A mi történetünk - kisfiam érkezése

Fohászkodtam, hogy mégis igaz legyen, de ott volt bennem a félelem. Mi van akkor, ha a betegségem újult ki, a gyűlöletes endometriózis... Cisztám lett, HCG-t termelő, és ezt jelzi a terhességi teszt. Az orvosom persze az ünnepek miatt szabadságon, leghamarabbi időpont hozzá január 8. Elég gyötrelmes három hét következett, bizonytalanság, félelem és a remény, hogy mégis csak igaz. Alig vártam az orvosi vizsgálatot, ahol bebizonyosodott, semmi kétség, itt baba van a pocakban! És én mégsem mertem elhinni. Annyi év várakozás, a műtét, a hormoninjekciók, kétségbeesés, rengeteg könny után végre valóra válhat a vágyunk, babánk születik! Igazából csak a 12. hetes ultrahang vizsgálat után mertünk igazán örülni. Hiszen a korábbi aprócska pont helyett már egy teljesen jól felismerhető pici baba volt látható, akivel, hála Istennek, minden rendben volt. A terhességem sajnos nem volt problémamentes. Bár én egészen jól éreztem magam, enyhe émelygésen és fáradtságon kívül nem volt problémám, már az első vizsgálaton kiderült, nincs minden rendben. Egy babszemnyi polip van a méhszájamon, ami "általában nem okoz gondot", de ha elkezd nőni, kinyithatja a méhszájat, és elmehet a baba... Ismét rettegés, félelem, hogy elveszíthetem a kicsit. Aztán pár héttel később kiderült, a polip eltűnt, talán nem is az volt, csupán a megvastagodott méhnyálkahártya. Hogy ne legyen minden rendben - hát persze -, később kiújult a másik krónikus kórságom, a colitis ulcerosa. A folyamatos gyógyszerszedés mellett jól kordában tartható, csak nem tünetmentes betegségemet a terhesség nem érintette jól. 26 hetes terhesen, mindenféle előkészítés és fájdalomcsillapítás nélküli vastagbéltükrözésen átesni nem volt leányálom. Bár a baba épségéért bármit bevállaltam volna. A gyógyszeradag átmeneti megduplázása után ismét "helyre állt a rend". Végre élvezhettem a terhességet, bár nem sokáig. Nem híztam sokat, de a végtagjaim el kezdtek vizesedni. A terhesség végére az én 36-os lábam nem fért bele, csak a férjem 41-es papucsába... Egyre nehezebben mozogtam, de hát, gondolom, ez sokaknak ismerős. A 36. hetes vizsgálaton kiderült, a méhszájam nyitva van egy ujjnyira. Az orvosom szerint ez nem jelent gondot, a szülés előtt pár héttel ez már előfordulhat, de neki van egy olyan érzése, hogy a babánk hamarabb érkezik. Nos, igaza lett. Másfél héttel később, egy hétfői napon mentem a következő NST-vizsgálatra. Persze a kicsi nem akart akkor éppen mozgolódni, elküldtek lépcsőzni, kávézni-csokizni, hátha felébred. Az orvosommal ekkor már a kórházban beszéltünk meg találkozót, majd ő megnézi az NST eredményét. Ám aznap nagyon el volt havazva, elég sokat kellett rá várnom. NST rendben, ha nincs panaszom, minden rendben van, akkor ő szalad is tovább, egy hét múlva találkozunk. Hát nem így lett, még aznap éjszaka találkoztunk. :) Hajnali két órakor, mint ahogy már hetek óta (a pici fiam valószínűleg boxzsáknak nézte a hólyagomat :) ), menetrend szerint felébredtem. Gondoltam feltápászkodom, meglátogatom a mellékhelyiséget, és pihizek tovább. Még feküdtem, amikor a kicsi fiam rúgott egy nagyot, ekkor éreztem egy „pattanást”, és elfolyt a magzatvizem. Egyszerűen nem mertem megmozdulni, csak azt hajtogattam magamban, hogy „Úristen, Úristen….”. Tudtam, itt az idő, nemsokára találkozunk a pici fiúnkkal. :) Fájásaim ekkor még nem voltak. Mint utólag kiderült, mire nagyjából rendbe szedtem magam, és felébresztettem a páromat, már eltelt 17 perc. Hívtam a szülésznőmet, lezuhanyoztam, összepakoltam még, ami kimaradt a kórházi táskából, aztán indulás. A zuhany alatt álltam, amikor menstruációs görcshöz hasonló fájdalmat éreztem, mely szakaszosan ismétlődött. Nem volt kellemes, de elviselhető. Mire a kórházba értünk (hajnali 3 óra) már 2 perces fájásaim voltak. A sürgősségi ambulancián átöltöztem, szívhangfigyelő fel, röpke fél órás várakozás után megjelent az ügyeletes orvos, aki a vizsgálat után közölte, 5-6 ujjnyira vagyok kitágulva, itt bizony reggelre baba lesz. A szülőszobára 3 óra 55-re értünk fel. A szülésznőm értesítette az orvosomat, aki 10 percen belül bent volt. Ő is megvizsgált, a méhszáj már majdnem eltűnt, mindjárt szülünk. Én csak azt hajtogattam, hogy „Mi? Ilyen hamar? Ez ilyen gyorsan megy?”, mosolyogva válaszolták, hogy nem, de nagyon szerencsés vagyok, pláne, hogy első baba. Innen – ha lehet – még inkább felpörögtek az események, szétkapták alólam az ágyat, lábaimat rögzítették, ide kapaszkodjak, ha szólnak, akkor nagy levegő és présel. Némán, összeszorított fogakkal követtem az utasításokat. Jóformán fel se fogtam, hogy szülök, olyan gyorsan történt minden. Én rákészültem lélekben egy kb. 10 órás szülésre, de az én pici fiam nagyon hamar meg akart születni, 4 óra 30 perckor megérkezett a legszebb fiúcska, akit valaha láttam! :D 2 és fél óra alatt! Volt gátmetszés, kisebb sérülés is – méhnyakrepedés, de ezeket észre sem vettem. A barátok, ismerősök elbeszélései után – miszerint borzasztóan fáj! és most finoman fogalmaztam – egy elviselhetetlen fájdalomra számítottam, de kellemesen csalódtam. Mindenkinek más a fájdalomküszöbe, lehet, hogy az enyém kicsit magasabb, vagy csak egyszerűen hozzászoktam már a fájdalomhoz, de nekem az endometriózis okozta fájdalom sokkal erősebb volt, mint a szülési fájások.

Nem tudom, miért történt ilyen hamar minden, sokan azt mondják, genetika, vagy lehet, a málnalevéltea, de szerintem a Jóisten így „kárpótolt” – ha lehet így fogalmazni - a korábbi évek szenvedései miatt, egy viszonylag könnyű, nem fájdalommentes, de abszolút elviselhető, komplikációmentes szüléssel és egy egyszerűen gyönyörű, egészséges pici fiúval, amiért míg élek, örökké hálás leszek. :)