Manó születése

A terhesség végét 2005. szept. 14-ére gondolta az orvosom. Bár én szinte biztos voltam benne, hogy hamarabb meg lesz a baba, mégis nagyon meglepődtem, amikor aug. 26-án hajnali fél 4-kor arra ébredtem, hogy nagyon fáj a hasam. Hiszen még majdnem 3 hét lett volna hátra. Olyan menstruációs fájdalom volt ez, csak sokkal erősebb. Igazából először nem is tudtam, hogy ez már az a bizonyos fájdalom (első baba), kimentem wc-re, majd visszafeküdtem és aludtam tovább. Ezután ezt még kb. 2-szer eljátszottam 5-ig, amikor is a férjem kelt, mert indulnia kellett dolgozni. Mondtam is neki, hogy nagyon fáj a hasam, mire ő is egyből arra gondolt, hogy akkor mennünk kell a korházba. Én persze mondtam neki, hogy menjen nyugodtan dolgozni, ez még nem biztos, hogy azt jelenti, majd telefonálok, ha van valami. Szóval ő el is ment, én visszafeküdtem és aludtam egy kicsit, de a fájdalomra újra és újra felébredtem. Mindannyiszor erősebben fájt, és egyre sűrűbben. Ekkor már sejtettem, hogy lehet, hogy még ma baba lesz. 6 óra után már egyáltalán nem tudtam visszafeküdni, csak járkáltam össze-vissza. Fél 7 körül fel is hívtam a férjemet, hogy lehet, hogy indulnia kellene haza. Megbeszéltük, hogy felhívom az orvosomat, de természetesen nem vette fel, ezért telefonáltam újra a férjemnek, hogy inkább induljon haza. Fél 8 körül itthon is volt. Közben összepakoltam, majd elmentem tusolni és csak utána hagytam, hogy induljunk. Nem akartam túl korán indulni, bár már akkor 5 perces fájásaim voltak, a kórház pedig kb. 12 km-re van tőlünk. 9-re értünk be a kórházba és szerencsére meg is láttam az orvosomat. Szóltam neki, hogy mi a helyzet, majd egyből mentünk az uh.-ra, mivel pár napja még farfekvéses volt a babám, így ezt meg kellett nézni. Természetesen még mindig nem fordult meg, így kimondta a szót, melyet már régóta sejtettem: császár. Előtte még meg is vizsgált, de ekkor már kb. 3 perces fájásaim voltak, úgy hogy nem volt túl kellemes. Mondta is, hogy mennyire vagyok nyitva, de nem értettem, vagy csak nem emlékszem, nem tudom. Szóval betegfelvétel, átöltözés stb. Szerencsére beöntést nem kaptam, mivel úgy volt, hogy azonnal visznek is a műtőbe. Pechemre közben egy másik doki már bekészítette az ő kismamáját császárra, és már majdnem el is kezdték. Megbeszélte egymás közt a két doki, hogy ok, de akkor igyekezzenek, mert én már rendesen vajúdok. Közben engem befektettek a vajúdóba és a férjemet már nem is engedték be hozzám, mivel ugye rögtön visznek is a műtőbe. Hát szóval nem úgy történt, így még vagy 1 órát szenvedtem egyedül. Ekkor már egybefolytak a fájások nem volt szünet köztük. Közben a szülésznő nagyon rendes volt, többször bejött hozzám, bíztatott, nézte a baba szívhangját. Végül kb. 11 körül vittek be a műtőbe, spinális érzéstelenítést kaptam, amit már nagyon vártam, mert amint megkaptam nem éreztem többé a fájásokat! Akkor hirtelen minden félelmemet elfelejtettem ezzel kapcsolatban! Annyira ideges voltam, hogy nem győztek nyugtatgatni. Furcsa volt, mert végig éreztem valami érdekes húzogatást, matatást és azt is ahogy végre 11:40-kor kivették az én drága kisfiamat. Mert hogy fiú lett, amit a terhesség ideje alatt végig titkolt az uraság. Utána megmutatták egy percre, majd vitték is el, megmosdatni, megmérni (3080g és 49cm), megvizsgálni, majd újra megnézhettem, akkor már kicsit hosszabb ideig. Hirtelen nem is nagyon tudtam mit mondani neki a meghatottságtól, csak megpusziltam a fejecskéjét és gyönyörködtem benne. Utána összevarrtak, majd vittek az őrzőbe, ahová végre a férjemet is beengedték. Kérdeztem tőle, hogy látta-e és tudja-e, hogy fiú. Természetesen tudta, látta, és nagyon boldog volt. A műtét után egyfolytában csak remegtem, de úgy mint a kocsonya. Nem tudom, csak sejtem, hogy ez az érzéstelenítés miatt volt. Ezután 2 óráig inkubátorba tették és megfigyelték, majd kihozták végre, és először voltunk együtt, mi hárman, a kis család.

Ez a boldogság azóta is tart, és mostanában azon is gondolkodunk, hogy lassan jó lenne ha négytagúra bővülne a család.