Kórháztól otthonszülésig 3.

A harmadik babánk születése

Előzmények

Egyszer volt, hol nem volt….. Újra kopogtatott egy kis jövevény a pocómban. Nem terveztük. Igaz, a háromból egyiket se, mégis jöttek szépen sorban, majdhogynem napra pontosan 3 évente (január 28, 30, és 07); ilyen a biológiai órám? Most is kisfiam jelzésire lettem figyelmes: egyre többet hangoztatta, hogy neki bizony lesz még egy testvére. Később, mikor már biztos voltam a dologban, s úgy gondoltam, illene elmondani nekik, meg se lepődött: - Tudom, mit akarsz mondani. Gyereket vársz. Nagyon helyes.- Már semmi kétségem nincs: a gyerekeknek igenis vannak megérzéseik!

Eleinte nagyon zavaros érzések voltak bennem. Rajongok a gyerekekért, node abból még nem lehet megélni, fel is kell őket nevelni valamiből. Épp kezdtünk valamelyest egyenesbe jönni, volt munkahely, távolabbi kilátások, erre egyszer csak „bepofátlankodik” valaki az idillbe, hogy ő is szeretne köztünk élni. „Kellett ez nekünk???” Ez azóta is szlogen nálunk, de a válasz is: „Íííígen.” Sose utasítottam volna el.

Először a két gyerekemnek mondtam el (amit már úgyis tudtak valahonnan). Igazi jó barátokká kovácsolt bennünket a titok! Együtt mentünk hármasban az első ultrahangra, s együtt terveztük meg, mégis hogyan lehet ezt beadni apukának… Bevallom, az öröm nem volt teljesen felhőtlen a körülményeink miatt, de az egy percig se volt kérdés, hogy lesz harmadik baba. Ha már úgyis annyira jönni akar, hát jöjjön, éljen velünk, szeretettel várjuk és fogadjuk. Testvérei viszont oda-vissza voltak a boldogságtól.

A 9 hónap

Ez a kilenc hónap majdnem annyira simán és gondtalanul telt el, ahogy azt szerettem volna. A család már nem piszkált, hiszen ott volt előttük a bizonyíték a második unoka személyében. Látták, mennyire másmilyen a kapcsolatunk, mennyire kiegyensúlyozott, egészséges gyermek. Ellenpéldaként meg folyton szembesülni kellett fiam hiperaktivitásával, s az azzal járó temérdek gonddal. Ha nem is egyértelműen kimondva, de egyet is értettek azzal, hogy a harmadik baba se kórházban fog születni. Új védőnőnk is lett, aki anno lányom születése után még gyakornokként jött el érdeklődni hozzánk az otthonszülés mibenlétéről, úgyhogy számára se volt titok semmi. Minden rendben volt….

Egy esetet leszámítva. Történt ugyanis, hogy rögtön a legelején felkerestem a kedves doktornőt (lásd második babánk történetét), legyen kedves igazolni várandósságomat a kiskönyv beszerzéséhez. Nem tette meg, mert féltette az állását. Ennek oka pedig egy helyi tévéműsor volt, ahova nem sokkal előtte (akkor még nem voltam tudatában másállapotomnak, pedig már létezett!) elhívtak az érdi „otthonszülés” kapcsán. Valójában „behúztak a csőbe”, amit csak a helyszínen, menet közben vettem észre, sajnos. Jelen volt a kisváros szülészeti osztályvezetője a szokásos ellenségeskedéssel és azzal a tekintéllyel, amely ellenében nekem szavam se lehetett…. Ez így még rendben is lett volna, de később kiderült, hogy egy értekezletet hívott össze másnap, ahol azt is kikötötte, hogy én a kórházban nemkívánatos személy vagyok. (Ez azóta is fennáll.) Ezért tagadta meg a doktornő azt az egy darab vizsgálatot. Így kénytelen voltam keresni egy olyan magánrendelést, ahol az orvos nincs kapcsolatban a kórházi dolgozókkal. Férfi volt. Szerintem azt hitte, hogy a 9 hónap alatt sokat fog velem találkozni, s fizetek. Tévedett. Miután túlvoltam a szükséges papír beszerzésén, sose láttam többet.

Ezt leszámítva semmi se állt utunkba (már nem kellett orvosi pecsét a különféle beutalókra, a védőnők megkapták a jogot kiutalásukra), még az se, hogy novemberben ripsz-ropsz új lakásba költöztünk, s bizony az ezzel járó hajcihő már igencsak megterhelt. 2004. december 24-ére voltam hivatalosan kiírva, de tudtam, a „Szenteste nem arra való, hogy szüljek”, meg hogyan is nézett volna ki egy decemberi baba két januári testvér mellett? Úgyhogy nyugodtan készülődtem utolsó bulimra (szigorúan kis családi körben!) Szilveszter estéjén. Szentül meg voltam arról győződve, hogy kihúzom januárig. Úgy is lett.

Felhívtam Ágit, hogy mehetnénk-e megint a tanfolyamra (sose árt). –Csak nem megint babátok lesz?- Éreztem a hangján, hogy őszintén örül neki. Egyszer régebben egy e-mail-ben megkérdezte, mikor szülünk újra…. Eljött az idő. Jó volt ismét közelebbi kapcsolatba kerülni velük. Írtunk Mandoulának is, aki időközben kiszállt a csapatból, mert az élet szele máshova fújta. Meghívtuk, csak barátként (eszembe se jutott, hogy hozni fogja a kameráját), ha van kedve, tartson velünk. Már összetartott minket egy szülésélmény, egy szorító kéz….

Otthon édes otthon!

3 éve még létezett az egyedüli születésház Érden, ami megszűnt. Ennek természetesen én se örültem, viszont számomra annyiból kapóra jött, hogy nem volt hova menni…. Így Ágiék voltak kénytelenek utazni hozzánk. Volt ugyan egy lakás Budán, amit ilyen célra felajánlott a tulaj, de, ismervén belülről is, nem igazán győzött meg arról, hogy érdemes lenne azt választani. Ráadásul gond lett volna megint az utazgatással, főleg, hogy ennyi ember nem is fér be egy kocsiba. (Autónk továbbra se volt.) Én meg végképp nem tudtam azt elképzelni, hogy megváljak gyerekeimtől. Hogyisne! Végigcsinálták velem együtt a 9 hónapot, mindenről tudtak: együtt várakoztunk, s együtt készültünk a pici fogadására, akiről most ténylegesen nem tudtuk, fiú-e vagy lány. Nem is tudom, hogyan vette volna ki magát, ha kizárom őket magából a szülésből. Talán megértették volna azt is, de valójában ennek lehetősége bennem nem merült fel. Én ragaszkodtam hozzájuk is! Életem részei, a legfontosabbak számomra, igenis szükségem volt arra, hogy jelen legyenek, ha ők is akarják (akarták, persze), engem ez megnyugtatott, ettől is nagyobb biztonságban éreztem magam. Hiányoztak volna, ha nincsenek ott, így viszont teljes volt a családi összetartás. Erőltetni nem erőltettem volna, de nem szerettem volna őket megfosztani a lehetőségtől sem. (A családból többen felajánlották, hogy elviszik őket, amit folyton kitérőkkel kellett elutasítani, mert azt hitték, ez segítség lenne, holott nem, de emiatt senkit se akartam megbántani.) Rábíztam a sorsra, lesz, ahogy lesz.

Pár nappal a szülés előtt (már a 42. héten jártunk ismét) felhívott Ági: jól meggondoltuk-e, hogy maradunk, nem kellene-e inkább mégis felmenni a fővárosba? Hiszen a múltkor se adtam neki sok időt arra, hogy kiérjen Érdre! Most meg ugye sokkal messzebb vagyunk. Jólesett, hogy aggódik, de inkább maradtam. Semmi kedvem nem volt putrizni két gyerekkel, nélkülük meg nem mentem volna. Mondtam Áginak, hogy ne izguljon, meg fogom várni, hogy ideérjen. Meg is vártam…. Persze benne volt a pakliban, hogy mégse fog időben megérkezni (elvégre a pocaklakó nővére az első igazi fájástól számítva fél órán belül a kezemben volt), de ez egy cseppet sem zavart. Teljes mértékben bíztam magamban, s tudtam, akkor is minden a lehető legnagyobb rendben lesz, ha kénytelen lennék beérni a párommal és gyermekeimmel. Elsődlegesen már nem a szakmai hozzáértésben hittem, hanem sokkal inkább magamban, a szülésem misztériumában, amit csodaként fogok megélni, akár megérkeznek Ágiék, akár nem. Saját magamba vetett hitemnek ez a hatalmas ereje képessé tett arra, hogy félelmek nélkül álljak a dolgok elé. Eldöntöttem, hogy jó lesz, mert én úgy akarom, akkor pedig jónak kell lennie…. Nem hiszem, hogy pusztán a szerencsének köszönhető, hogy jó lett. De még milyen jó!

2005 januárjának első napjaira elvileg minden készen állt a jövevény fogadására. Csak egy dolog hiányzott: egy festmény, amelyet kölcsönkért alkotója egy kiállításhoz. Számomra az a kép rendkívül sokat jelent. Már a címe is sokat mondó: Beavatás. (Klincsek Zsuzsa képe, a honlapján megnézhető) Nem tudom, véletlen-e, de a kép január 6-án késő este került haza. Rögvest visszaakasztottuk a helyére, az ágyunk fölé. Minden együtt volt… Hajnalban elkezdődött…

6-án kivételesen este 9 körül elaludtam, ami az utolsó időszakra nem volt jellemző. Félálomban eszembe jutott, hogy 3 éve ugyanígy kezdődött, egy jókora alvással! Így már főképp nem lepődtem meg azon, hogy hajnalban ébredek. 2.30 körül keltem fel először, de visszaaludni képtelen voltam, egyszerűen nem jött többé álom a szememre. Kiültem a nappali foteljába, s csak úgy pihengettem az édes semmittevésben. Aludni nem volt kedvem, jól éreztem magam, figyeltem a pici mozgolódását. Kb. háromnegyed óra múlva megjelent a párom, s kérdezte, mi van. Mondtam, semmi különös. Ennyiben maradtunk. De ő se tért vissza az ágyba. Aztán leült a rekamiéra…. Üldögéltünk: ő a rekamién, én a fotelban. Csak a kislámpa világított, de az is elfordítva… Csend volt. Egyikünk se szólt egy szót se. Mégis mindent tudtunk…. Egyszer felállt, s szó nélkül nekiállt kihúzni a rekamiét, majd kiment a fürdőbe. Sikált. (Na, nem mintha nem sikáltunk volna minden nap!) Visszajött a félhomályba, de továbbra se szólt hozzám. Szavak nélkül is értettük egymást…. Vártunk….

Lassacskán megjelentek az első kontrakciók, de még nagyon „kezdetlegesek”. Felálltam, sétálgattam. Próbáltam kívülről figyelni magamat: vajon mikor kellene Áginak szólni? Nem akartam túl korán, hajnalban… És ha hirtelen beindul? És késő lesz? Most sokat kell majd várni rá, ha lesz idő…. Biztos fáradt, nem lenne jó idejekorán zargatni, ennyire nem lehetek önző! De biztos egyáltalán, hogy szülök? Ilyen gondolataim voltak, kimondatlanul… Egyszer csak megszólalt a férjem, de nem suttogva: -Anya, ne hülyéskedj, vedd már fel azt a telefont! Mégis mikor akarnál szólni Áginak, ha nem most?- Meggyőzött. Úgy 4.00 előtt lehetett pár perccel. Kb. 10 perces fájásszerűségek… Telefonáltam. Ági ébren volt, mint a múltkor… Suttogott. Most mondta, hogy nagyon sietnek. Biztos voltam benne.

Közben „szülőszobává” alakult a nappali: párom megvetette a kihúzott ágyat, feltekerte a szőnyeget, pakolt ezt-azt. Én sétálgattam, ha kedvem volt, guggoltam, vagy „megtámadtam” a fotelt. Bementem a gyerekekhez, akik békésen hortyogtak legmélyebb álmukban. Betakargattam őket, s szinte tátogva súgtam, hogy aludjatok csak nyugodtan, minden rendben.

Kedvem támadt tusolni. Érdekes, valahogy megint nem volt kedvem vízbe ülni, pedig mennyire készültem rá évekig! Gondolatban…. A valóságban nem lett rá szükségem. Dőltem a csempének, akkor már elkezdődtek a komolyabb fájások is, már mértük az időt, úgy 7-8 percesek voltak. Zubogott rám a jó meleg víz. Kész pazarlás, mondtam. Megkaptam érte a letolást: kit érdekel most a lefolyóba csurgó víz mennyisége, s egyáltalán, hogy lehet erre gondolni szülés alatt? Hát tehetek én arról, ha ez jutott eszembe? Közben hívtak Ágiék, hol tartunk. Üzente, hogy nana, maradjak csak a 10 perces fájásoknál, annak személy szerint ő jobban örülne egyelőre. Nem kell siettetni a dolgot! Aranyos volt. Érződött, hogy szeretne ideérni időben. Ide fog érni, már nem lehet olyan messze….

Egy idő után elegem lett a vízből. Kellőképpen tisztának éreztem magam, s szerettem volna leülni, a kád viszont igencsak keménynek tűnt. Kikecmeregtem. Járkálni kezdtem fel-alá az előszobában. Monotonon róttam a köröket, hang nélkül….

Ismét jött egy telefon, a párom vette fel. Mandoula hívott, hogy már az autópálya leágazónál tartanak, de ezt nekem ne árulja el, hagy higgyem, hogy még legalább 20 km-re vannak, csak bírjam ki addig, tartsam vissza a babát, amíg ideérnek. Mindent hallottam. Mindig háklis voltam arra, ha velem kapcsolatban a hátam mögött megy a titkolózás, ezért nem esett túl jól. Holott tudtam, csak jó szándékból mondta, s nem is kellett volna hallanom. Ez az aggódás felém viszont hízelgő volt. Azért, miután megérkeztek, megkértem őket, hogy mindent mondjanak el nyugodtan, ha rossz, akkor is, mert szembe merek nézni bármivel, csak a bizonytalansággal nem. Megígérték.

Végül jött egy utolsó hívás: eltévedtek.(Pár utcányira tőlünk.) Pedig olyan jó térképet rajzoltam! Hiába, nem vagyok Picasso…. Nagyon jó érzés fogott el: már biztos, hogy időben megérkeznek! Na ugye, hogy megvártam őket! Én megmondtam előre! Tudtam….

Megérkeztek. Szaladtak a lépcsőn fölfele. Mosolyogtam, örültem nekik. Nem maradtak le semmiről! Együtt lesznek velünk, közös lesz az emlék! Nagyon jó így…

Aztán beléptek az ajtón. Én az ágyon ültem, a nappaliban. Először Mandoulát pillantottam meg, aki szinte repesett az örömtől, vagy legalábbis erre gondoltam, oly széles vigyorral lépett be. Nem is lépett, ugrott! Aztán Ágit, majd…. Ühüm. Nagyon vártuk Mónit (dúla és bábatanonc), előre meg volt beszélve, hogy ő fog jönni. De nem. Nem ismertem azt a nőt, aki jött. Ki ő? Nem édesmindegy? De igen… Úristen, csak észre ne vegye rajtam a csalódottságot, nehogy megbántsam! Hiszen miattam van itt, hajnal 5.30 körül… Mégis mi a neve? Megkérdeztem: Adri. Azóta szeretem ezt a nevet!

Átöltöztek, kipakoltak, kutyultak, kevertek, egyszóval mindent elrendeztek: közben örültünk egymásnak. Ági szívhangot hallgatott. Én nem. Kifele nem szólt a kütyü. Egyáltalán nem bántam. Sőt. Bíztam benne, ha ő azt mondja, hogy hallja, s rendben, akkor az úgy is van. Engem meg nem fog megzavarni a hang….

Letelepedtek a földre, s figyeltek… Kísértek… Ha kellett valami, feltalálták magukat… Csendben meghúzódtak a háttérben, mintha ott se lennének. De ott voltak, bennem is, velem együtt! A fájások meg egyre csak jöttek, jöttek…

Eleinte sokat beszélgettünk, vagyis főleg belőlem tört elő sok „fölösleges” szöveg, node én ilyen típus vagyok… Viccelődni is lehetett a sok sületlenségemen. A kontrakciók alatt viszont egyre jobban sikerült befele fordulni, alávetni magam, s már a hangomat is kezdtem hallatni. Élveztem… Azt is, ahogy szabadon tehettem, amit csak akartam. Pl. képes voltam táncolni! Én! Aki jóformán soha! Csak úgy jött az érzés, hogy ringassam magam, hasamat fogva, s dúdoljak valamit…. Valami nagyon ősi, nagyon elfeledett, nagyon mélyről jövő dallamot, ami egyáltalán nem is a saját megszokott hangorgánumomon szólalt meg. Megszólalt, áramolt kifele belőlem, s teljesen szabadon átadhattam magam ennek a hangnak, kiélvezhettem minden pillanatát, amíg tartott. Aztán vége lett a fájásnak, s összenevettünk a párommal, hogy ugyan, mikor látott ő engem utoljára táncolni? Hát, ezt is megérhette!

Folyamatában nem is tudom felidézni emlékeimet, annyira sikerült egy bódult állapotba kerülnöm. Csak foszlányok maradtak meg bennem, az se időrendben. Tudom, hogy kaptam forró borogatást, s azt is, hogy – ritka kivételként – nem tetszett. Azonnal levették. Emlékszem, hogy masszírozott a férjem, akit elutasítottam. Alapvetően nem igazán szeretem, ha masszíroznak (a simogatás ellen nincs kifogásom), ellenben ahogy Ági csinálta később! Nos, az leírhatatlanul kellemes volt. Egy darabig…. Folyton pisilnem kellett, de nem mentem ki a WC-re. (Volt épp elég papírvatta a szobában. Meg szemetes is.) Akkor már csak álldogálni volt kedvem, mászkálni nem.

Egy idő után sehol se találtam a helyem. Kértem a „megrendelt” szülőszéket, de elfelejtették hozni. Sebaj! Két konyhaszékből gyorsan alkottak egyet, amit a célnak sose használtam, viszont fél lábbal rá lehetett támaszkodni! Újabb póz! Állva a földön, jobb lábam a széken, páromba szemből kapaszkodva…. Üvölteni a fülébe, harapni a karjába, majd csukott szemmel pihegni a vállán. Aztán egyszer mégis kinyitottam a szemem: a nap éppen felkelőben volt, s tűzpiros színével megfestette az égboltot. Hihetetlenül szép látványt nyújtott, mint egy csodálatos festmény; ez a kép örökre bennem marad.

A kontrakciók szép sorjában jöttek, egyre mélyebb vizekre evezve engem, amikor nyitódott a gyerekszobaajtó. Harsány csatakiáltással zúgott ki a két „nagy”: - Most születik a kistesó! Hallottuk ám odabent!- Berobogtak, felkuporodtak az ágyra, kérdezték, hogy vagyok. Mondtam nyugi, semmi baj, ne ijedjetek meg, ha üvöltök. Bármennyire is készülődtünk velük közösen (pl. lánykám születését is megnéztük együtt videón, s persze át is beszéltük), azért meg-megijedtek. Hiába, csak kicsi gyerekek, akik látták „szenvedni” az anyjukat, még akkor is, ha tudták, ennek így kell lennie. Többször befogták a fülüket, néha ki-kirohantak, aztán gyorsan vissza, nehogy lemaradjanak valamiről! Máskor meg fogták a kezem, simogattak, puszikat adtak. Emlékszem konkrétan egy fájásra, ami alatt a férjem nem volt bent a szobában: 6 éves fiam abban a pillanatban átvette az apja szerepét, tenyerébe vette fejem, „tartott”, mint egy igazi férfi! Annyira aranyos volt! Meg is nevettetett. Nem is egyszer. Én meg őket a fura hangjaimmal.

Bekapcsolódtak… Engem egyáltalán nem zavartak. Sajnos Ágit igen. (Vagy legalábbis ezt gondoltuk.) Ezt látván, a férjemet is. Érthetetlenül álltam a dolog előtt: miért zavarnak bárkit is, ha engem nem? Ma már tudom, hiba volt részemről, hogy nem készítettem fel Ágiékat kellőképpen arra, hogy ott lesznek, egyedül, velünk. S arra se, hogy a fiú bekattanhat (hiperaktív), de nem kell vele foglalkozni, akármilyen butaságokat is beszél, csak a szája jár. Ő olyan, amilyen. Nem vitatom, nehéz eset, s egy idegen számára ijesztő lehet a viselkedése. Nekem viszont őrá is szükségem volt. De még mennyire.... Állítólag hangoskodtak is. Nekem ez se tűnt fel. Nálam hangosabbak bizonyára nem voltak.

Egyszer Ági megkérdezte, hogy minden rendben van-e, nem lenne-e jobb, ha kimennének a gyerekek, mert szerinte a szülés folyamata lelassult miattuk. Mondtam, ez nekem egyáltalán nem tűnt fel. De tényleg. Ellenben akkor tudatosult bennem egy érzés: mit foglalkozok én azzal, hogy másban milyen érzést váltott ki a jelenlétük? Hát ki számít most? Ők, vagy én? Nekem pedig kifejezetten jobb, hogy magam mellett tudhatom őket, hogy érezhetem szeretetüket, láthatom tekintetüket, s puszit is adhatok nekik menetközben....., ha arra szottyan kedvem. Mikor mindezt végiggondoltam, sikerült többé végképp nem törődni a külvilággal. A padlón térdelve rádőltem az ágyra. A folyamat újra felgyorsult…

Igen, a folyamat felgyorsult ugyan, de a baba csak nem akart kibújni. Kezdtem elveszíteni az önkontrollomat: azt hiszem, eléggé hisztis lehettem a vége felé, mert már éreztem, hogy igencsak lent van a feje a gátamnál. Miért nem jön? Miért megy folyton vissza? Temérdekszer feltettem ezt a kérdést, hangosan is. Ági mindig nyugtatott, hogy halad szépen, már látni a magzatburkot. Tényleg, az még szét se repedt. Hogyhogy? Burokban születik? De miért? Végül már rimánkodtam Áginak, hogy csináljon valamit, repessze meg a burkot, mert nem bírom tovább. Abszolút higgadtan azt válaszolta, nem. Higgyem el, a baba tudja, miért jön burokban. Neki így jó, és biztos ez lesz jó nekem is, mert nem fog repedni a gátam. Ez újra erőt adott. Ki fogom bírni. Jó lesz. Képes vagyok rá egyedül, hiszen ebben a pillanatban nincs nálam senki erősebb, bátrabb…

Kb. 8-10 alkalommal ütődött a kis feje a gátamhoz, s csúszott utána vissza (ennyit számoltam…). Pokolian fájt. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Aztán egyszer a szám tátva maradt, és eltűnt a hangom. Az üvöltés már csak a bensőmben volt meg... Hatalmába kerített a fájdalom, de jó értelemben: elvitt egy útra, vékony ösvényen át, egy nagyon távoli helyre, ahol megtapasztalhattam, hogy a fájdalom gyönyörű is tud lenni, élvezni is lehet! Lehet, hogy egyfajta orgazmust éltem át akkor? Mert az a pillanat sokkal inkább gyönyörrel telített el, mint szenvedéssel. Aztán hirtelen éreztem, hogy szakad a burok, folyik a víz, s kicsúszik a feje. Átbújt… De csak a feje. És a többi hol marad? Fájás nincs. Hallottam Ágit: - Gyönyörű babád van.- A tesók már láthatták közelről. Mázlisták! Éreztem, ahogy a hüvelyem körülveszi a nyakát. Nagyon meleg volt…. Jó meleg. Eszembe jutott, amit egyszer Király Ági mondott egy szülő nőnek hasonló esetben: nem lehetne, hogy csak úgy, önszorgalomból, kinyomd? Gondoltam, mindjárt én is hallok valami hasonlót. De nem. Jött egy utolsó fájás, s kigördültek a vállai, majd az egész kicsi teste. Másnap kaptam egy sms-t Mandoulától: A kicsi új élet 8 óra 3 perckor bújt ki teljesen. Lágyan. Csöndesen. Tündérien. (Azóta se töröltem ki.)

A következő másodpercben alulról a két lábam között átbújtatták a kis porontyot: felfektettük az ágyra, s akkor láttam, hogy kislány lett. (És ő se Down-os, pedig róla is feltételezték az AFP miatt!) Én vettem észre először…. Nem fontos, de mégis… 2-3 perc múlva (addig ráhajoltam, csókoltam, dünnyögtem neki) felültem az ágyra, kényelmesen elhelyezkedtem, s megszoptattam. Immár minden gond nélkül. Nyugodtan. Természetesen. Körbevett a családom. Mindenki nézegette a picit, akinek még neve se volt. Simogatások, puszik…. A tesók sem tudtak betelni a látvánnyal….

Később megmértük. Istenem, milyen icipici volt! (legalábbis a majd 5 kilós tesók után) Kerek 4 kg, s csak 53 cm. (Estére már csak 3560 gr volt, annyi mekónium távozott belőle! Még kisebbnek tűnt.) Közben feltérdeltem az ágyon, hogy egy dekubitusz-lepedő fölött megszüljem a lepényt. Akkor tűnt föl Adri, szinte a semmiből… Milliméterről milliméterre fogta a lepényt, nehogy beszakadjon. Nagyon ügyesen segítette ki. Fiam is megjelent tüstént, hiszen milyen izgalmas, mikor Ági vizsgálja a lepényt! (Én már tudtam!) Főleg egy fiú számára. Közben az is kiderült, hogy tényleg nem repedt a gátam. Nos, hát valójában most akkor Ági micsoda tulajdonképpen? Jósnő?? Egy kicsit az is. De mindenképpen nagyon hozzáértő ahhoz, amit csinál. Igazi profi, a szó legjobb értelmében.

Lassacskán eljött a búcsú ideje is. A nap közben teljesen fölkelt, az új élet pihegett a karomban…. Ágiék készülődtek. Sietni kellett, egy újabb szülésre.

Miután elmentek - oh, nagyon fájdalmas volt a búcsú. Miért nem maradhatnak? Úgy szerettem volna még, ha örülnek velünk, ha együtt vagyunk, hiszen… Pedig sokáig maradtak, csak nekem nem tűnt fel. Relatív az idő! Szóval utána letusoltam, majd felhívtam édesapámat, hogy ha tud, segítsen, vásároljon pár dolgot. Gondoltam, már biztos sejti mi történt, mert ki volt kapcsolva a telefonom, neki meg szokása volt minden reggel korán érdeklődni. Aznap épp nem hívott… Így aztán nem értette, mikor mondtam neki, hogy azért kérek segítséget, mert a párom nem bír egyedül a nagyokkal. Mert, ha vannak nagyok, akkor már van kicsi is! Végre leesett a tantusz, s apukám röpke 10 percen belül megjelent három hatalmas szatyorral… A picur kb. 2 órás lehetett: hason feküdt az ágyon, körülötte a tesók… Emelgette kis fejét, nézelődött… Mondtam apukámnak, aki csak kukucskált befele a szobába, hogy jöjjön be nyugodtan, simogassa meg. Nem, ő azt nem meri, jött a válasz. De igen, tedd csak meg bátran, itthon szabad! Bejött. Bátortalanul indult el keze a gyermek felé, de meg merte simogatni… Meghatódott. Sose látott még élőben 2 órás gyereket, s pláne nem érhetett hozzá. Ritkán látom sírni az apámat, de akkor potyogtak a könnyei, hiába is próbálta visszafojtani.

Így született meg a legkisebb gyermekünk saját otthonunkban. Nincs más szó rá: csodálatosan! Örökre hálás leszek mindazoknak, akik jelen voltak! A férjemnek és a rosszcsont „nagyok”-nak, hogy velük együtt lehettem végig; Áginak, aki a legjobb pillanatokban a legmegnyugtatóbb dolgokat mondta a lehető leghalkabban, mégis határozottan; Mandoulának, aki imádta, hogy ott voltak a gyerekeim, s ezzel főképp belopta magát a szívembe, holott eddig is szerettem; és végül, de nem utolsósorban Adrinak, aki annyira láthatatlanná vált, hogy szerintem erre más dúla sose képes, csak Ő! Köszönöm mindenkinek!

Igazi nagy család lettünk! Mama, papa (nálunk ez a szóhasználat), és a gyerekek: egy 6 éves fiú, aki kicsit más, de nagyon sokat komolyodott annak hatására, hogy megkapta a bizalmat tőlem, és jelen lehetett húga születésekor; egy 3 éves lány, a „kis nagylányom”, akivel már átélhettem a szülés misztériumát, és egy „kis kislányom”, az igazán otthon született, akinek a születésekor minden tökéletesen sikerült, még akkor is, ha a három közül az volt a legfájdalmasabb.

Dodica

2006.május