A hiperaktív gyermek - Tanácsok szülőknek

A problémás gyerekek szülei rendszerint nagyon sok energiát és munkát fordítanak a gyereknevelésre. Mégse szabad hagyni, hogy a gyereknevelés kitöltse az egész életüket! Sok szülő nem törődik saját magával, ami később többféle gondot is okozhat. Egyrészt nem árt tudnunk, hogy az a szülő tud igazán segíteni a gyerekek egészséges önállósodásában, az tud ebben a folyamatban jó mintát adni a gyereknek, aki megőrzi és építi a saját életét a gyereknevelés nehéz időszakában is. A gyerek szempontjából is fontos, hogy a szülők teljes éltet éljenek. A másik szempont a saját boldogulásunk és boldogságunk: ahogy a gyerekek felnőnek, önállósodnak, a szülői gondoskodás egyre inkább terhes lesz számukra. Az a szülő, akinek van a gyereknevelésen túl is elkötelezettsége, az egészséges derűvel tudja szemlélni gyerekei felnőtté válását. Kicsit fájdalmas lehet, hogy a kamaszgyerek már nem hozzánk fut minden bajával, hanem a kortársaival tölti az idejét, de a felszabadult idővel nagyon is tud bánni az, akinek van saját fontos elfoglaltsága. Sok szülő úgy érzi, hogy szakmáját, örömeit a gyerekért (vagy a házastársért) áldozta fel, és ezért az áldozatért hálával tartoznak neki. A gyereknek azonban nem az a feladata, hogy bennünket boldogítson azért a nagy jóért, hogy felneveltük, hanem az, hogy kialakítsa saját életét. Örülhetünk neki, ha eközben továbbviszi a tőlünk kapott értékeket.

Hiperaktív gyerekek szüleinél alapvető gond, hogy nemigen tudják kire bízni a gyereket. Ha mégis, akkor meg már olyannyira fáradtnak érzik magukat, hogy a különleges kikapcsolódási lehetőségektől is elmegy a kedvük. Vannak szülők, akik 15-20 évig ki sem látnak, vagy inkább nem is néznek ki a munkából, és csak akkor döbbenek rá, hogy nem ápolták a házasságot, amikor a gyerekek önállósodnak. Ilyenkor gyakran kitör a pánik...

De a párkapcsolat nem szűnhet meg a gyermek születésével! Azt továbbra is fenn kell tartani, és ápolni kell! Különösen fontos ez a problémás gyerekek szüleinél, akik fokozott terhet viselnek. Minél több gondoskodást igényel a gyerek, annál fontosabb, hogy a szülőknek legyen saját életük, pihenjenek, és kapcsolatuk jó maradjon: bármilyen gondok is legyenek a gyerekkel, bármennyire fáradtak is a szülők és bármennyire nincs pénzünk, akkor is ki kell mozdulni otthonról! Fontos, hogy a szülők az otthoni légkörből kiszakadva őszintén elmondhassák egymásnak gondolataikat, érzéseiket. Fontos, hogy nyugodt körülmények között megbeszélhessenek dolgokat, és higgadtan tudjanak döntést hozni. A nehézségeket könnyebb elviselni, ha a bensőséges kapcsolat megmarad.

Tévhit, hogy a hiperaktív gyerekeknek különleges bánásmódra van szükségük. Mint minden gyereknek, szeretetre, megértésre, elfogadásra és áttekinthető játékszabályokra van szükségük. Különbséget csupán az jelent, hogy számukra létkérdés az elfogadás és az átgondolt, megfontolt szülői magatartás. Normális körülmények között például nem okoz különösebb bajt, ha a szülő kicsit indulatosabb, hamar elveszíti a türelmét és kiabálni kezd rosszalkodó gyerekével. A hiperaktív gyerek azonban szinte mindig "rossz", ezért folytonos veszekedés, kiabálás vagy lelkizés a hiperaktív gyereket nem állítja le, és a szülő terheit sem csökkenti. A hiperaktív gyerek szüleinek át kell gondolniuk, hogy mit tegyenek, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene. Gyakori, hogy a szülő dühét már nem is a gyerek viselkedése, hanem saját tehetetlensége váltja ki. Kapkodni kezd, ideges lesz, meggondolatlanul olyan büntetéseket ad, amit képtelenség lesz végrehajtani. Ilyenkor a szülő saját hitelét rontja a gyerek előtt, aki pedig az elutasítást és bizonytalanságot észlelve még nyugtalanabb lesz és még kibírhatatlanabbul fog viselkedni. Nem szabad elfelejteni, hogy a gyerek fejében nincsen rend. A rendet nekünk kívülről kell biztosítani. Ez a rend fog beépülni a gyerekbe. Ha mi darabokra esünk, a gyerek atomjaira hullik.

A legtöbb, amit a szülő tehet, az elfogadás! Meg kell próbálni elképzelni, hogy mit élhet át, mit érezhet a gyerek. Tudatosítani, hogy nem rosszaságból, gonoszságból teszi, amit tesz. Meg kell érteni, hogy nem tehet tüneteiről. Ő is szenved, és szeretne úgy viselkedni, hogy szeressék. Érdemes értékelni eredetiségét, humorát, különlegességét, kreativitását. Fontos számba venni a jó tulajdonságait. Tudni kell, hogy az adott segítség kamatostul megtérül az egész család számára. Az elfogadás valódi, belső elfogadást jelent. Ebbe az is bele tartozik, hogy a tüneteket valóságosnak tekintjük, tudomásul vesszük, és ennek megfelelően viselkedünk. Tisztában vagyunk vele, hogy a gyereknek speciális segítségre van szüksége. Az elfogadás nem jelent fásultságot vagy beletörődést!

Legjobb, ha ésszerű, belátható szabályrendszerrel segítjük a gyereket: kevés és egyszerű szabályból áll, amelyek igazodnak a gyerek életkorához. A szülő gyakran nem tudja, hogy amit megkövetel, az sok vagy kevés a gyerek életkorához képest. Eléggé általánosnak tekinthető, hogy az első szülött gyerektől korához képest túl sokat várunk el. Követelményekre szükség van, mert ezek fogódzót adnak a gyereknek, de nem szabad olyasmivel terhelni a gyereket, amit életkora miatt képtelen lenne teljesíteni. Végig kell gondolnunk, hogy mi az a néhány dolog, amit feltétlenül el akarunk érni a gyerekkel. Olyasmire kell koncentrálnunk, ami védi a gyereket, megkönnyíti az életét, és ami feltétlenül szükséges a család, a többi gyerek nyugalmához is. A hiperaktív gyereknek az egyszerű szabályok betartása is nehézséget jelent. Nem segít ezért neki, ha pusztán "nevelő szándékú" szabályokkal is terheljük. Rövid, könnyen érthető és könnyen teljesíthető szabályok kellenek.

Hiperaktív kisgyereknek reménytelen ilyet mondani: "Ha kész vagy a rendrakással, akkor mesélek". A gyerek elpakol valamit a szoba közepéről, jelenti, hogy kész van és - legalábbis szerinte - jogosan várja a mesét. Persze nincs "rend" és nincs mesélés. Ekkor kezdődik a veszekedés, mert a gyerek nem érti miért nincs rend, amikor ő "rendet rakott" és azt sem érti, hogy a felnőtt miért nem tartja be az ígéretét. Pl. rendrakásnál elég a következőket mondani: "Lefekvés előtt rendet rakunk. A legót a piros dobozba tesszük, az autókat a kékbe, a dobozok a polcra mennek." A rendszer egyszerű, feltételek nincsenek, és mindent pontosan közlünk.

Néhány egyszerű szabállyal egy sor kellemetlen következménytől megszabadítjuk magunkat és a gyereket. Egyszerűbb pl. azt mondani, hogy a lakásban tilos labdázni, mint állandóan figyelmeztetni a gyereket, hogy ne rúgja a labdát, ne dobja a növények vagy az ablak felé, stb. Még egyszerűbb eltenni a labdát, elkerülve a rombolást, mondván, annak a játszótéren a helye. A lényeg az, hogy óvjuk a gyereket és csökkentsük a veszekedés lehetséges okait. Rendezett környezetben a hiperaktív gyerekek nyugodtabban viselkednek, és mivel ezt ők is érzik, fokozatosan saját maguk is törekedni fognak a rend kialakítására.

A legfontosabb a következetesség, amihez tudnunk kell, mit akarunk elérni, mit akarunk megváltoztatni. Másodsorban pedig a rutinok kialakítására kell törekedni. Minél nagyobb a rendszeresség a hiperaktív gyermek életében, annál könnyebben kezelhető. Épp ezért minden számára váratlan eseményre jó időben felkészíteni, mert a hiperaktív gyerek nehezen birkózik meg a váratlan helyzetekkel. Ugyanakkor a várakozást sem tűri jól, ezért a túl korai riasztással (" két hét múlva nyaralni megyünk") csak nagy terhet teszünk a vállára, és mellesleg a család élete is felborulhat. A kicsi gyerek, ha izgatott, motorosan még nyugtalanabb lesz. A nagyobb gyereknél fokozódik a figyelmetlenség, szórakozottság. Ráadásul a hiperaktív gyerekek nem értik igazán az idő múlását. A gyerek ismeretében kell meghatározni azt az időt, ami elegendő a felkészülésre, átállásra, de még nem okoz túlzott izgalmat vagy szorongást.

A hiperaktív gyerekre igazából csak a jutalmazással lehet hatni. Szülők gyakran mondják, hogy a gyerek nem igazán reagál a büntetésre. Így is van. A gyakori büntetések hatására ezek a gyerekek elsősorban azt tanulják meg, hogy ők mindig rosszat tesznek, a környezetük mindig bántja őket valamiért, mindig számon kér rajtuk valamit. Ők is rossznak tartják magukat, de megváltozni nem tudnak. Az olyan korholások, mint "ha oda figyelnél..., ha akarnád... stb." semmilyen támpontot nem adnak számukra. A negatív jóslatok "hiába ígérgetsz, tudom, hogy megint kibírhatatlan leszel a szegény nagymamánál" pedig kifejezetten a "rosszaság" felé lökik a gyereket. Folyamatos és pontos visszajelzést kell adni a magatartásáról, a teljesítményéről. Fogalmazzuk meg röviden a jót és a rosszat egyaránt. Sokat, nagyon sokat kell dicsérni, jutalmazni őket. A jutalomra túlzottan is, a büntetésre viszont jóval kevésbé érzékenyek, mint az átlag gyerek.

Igaz, igaz, de a szülő gyakran, már ha akarja, sem tudja őszintén megdicsérni a gyereket. A sok kudarc hatására ugyanis az állandó és kölcsönös korholás szokássá válhat. Ennek egyik formáját a szakemberek "negatív kommunikációs kör" -nek nevezik. Kommunikációs szabály, hogy mindenki azt kapja, amit ad. Ahogy beszélünk, az hat a másik emberre, és ő is így fog hozzánk szólni. Az a család, ahol a gyerekkel probléma van, akaratlanul bezárulhat egy negatív kommunikációs körbe. Ennek lépései egyszerű esetben így zajlanak:

• A szülők a gyerekkel szemben elégedetlenségüket fejezik ki.

• A gyerek rosszul érzi magát.

• A gyerek nem törődik azzal, hogy szülei kedvére tegyen.

• A gyerek elfogadhatatlan módon viselkedik.

• A szülők a gyerekkel szemben elégedetlenségüket fejezik ki...

Ha egy ilyen negatív kör bezárul és megcsontosodik, akkor nehéz belőle kitörni. Mindenki boldogtalannak érzi magát, mindenki a másikban keresi a hibát, gyűjti a bizonyítékokat és ezzel olyan helyzetet teremt, aminek nem is lehet megfelelni.

A kritikai megjegyzések számát a minimumra kell csökkenteni. Nevezzük meg konkrétan a helytelen cselekedetet, és ne úgy beszéljünk róla, mintha az a gyerek jellemének vagy személyiségének hibája lenne. A viselkedését minősítsük, sohasem őt magát! Kerüljük az olyan kifejezéseket mint durva, lusta, önző, felelőtlen stb., mert ezek a szavak mint címkék ragadnak a gyerekre és önbeteljesítő jóslattá válnak. Ha a gyerek "megtanulta", hogy ő lusta és durva, akkor úgy fog viselkedni, ahogy a címkéje előírja a számára. Kerüljük az olyan szavakat mint "soha, mindig, már megint." Ha a gyerek azt hallja, hogy ő "mindig" rossz, "soha" nem veti le a cipőjét, akkor nem érdemes másnap sem erőlködnie.

A negatív kört meg lehet szakítani! Kellő odafigyeléssel, a gyerek pozitív tulajdonságaira figyelve, azokat kiemelve a sok dicséret a gyerekben jó érzést vált ki, minekutána ő is törődni fog az elfogadhatóbb viselkedésre. Ez persze tetszik a szülőnek, aki újra dicsérhet!

Forrás: Dr. László Zsuzsanna: Az örökmozgó gyerek