Az én kis Angyalkám!
Szeretném veletek megosztani várandósságom.
18 hetes terhesen volt egy életmentő műtétem, gondoltam röviden leírom mi is történt. És külön szeretném azoknak a figyelmébe ajánlani, akik esetleg hasonló cipőben jártak, járnak. Ugyanis sokáig nagyon egyedül éreztem magam, mert mindenki csak hitetlenkedett és sajnált és valahogy nem akarták elhinni az emberek, hogy hogyan lehetséges, hogy egy állapotos nőt megoperáljanak. A sebészem azt mondta állítólag 2-3 évente fordul elő kismamáknál olyan jellegű műtét, ami azonnali beavatkozást igényel.
Minden 2007.december 24.-én kezdődött, ugyanis akkor reggel végeztem el a terhességi tesztet, és nagy örömünkre két csíkocska jelent meg 3 perc elteltével. Nemhiába a Jézuska a legszebb ajándékot hozta nekünk. Minden nagyon jól haladt semmi baj nem volt, csak enyhe hányinger és kicsit ingerlékenyebb voltam az elején de csak ennyi. Majd április 1-jén, már hajnalba arra ébredtem hogy szörnyen fáj a gyomrom, majd ez a fájdalom lehúzódik a jobb alhasamba. Ekkor nagyon megijedtem, mert azt hittem, hogy a picurkával van valami baj, már öltöztünk is párommal és mentünk a sürgősségire. Ott megultrahangozott egy nőgyógyász, majd megnyugtatott, hogy a babával nincs hála a jó Istennek semmi baj, teljesen egészséges. De a jobb alhasi görcsre ő azt mondta lehet, hogy vakbélgyulladás, ezért tovább küldött vizsgálatokra (vérvétel, vizelet - ez persze mind negatív lett). Majd utolsó körben egy sebész is megvizsgált és ő állapította meg, hogy vakbélgyulladásom van és sürgősen meg kell műteni. Mondanom sem kell, hogy mennyire kiborultunk párommal(főként azért is mert 5 évvel ezelőtt már elvesztettünk egy babát). A Budai Irgalmasrendi Korházba este 11 körül nagyon nagy tanácskozás előzte meg a műtétem, mert a baba miatt epidurális érzéstelenítést akartak adni, csak ez sajnos nem jött össze, mert a 3. sikertelen epidurálás után az aneszteziológus inkább elaltatott. A műtétből felébredve, párom elmondása szerint, csak azt hajtogattam, hogy jól van-e a baba, és elmondaná, ha valami baj lenne vele?! Rettenetesen fájt a vágás, nem adtak fájdalomcsillapítót, mert nem akarták, hogy a babának bármi baja legyen, csak infúziót kaptam. Egész éjszaka nem aludtam semmit, csak azon imádkoztam, hogy az én kicsikémnek semmi baja ne legyen!
Alig vártam a reggeli vizitet, mert tudtam, hogy akkor jön a sebészem és elvitet ultrahangra és megnézik, hogy a babával minden rendben van-e? Hála a magasságos égnek az én picurkám jól viselte a műtétet, ami néhány centire tőle történt. A dokim elmondása szerint épp az utolsó pillanatban műtött meg, mert már nagyon gennyes volt a vakbél és majdnem perforálódott, ami hadd ne mondjam, hogy hova vezetett volna....! Olyan ritkán történik olyan, hogy kismamát műtsenek, hogy a műtétem reggelén 17-18 orvos állt az ágyam körül (nagyon zavart a dolog mert amúgy is kivoltam, ők meg csak mint "szenzációt" bámultak).
Nagyon nehezen teltek a napok, mert elviselhetetlen fájdalmaim voltak (de ennek ellenére sem kértem semmit, mert tudtam, hogy azzal árthatok a picinek, de közben azon töprengtem hogy ha nekem így fáj, akkor ő érzi és neki is lehet, hogy baja lesz....). A gerincembe adott 3 epidurális érzéstelenítőtől úgy éreztem, hogy csövek vannak a hátamban, menni nem tudtam ,felkelni nem tudtam, 3 napig ágytálaztak...szóval totál padlón voltam. A legrosszabb az volt, hogy kb. a 4.-5. napon még mindig nem volt székletem és ebből kifolyólag olyan szinten felvoltam fúvódva, hogy már az is fájt ha lélegeztem. De a legszörnyűbb mégis az volt, hogy ezektől a fájdalmaktól, már napok óta nem éreztem a kicsikémet, hogy mocorogna.
Ez annyira kikészített, hogy könyörögtem az ultrahangért, de ezt nem csinálták meg, mivel vasárnap révén nem tartózkodott bent a korházba "hozzáértő szakember".
De a szerencse a szerencsétlenségben, a kórterembe az ágyszomszédom barátnőjének az apukája szülész-nőgyógyász volt, akit már hívtunk is és még aznap vasárnap kínkeservesen kocsiba ülve, saját felelősségemre elmentünk párommal hozzá. Nagyon készséges volt, azonnal megultrahangozott (bár a puffadástól alig látta a babát) de megnyugtatott, hogy minden rendben van a babával. Ezután pár nappal hazaengedtek, miután otthon voltam 2 napot a vágásom begyulladt és vissza kellett menni a korházba. Ott párom bekísért a vizsgálóba, és szegénykém a látványtól rosszul lett és összeesett. Végignézte ahogy érzéstelenítés, fájdalomcsillapítás nélkül a dokink szétnyitja a sebem majd 5-6 centi mélyen belenyúl és kitisztítja, majd csövet tesz bele (hát mondanom sem kell, hogy mindent éreztem).
Utána korházból megint haza, aztán már csak kontrollra kellett visszamennünk.
Május elején költöztünk saját lakásunkba, mindent úgy csináltam mint akit pár héttel előtte meg se műtöttek volna(utálom elhagyni magam).
Szépen teltek-múltak a napok, hetek, semmi bajom nem volt, csak vizesedett a lábam meg fenn volt a savam.
Fontos még azt tudni, mikor már hazamentünk a korházból végiggondoltam a történteket és ráébredtem arra, hogy az én kicsikém mentette meg az életem, mert ha csak "egyedül" vagyok, ismervén magam nem tulajdonítottam volna jelentőséget a fájdalomnak. Én hiszem hogy a babák mind tudják mikor kell jönniük. Az én Angyalkámnak csak köszönetet mondhatok és elmesélem majd neki, hogy mi történt velünk!
A várandósságom minden pillanatát élveztem, és ha tehetném akkor életem végéig csak áldott állapotban lennék, mert ez a világ LEGSZEBB, LEGCSODÁLATOSABB ÉLMÉNYE! A tudat, hogy benned növekszik egy picike kis élet, az valami leírhatatlan érzés! És ezt még fokoznám, ha tudnám, azzal, mikor megszületett a mi kis ANGYALKÁNK, a CSODA akivel együtt éltük át mindezt.
De ez már egy másik történet…
Írta: Dorottya84, 2008. december 3. 17:03
Fórumozz a témáról: Az én kis Angyalkám! fórum (eddig 19 hozzászólás)