés, két tolás, és kint volt a kisfiam. Fel sem fogtam, hogy ilyen gyorsan, és könnyen megszültem, ahhoz képest, hogy, még hajnalban is azzal traktáltak, hogy nem szülünk. Kisfiam, Ákos 2009. január 31-én, 9 óra 30 perckor, 3700 grammal és 54 cm-rel jött világra, de nem is jól fogalmazok nem jött, hanem száguldott mint a gyorsvonat.

Annyit még elmondanék, hogy a mi kórházunkban az orvosválasztás igazából nincs, vagyis van, de nem úgy működik mint máshol. Bár volt fogadott orvosom, akihez rendszeresen jártam, nála csak akkor tudtam volna szülni, ha a szüléskor éppen szolgálatban van. Ha éppen nem akkor szülsz amikor dolgozik, akkor nem hívják be, hanem annál szülsz aki éppen ügyeletes akkor. Mivel a mi időnk épp szombaton délelőtt jött el, és a fogadott orvosom nem dolgozott, az éppen ügyeletes orvos vezette le a szülést. Jó lett volna, ha ott lett volna az, de azt sem bánom, hogy így alakult. Annak ellenére, hogy nem a fogadott orvosomnál szültem, maximálisan meg voltam elégedve, éreztem, hogy jó kezekben vagyok, mind az orvos, mind a szülésznő tette a dolgát.

Örülök, hogy a döcögős, bizonytalan kezdés ellenére a szülés, bár fájdalmasan, de gyorsan lezajlott, és életem egyik legszebb emléke maradt, hisz kisfiunk születésével együtt, én is édesanyává váltam végre.