Kórháztól otthonszülésig 2.

A második babánk születése

Előzmények

Egyszer volt, hol nem volt…….. Volt egy reggel, amikor kisfiam közölte, hogy kistestvére lesz. Persze, mondtam, majd egyszer…. Aztán mosolyogtam. Viszont két hét múlva kiderült, igaza van. Megijedtem. Honnan vette? Hallottam már arról, hogy a gyerekeknek lehetnek különös megérzéseik, de sose gondoltam volna, hogy ebben az esetben szembesülök vele. És megijedtem. Hol fogok szülni? Mi lesz a 9 hónap alatt? Féltem…. Tudtam, semmiképp se akarom még egyszer azt túlélni, mint fiammal. Se a 9 hónap gyötrelmeit, se a születéséét. Szerencsére párom legjobb barátjának második gyereke nem kórházban született, így volt hova fordulnom információért, bár akkor még voltak fenntartásaim is. Mindenesetre kíváncsi voltam, miért kapott csupa szívet a Születéskalauzban az érdi születésház, s mennyiben más az, ha nem kórházban születik egy baba? Töviről-hegyire kikérdeztem őket. Aztán – mivel többek között azt sem óhajtottam megkockáztatni, hogy a második babámmal is történjen valami maradandó (Fiamról akkor már tudtuk, hogy a születése miatt hiperaktív lett, ezt sose tudom megbocsátani azoknak, akik tehetnek róla) – döntöttem: belevágok. Volt egy pozitív példa előttem, meg az a hit bennem, hogy beavatkozás-mentesen kell egy szülésnek lezajlania, hiszen az nem betegség, hanem egy állapot, egy nő életének legmeghatározóbb eseménye a természet rendje szerint. Egy csoda, amit szerettem volna annak megélni. A kórházban megfosztottak ettől.

Nos, a döntés megszületett, de véghez is kellett vinni, s az út nem ígérkezett könnyűnek. Először is a férjemet kellett meggyőznöm, hogy tartson velem. Választási lehetősége éppen nem sok akadt, mert annyira eltökélt voltam, ő meg belátta gyorsan, hogy jobb, ha jön velem a tanfolyamra, ami előfeltétele az otthonszülésnek. Valójában elsősorban az anyagi vonzatok miatt aggódott, a dolog természetével egyetértett. Később kiderült, bármily hihetetlen is, hogy az otthonszülés nem pénz kérdése. Senkit sem utasítanak el azért, mert nem telik rá. Mi pedig sajnos egyáltalán nem álltunk jól.

Egy keresetből éltünk egy bölcsis gyerekkel több, mint 100 km-re Érdtől, s titokban kellett volna oda eljutnunk az információs estre (17 órai kezdet), autó nélkül. Azért titokban, mert biztosak voltunk abban, hogy az én oldalamról az orvos-család teljesen ki lesz akadva. (Később megtörtént.) Így felhívtam Geréb Ágit, hogy muszáj kihagynunk az információs estét (tömegközlekedéssel megoldhatatlan lett volna a hazatérés), de mennénk mindenképp. Nem igazán értette, ráadásul rosszkor hívtam, bénán makogtam a telefonba, de végül is engedte. Nagy kő esett le a szívemről. Először.

A tanfolyam

Nagy áldozatok árán jutottunk el a tanfolyamra, de nem bántuk meg. Hajnali kelés, nyitáskor (úgy 5.30 körül) beadtuk gyermekünket a bölcsibe (azt is külön meg kellett szervezni, hogy melyik haver megy érte), aztán többszöri átszállással bumliztunk Érdre, majd esténként vissza. Mindezt a család előtt titkolva, mert úgy véltük, fölösleges addig ellenállásba ütközni, amíg nem védhetjük magunkat érvekkel. Ehhez előbb tudnunk kellett, mit választottunk.

Egygyermekes szülőkként azt hittük, már semmi újat sem fognak nekünk mondani. Nem is mondtak. Mégis annyi mindent tanultunk! Ami teljesen új volt, az a szemléletmód. A várandóssághoz (nem terhességhez! Mennyivel másabb a szóhasználat is!), a szüléshez, a gyermekhez-anyához-családhoz való hozzáállás. Megtanultunk szembenézni a múlttal, a kudarcélményekkel, megpróbáltuk feldolgozni azokat.

A tanfolyam minden napja külön-külön is folyamként söpört végig rajtunk, s a hét végére már az utazás általi fáradalmakat se vettük igazán észre, annyira áthatott minket annak a biztos tudata, hogy igen, csak így érdemes csinálni…….. Közben megismerkedtünk a csapat tagjaival - egytől-egyig nagyszerű emberekkel - akik szívvel-lélekkel voltak ott velünk, családias-baráti légkört teremtve. (Füstölő, halk, meditatív zene, filmek, stb…). Domján Kati rávett minket a készülődésre, a befelé fordulásra, a másállapot feldolgozására, Büki Gyuri napján az újszülöttről volt szó, Geréb Ági – Király Ági a rizikófaktorokat ismertette meg velünk, Sződy Judit pedig szoptatási tanácsokat osztogatott (erre nagyon is szükségem volt, mert bár mindig is a kizárólagos szoptatás híve voltam, a fiammal nem úgy jött össze, s ez nagyon is fájdalmasan érintett). Mindeközben rengeteg kérdés merült fel a résztvevőktől, ami sose maradt megválaszolatlan.

A 9 hónap

Feszült várakozással telt, mint minden átlagos várandósság. Nálunk viszont ezt spékelte egyfajta különös izgalom, amelynek sok összetevője akadt. Elsősorban a családi ellenállással kellett folyamatosan szembesülnünk. Bár bizonyára nem szántszándékkal, de végig a gyerekgyilkosok szerepét osztották ránk, s mindent megpróbáltak, csakhogy elhatározásunkról lebeszéljenek: arra is volt példa, hogy valaki a saját orvosi állásának elvesztésének lehetőségét vetette fel, hátha érzelmi alapon belátjuk, milyen következménye lehet választásunknak (mert kirúghatják az orvostársadalomból, ha pont egy orvos lánya szül otthon), s jobb belátásra térünk. Nem tértünk. Szerencsére nem is rúgták ki emiatt az illetőt.

Aztán meg a különféle vizsgálatok elvégeztetése se volt könnyű orvosi pecsét nélkül! Akkoriban mindenre kellett… Eleve a várandós anyák könyvét (régebben terhes-könyv! Újra érdekes a szóhasználat.) is csak úgy lehetett beszerezni, ha orvos igazolta a várandósság meglétét, hiába mutatta azt ki az ultrahang. Így muszáj voltam keresni valakit egy vizsgálatra, mivel Geréb Ági akkor már nem használhatta ilyen esetben orvosi pecsétjét.

Ezek után, kiskönyvvel a kezemben már azt hittem, simábban fognak menni a dolgok, de nem. A kisvárosban, ahol lakom, minden egyes papírra orvosi pecsétet kellett szerezni. Nemegyszer szambáztunk a kórház folyosóján, várván az alkalmas pillanatot, hogy egy orvos, nagy rohanása közepette, meg se hallgatván folyékony hazugságaimat (leszerelő hadművelet), adjon gyorsan egy pecsétet pl. vérvételre, ultrahangra, stb.. A sok vizsgálattal (amelyek nagy többségét teljesen fölöslegesnek tartom) sikerült a védőnőnket is megnyugtatni, aki tudott a tervünkről, de természetesen nem értett vele egyet. Viszont hálás voltam neki, hogy sose tett keresztbe, hanem – bármily nehezére is eshetett – támogatott minket. Ilyen egy igazi védőnő!

Megint rossz lett az AFP-m, megint közölték, hogy Down-kóros a kicsi (lásd kisfiam történetét), én meg megint éreztem, hogy semmi baj, úgyhogy nem is idegesítettem magam többé. Persze a genetikai vizsgálatra is meghívtak, amit vissza is utasítottam. Ezt leszámítva, csupán nőgyógyásszal nem találkoztam, minden egyéb vizsgálaton részt vettem, mert nem akartam pl. azt kockáztatni, hogy ha netalántán kórházban fejeződne be a szülésem, akkor a hiányzó vérvételek miatt automatikusan beoltsák a gyerekem valamivel, amire semmi szüksége nem lenne.

Máskülönben nagyon jól éreztem magam. Noha semmi plusz vitamint, se semmi mást soha nem szedtem, mégis kicsattantam az egészségtől. Élveztem a készülődést egy, a hagyományostól teljesen eltérő szülésre: faltam a könyveket, szinte mindent elolvastam az otthonszülés témakörében, amit csak be tudtam szerezni. Közben éreztem, mennyit változtatok a saját véleményemen az ismeretek birtokában. Pontosabban, megfogalmazhatóvá vált számomra az, amire mindig is vágytam, amiről a kórházi szülésem kapcsán éreztem, hogy másképp kellett volna… Egyre jobban igazolódni látszott a szüléssel kapcsolatos saját vágyaim jogossága, s annak lehetősége, hogy ez teljesen normális és megvalósítható ebben az országban. Pedig nem ebben nőttem fel: sajnos teljesen más lett belém kódolva. Így lettem „lázadó”: bárkivel képes voltam akár összeveszni is (pl. a körzeti orvossal, amikor nem óhajtott táppénzre venni a 8. hónapban), ha meg akarta akadályozni, hogy átélhessem azt a csodát, amiben hittem. (Azóta is.)

Csupán egyetlen dolog aggasztott: mi lesz, ha Ági nem vállal el? Ha azt mondja, nem vagyok alkalmas arra, hogy otthon szüljek? A 37. heti vizsgálat után szinte remegve kérdeztem meg tőle. Furcsán rám nézett, mint aki nem igazán érti a kérdést, majd határozottan, de mégis mosolyogva közölte, hogy abszolút alkalmasnak tart rá. Nagy kő esett le a szívemről. Másodszor.

Az utolsó hét a szülés előtt

2002. január 9-ére voltam „kiírva”. Tudtam, hogy nincs elszámolva. Azt is tudtam, hogy tovább fogom hordani: éreztem, hogy nagyon jól megvagyunk még együtt, fiam is később jött, az anyám is túlhordott bennünket, a mensesem se 28 napra szokott jönni…. Szóval békésen, nyugodtan éldegéltünk. Aztán a 42. héten már csak-csak kíváncsi lettem, hogy minden rendben-e odabent. 20-án felkerestem a kisváros egyetlen női orvosát, hogy legyen kedves megnézni a magzatvizet. Közölte, hogy ha még egyben leszek, akkor 25-én ér csak rá. Egyben voltam, jelentkeztem, megvizsgált. Megrémült, mert a magzatvíz ugyan tiszta volt, de már 3 ujjnyira nyitva voltam. Hiába akartam volna hazamenni, betuszkolt NST-re (másutt CTG a neve). Ott is hiába mondtam, hogy a bennem lakó kicsi ember végképp nem érzi jól magát, ha a bal oldalamon kell feküdnöm, senkit se érdekelt. Babóca el is mászkált… Így érdekes görbét kaptunk, mert sok volt a kihagyás. A doktornő hívta a konzíliumot (még nem volt meg a szakvizsgája), közölték, hogy legkésőbb éjfélre meg lesz a baba. Biztos igazuk lett volna, ha bent maradok…. Mivel párom fiammal odakint várt rám, no meg aztán semmi kedvem se volt az általuk felajánlott szolgáltatáshoz, hirtelenjében kitaláltam egy frappáns történetet, miszerint Pesten van az orvosom (még jó, hogy volt a tarsolyomban egy név), s azonnal elindulok hozzá. Saját felelősségre elhagytam a kórházat, miután visszakaptam irataimat, s velük együtt az otthonszüléses papírjaimat, amit szerencsére senki se vett észre… Ez történt 25-én este. Szegény doktornő aznap körbetelefonálta a fél világot, annyira szívén viselte sorsomat: hívta Pestet, hogy megérkeztem-e, de persze nem is tudtak rólam, majd a Pestre vezető út melletti kórházakat kereste, hátha időközben megszültem valahol. Hajnal kettőkor elérte a védőnőmet… Vannak még lelkiismeretes orvosok! (5 nappal lányom születése után bementünk a kórházba a BCG-oltás végett, mert a kórház nem volt hajlandó kiadni az oltóanyagot a gyerekorvosnak. Akkor felkerestem, s elnézést kértem tőle a hazugságért, de nem tehettem mást. Megértett…)

Kijöttünk a kórházból, hazagyalogoltunk (kb. 3 km, autó továbbra se volt), beszélgettünk. Aznap felhívtuk Ágit (én nem is mertem, úgy szégyelltem magam, hogy ennyire elfeledkeztem jelentkezni), aki azt hitte, már megszültünk. De hol volt még az…

Miután rendesen kikérdezett mindenfelől, azt tanácsolta, vágjuk kocsiba magunkat, s menjünk fel Érdre, mert ez a baba, ha elindul, akkor rakétaként fog kijönni. Igaza lett….

Érden

Felmenni se volt könnyű, hiszen este kellett autóval rendelkező barátot keresni. (Apám előre megmondta, hogy nem asszisztál az otthonszüléshez, s nem fuvaroz bennünket, hátha akkor végszükség esetén mégiscsak bemegyünk a kórházba. Azt hiszem, sose történt volna meg…) De sikerült. Beköltöztünk az érdi születésházba, és vártunk. Vártunk egy napot, és még egyet (esténként malmoztunk a jóslófájások felett), és…. És a picuri csak nem jött. Ági viszont naponta kiutazott Érdre szívhangot nézni. Minden rendben volt. Egyszer kérdeztem tőle, meddig lehet „büntetlenül” túlhordani egy babát. Azt válaszolta: -Míg meg nem szülöd.- Megnyugtatott. Közben a poén kedvéért találkoztam egy jósnővel is, aki Ágitól teljesen függetlenül azt jósolta, hogy a baba rendkívül gyorsan fog megszületni….

28-án volt a kisfiam harmadik szülinapja. Szegény férjem elment tortát keresni az ismeretlen városban (ajándék is otthon maradt, mert ugyan ki gondolta volna, hogy még Érden leszünk?), és szerencsétlenségére, hétfői nap lévén, minden cukrászda be volt zárva. Nagy nehezen, kb. 4 óra alatt (mit összeizgult távollétében!) beszerzett pár süteményt, ami ugyan egyáltalán nem volt frissnek mondható, mégis az egyik legemlékezetesebb születésnapot hoztuk össze. Jó lett volna aznap szülni, de a pocaklakó másképp vélekedett erről…..

Egyetlen dolog volt, ami kicsit feszélyezett: vajon rá fogok-e jönni, ha elkezdődik? Hiszen előző szülésem indított volt…. Milyen, ha teljesen természetesen, magától indul el a szülés? Elmondtam ezt az aggályomat Áginak. Megnyugtatott, hogy rá fogok jönni. Arra kért, ha bármilyen változást érzek, akármilyen picit is, azonnal szóljak neki. Ebben maradtunk. 29-e volt, s aznap valahogy nagyon nem találtam a helyem…. Nyűgice voltam.

30-án (betöltött 43. héten) hajnalban többször felébredtem, mehetnékem volt… Meg egyébként se tudtam valamiért aludni… Aztán egyszer a WC-n vért pillantottam meg. Gondoltam, egyetlen gazdagságom, az aranyerem az oka (a sok szaladgálástól bizonyára előjött), de rájöttem, tévedek. Nos, elérkezett az ideje, hogy szóljak Áginak. Valami változott.

Felhívtam. Nem aludt. Mintha várta volna a hívásom…. Csak annyit mondott, jó, és, hogy hívjam Mandoulát, majd letette. Akkor most jön? Bizonyára…. Kb. 4.45 volt.

Közben a szöszmötölésre felébredt a férjem, kérdezte, mit csinálok. Mondtam semmi baj, csak hívtam Ágit. Abban a szempillantásban kirepült az ágyból, s elkezdett szaladgálni. Izgult. Én nem. Kisfiam a földön aludt egy szivacson, átvittük a másik szobába. Aztán nekiálltunk nylonozni, gumilepedőzni, kikészíteni olajat, vattát, törülközőt, stb. Majd hívtam Mandoulát. (Eredetileg filmezni jött volna az Alternatal Alapítvány részére. Úgy éreztem, ha ezzel egy nőnek is segítek abban, hogy jól döntsön, akkor tettem valamit.) Noha nálam gátlásosabb ember aligha van, Mandoula esetében nem zavart, hogy férfi. Emberként volt jelen. De még milyen emberként!

Megéreztem az első fájásszerűséget (kb. 4.55-kor), majd a másodikat…. Még volt erőm viccelődni, miközben pakolásztunk. Még nem is nagyon tudatosult bennem, hogy szülök, mintha csak vaklárma lett volna az egész. (Úristen, mi lesz, ha fölöslegesen hívtam Ágit?) Fogalmam se volt, mi vár rám, de hittem, hogy jó lesz. Aztán beindultak a fájások. Sétáltam, meg-megálltam, letérdeltem, …. Mindig azt tettem, ami éppen „jólesett”. Hallgattam a testem szavára, segítettem magamnak a fájdalom elviselésében, abban a pózban, ahogy azt a legjobbnak találtam. Fájásszünetekben a párommal suttogva beszélgettünk, ő simogatott egészen addig, amíg tetszett, s odafigyelt, hogy elutasítom-e. Teljes mértékben megpróbált rám hangolódni, kiszolgálni az igényeimet. Abból egyre kevesebb lett…….(Pl. mindig is vízben szerettem volna szülni. Párom mondta, hogy engedi a vizet, mire legyintettem, hagyja, nincs már arra idő. Valójában kedvem nem volt hozzá.)

Kb. 5.10 volt, mikor megérkezett Mandoula. –Jesszus, Ti a kitolási szaknál tartotok! – mondta, mikor belépett. Addig bele se gondoltam. Látta, hogy minden elő van ugyan készítve, de csak a kipakolás szintjén. Ledobta cuccát a kamerával együtt; eszébe se jutott filmezni, amíg ki nem keverte az olajokat, s el nem rendezett mindent úgy, ahogy azt egy igazi dúla teszi. Hisz ő is az. Csak akkor kérdezte meg tőlünk nagyon halkan, hogy zavar-e, ha videózik, amikor már mindennel elkészült. Nem zavart. Akkor már nagyon nem, oda se figyeltem rá.

Máshova figyeltem. Befele. Mert a fájások egyre sűrűsödtek, egyre kibírhatatlanabbá váltak. Azt hittem, belehalok. Sose gondoltam volna, hogy ennyire fájhat, ha nem avatkoznak bele. Féltem… Másrészt viszont tudtam, hogy erős és bátor vagyok, hogy ez így van rendjén, a fájdalom jó, jelzi, hogy dolgozik a testem, hogy minden rendben van. Azért minden egyes összehúzódás alatt arra gondoltam, hogy legyen már vége, mert elviselhetetlen. De viseltem hősiesen.

Üvöltöttem, s a saját hangomtól még én magam is megijedtem. Azt se gondoltam volna soha, hogy képes leszek üvölteni, hiszen fiamat egy hang nélkül szültem meg, s ha valaki azt mondta, hogy üvölteni jó, s fogom is tenni, akkor mosolyogtam, s arra gondoltam, hogy én ugyan biztos nem leszek annyira hisztis, meg egyébként is, nem szabad arra pazarolni az erőt. Három évig büszke voltam erre, ma viszont már arra vagyok büszke, hogy a farkas és a sakál együttvéve nem tud úgy üvölteni, mint én! Ráeszméltem: egyáltalán nem veszi el az erőt, sőt. (Párom hasonlította össze a szülő nő üvöltését a súlyemelőével: mindkettő az erő kifejtéséhez használja.) Végül megtanultam élvezni a hangom. Szabadon áramlott belőlem egy ősi hang, én meg alázattal engedtem, hogy előjöjjön. (Egyszer a férjem átszaladt a másik szobába leellenőrizni az alvó gyerekünket. Félálomban volt. Mondta, hallja, megszületett a kistestvér, pedig akkor még csak az én hangomat hallotta. Fura egy hang a szülésé….)

Egy idő után se guggolva – térdelve, se máshogy se volt jó. Felkúsztam az ágyra, s félig dőlt pózban gyömöszöltem azt, ami a kezem ügyébe akadt. Leginkább a párnát. Hirtelen hatalmas durranást hallottam, utána valami elkezdett folyni. – Úristen, hallottátok, mekkorát durrant? – kérdeztem. A fiúk felnevettek, mert hogyan is hallhatták volna a burokrepedést? Rögtön ezután jött egy újabb fájás. Belemerültem. A távolból hallottam Mandoula felkiáltó hangját: - Nagyon szép, gyönyörű tiszta! (mármint a magzatvíz) Éreztem, hogy őszintén örül neki. Nagyon jólesett, s meg is nyugtatott volna, de nem lepett meg vele: tudtam, hogy tiszta lesz. Azt hiszem, ez a belső tudás, a magamba vetett hit végig átjárt, segített….

Vártam Ágit és a dúlát (ő a végén nem jött, mert mire megérkezett volna, már nem lett volna dolga, így Mandoula a dúla szerepét is fel kellett, hogy vállalja, de úgy vélem, cseppet se esett nehezére). Mandoula utólag azt mondta nekem, ha tudat alatt nem várom Ágit, s nem tartom vissza a babámat, akkor az ő kezébe született volna meg, annyira a végén jártunk már. Igaza lehetett… El kell ismernem, hogy valahol legbelül, kicsit se tudatosan, igenis vártam a „szakembert, az igazi biztonságot”. Akkor még ez igaz lehetett rám. (Harmadik babánk születésekor már nem hinném, de ez egy következő történet.) Vártam, bár nem ezzel foglalkoztam, hanem továbbra is az iszonyatos erejű fájások túlélése vezérelt.

Aztán megérkezett Ági. Csak annyit észleltem belőle, hogy elrobogott kezet mosni, aztán robogott hozzám szívhangot hallgatni. Talán nem is köszöntem neki… ki tudja. Épp ültem az ágyon, fájás alatt félig felálltam, s kapaszkodtam a páromba, amikor szívhangot hallgatott. Rossz volt. Megzavart a kütyüvel, mert valami végképp oda nem illőnek éreztem. Persze nem haragudtam rá, csak éreztem, hogy valami nagyon mély, belülről jövő dologba hirtelen bekapcsolódott, s kicsit kirázott a befele fordulásomból. Azt mondta, ő hallja a szívhangot. Hittem neki, de azt is láttam, hogy nem mindent mond el. Biztatni akart volna? Vagy csak annyit, hogy ne aggódjak, ne idegesítsem magam fölöslegesen? Arra már úgyse lett volna idő. Nem is akartam volna aggódni fölöslegesen… Más feladatom volt…..

Egyszer csak hirtelen azt éreztem, hogy a világon semmi se jó. Sehol. Sehogy. Nyavalyogtam, hogy túlságosan meleg van, és nincs levegő, holott az erkélyajtó tárva volt. (január 30-án!) Végképp nem találtam a helyem. Forogtam össze-vissza jártamban, próbáltam leülni, de semmi eredmény. Kérdezték, hozzanak-e szülőszéket (épp a frigoli szerepét töltötte be a mosdóban, mert öt nap alatt csak kellett mosnunk is). Mondtam: - Nem. Igen. Nem tudom.- Mire itt tartottam, addigra ott állt előttem a szülőszék. Ráültem. Még jókor, mert a lábaim eszméletlenül elkezdtek remegni. Majd szétszakadtam. Iszonyatos feszítést éreztem a gátamon, amit korábbi gátmetszésem miatt külön féltettem. (Nem véletlenül. Repedt is egy picit, ott, ahol vágtak régebben. Ezt éveken át titkoltam, mint valami szégyenfoltot, ami beárnyékolja „hibátlan” szülésemet.) Ekkor hallottam, hogy már jön a feje. (Közben valaki automatikusan becsukta az erkélyajtót.) Éreztem is. Ági javasolta, hogy simogassam meg, hiszen a sajátom. Na, azt már nem. Nem mertem, magam se tudom, miért. Miközben a férjem hátulról tartott, jött egy utolsó, borzasztó szétszakító fájás, a baba pedig kigördült Ági kezébe, onnan meg a földre, egy párnára. 5.33 volt. Nem sírt fel. Pislogott. - Istenem, kész vagyunk! Nem túlhordott? – kérdeztem. Erre kitört a röhögés. Elgondolkoztató, hogy lehetett ekkora butaságot kérdezni, mikor világra jött egy gyönyörűség. Valami félelemszerű a régmúltból, ami felszínre tört…. Aztán csak bámultam a kis lila babát, megvártam, míg Ági letekeri a csuklójáról a többszörösen rátekeredett köldökzsinórt (emiatt nem volt túl jó a szívhangja, amire ráérezhettem korábban), majd lehajoltam, simogatni kezdtem. Aztán Ági javasolta, feküdjek fel vele az ágyra. Ő fogta a babát (pedig nyúltam le érte, hogy felemelem, utólag belátom, nem bírtam volna el, s ezt Ági nagyon jól felmérte), én feltápászkodtam a székről, aztán csúsztam egy nagyot a kövön, s felsikoltottam. Semmi gond nem volt, hiszen hátulról tartottak, én mégis nagyon megijedtem akkor, érezvén a köldökzsinór feszülését is. Végül hanyatt felfeküdtem az ágyra, a hasamon a kicsivel. Akkor kezdett nyöszörögni a mozgatás miatt. Szuszogott, hörgött. Meleg volt, és puha. Én meg nevettem: hihetetlennek tűnt, hogy ennyire gyorsan megszületett. Betakargattuk, sapkát tettünk a fejére, majd figyeltük. Elkezdődött az ismerkedés…. Csodáltuk. Ő meg gyömöszölte a kis kezét a szájába, nyitogatta a szemét, s ugyancsak figyelhetett. Ági és Mandoula közben takarítgatott. Párom segített volna ebben, de „leteremtették”, hiszen neki az újdonsült emberke mellett volt a helye.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de én nem tudtam betelni a pici látványával. Akkor még azt se tudtuk, fiú-e vagy lány. (Az egyik ultrahangon mondták, hogy lány lesz, engem az se lepett volna meg, ha fiú, annyira hasonlított a bátyjára.) Senkit se érdekelt. Ott volt, épen, egészségesen. Jóval később, miután párom elvágta a már nem lüktető köldökzsinórt, s Ági berakta a halmérlegbe, akkor mondta: - Nini, van egy titkom, kislány vagyok. - Csak kíváncsiságból mérettük meg, hiszen úgyis mindenki azt kérdezi majd: 4750 gr, 60 cm. A második óriásbébim. És ő se Down-os!

Próbálkoztam azonnal a szoptatással, de borzasztóan szerencsétlenkedtünk, végén kicsit hisztis is lettem a kudarc miatt. Közben pedig jöttek az utófájások, amiket bódult állapot helyett már tiszta fejjel kellett átvészelni. Pfúj. Az tényleg rossz tud lenni, s igazságtalan is, hogy a felhőtlen boldogság perceit beárnyékolja. De természetesen ez is a természet rendje szerint való, az pedig tudja, mit miért csinál: vártam a lepény leválását. Végül a pici átkerült édesapja meztelen felsőtestére (bőrkontaktus!), én meg felguggoltam a padlóra (nesze neked takarítás, Ági), hogy megszüljem a lepényt. No igen, jóformán külön szülés volt, mert túl nagy volt, majd egy kiló. Mint kiderült, a lánykám ikreknek indult, ezért volt olyan nagy a lepény, mondta Ági, miközben vizsgálta. Sose láttam még méhlepényt. Nagyon érdekes volt, amint mutatta és magyarázott hozzá.

Miután megszültem a lepényt, s a kicsi időközben békésen elaludt apja mellkasán, Ági megöltötte a gátam, egy öltéssel megúsztam. Hirtelenjében senki más nem volt mellettem, mint Mandoula, aki azonnal odaadta a kezét, hogy szoríthassam, hiszen nem volt értelme az érzéstelenítőnek. Annyira hálás voltam neki! Annyira ráérzett, mire van szükségem! Egy kézre, amely fogja az enyémet, s segít, mert ott van velem, mert biztat… A párom már foglalt volt „új szerelme” által. Ezután átmentem a másik szobába, ahol kisfiam szunyókált békésen. Megsimogattam, betakargattam, és csodáltam őt is….

Nem maradt más hátra, mint, hogy vegyek egy jó nagy fürdőt. Rám is fért! A kád (inkább medence, hisz kb. háromszor nagyobb egy átlagos lakótelepi kádnál) csábítóan hívogatott, le is tusoltam, majd kérdezték tőlem, miért nem ülök bele. Szülés után?? Furcsálltam. Aztán meséltek egy hölgyről, meg arról, hogy semmi vért nem fogok látni, bajom egyáltalán nem lesz tőle, s nagyon jóleső érzés lenne. Kipróbáltam. Fantasztikus volt: ültem egy hatalmas kád ilang-ilang és zsályaolajos vízben, mellemre került a kis béka, aki felkelvén immár hajlandó volt szopizni, miközben kis teste úszkált a vízben, mint 2 órával előtte még odabent. De még ezt is lehetett fokozni: felébredt a „nagyfiú” is, és megkérdezte, bejöhet-e hozzánk a vízbe. Bejöhetett. Előtte még elszaladt játékcsokiért a kistesónak, és megkérdezte, hogy ha lány, akkor mégis hol a fülbevalója? De ezzel együtt szerette: simogathatta, puszilgathatta. Övé is volt! Ágiék szép csendben elbúcsúztak….. Végül a párom se hagyta ki a lubickolást. Ültünk egy nagy kád vízben, mind a négyen, egy újdonsült kétgyerekes család, meztelenül………….természetesen.

Utóhangok

Így született meg a második babánk. Természetesen, beavatkozásmentesen. Békében, nyugodtan. Este 18.00-ra otthon voltunk vele. (Azért akkor, mert autópálya-matrica nélkül, mellékutakon vergődtünk haza. Reggel 8 körül szóltunk a „sofőrnek”, aki du. 2-re ért Érdre. Aztán még „rituálisan” el kellett ásni a méhlepényt, nehogy valami kutya kikotorja a kukából!) Leírhatatlan az az érzés, mikor a saját ágyamban szoptattam a picurt, másik oldalamon pedig az immár „nagy” gyerekem bújik hozzám, az apjuk meg a szemével öleli át a családját. Borzongtam arra a gondolatra is, hogy öt napon keresztül csak ablakon át integethettem volna nekik, ha kórházban szülök. El lettek volna szakítva tőlem, vagy legalábbis én így éltem volna meg. Itthon viszont egy percre se kellett megválnom se a páromtól, se a fiamtól, akinek ugyanúgy szüksége volt rám! És persze a kislányomtól se!

Szoptatni is tudtam. Igaz, megszenvedtem érte, mert bizony eleinte nem volt elég a hitem, hiszen nem vagyok az a fajta, mondták anno. Taktikáztam! Mindig adtam magamnak időt: csak legalább 6 hetes koráig legyen 100 %-osan anyatejes! Az lett. Csak 3 hónapos koráig! Az lett. Csak fél éves koráig bírjam ki…! Kibírtam. 9 hónapos volt, amikor a legelső kanál valamit megkóstolta. Addig elfordult, hallani se akart róla. Maradt 100%-osan anyatejes. (A védőnő beírta a könyvbe, hogy éppen melyik főzeléknél tart. Kellett a statisztikához.) Végül 2 és fél éves koráig szopott, mikor már látszódott újra a pocakom. Akkor egy nap elém állt, közölte, hogy immár ő nagylány lesz, a cicit pedig átruházza a kicsire, neki nagyobb szüksége lesz rá. Igaza volt, „nagylány” lett. Az én kis jószívű „nagylányom”.

Dodica

2006. május