Hoppácska születése... :)

2005. július 27-e. Reggel mit sem sejtve elindultam a kórházba. Úgy volt, hogy anyukám is jön velem, de dolga akadt, így azt beszéltük meg, ha végez, elindul a kórházba, és ott találkozunk. 8 órára voltam berendelve, egy sima, egyszerű vizsgálat céljából. 40. hétben jártam már, de semmi késztetést nem éreztem arra, hogy szüljek. :)

Élveztem a terhességet, de a vége felé, már nagyon nyűgös voltam, fájt a derekam, a csípőm, sehogy nem bírtam kényelmesen feküdni, ülni, Hoppácska (így hívtuk, mivel ez volt az első szavam, mikor megláttam a pozitív tesztet :P) már úgy nyomta a tüdőmet, hogy levegőt alig kaptam. Már vártam, hogy végre kettőbe legyek... :)

Szóval, bementem a kórházba és a doki megvizsgált. Tudtam, hogy mire kell számítanom, mert egy ideje már hetente jártam be. Ultrahang szerint, 500 gr-ot hízott a bébi az utolsó - egy héttel ezelőtti - vizsgálat óta. Nem hittem a fülemnek, mikor meghallottam mekkora. Ezután, a doki felküldött a szülészetre, hogy alaposabban megnézhessen... Már gyanúsnak kellett volna lennie.

Felmentem és 20 perc elteltével a dokim is feljött és szemrevételezett. Ami megint csak szokatlan volt, hogy fájt, amit csinált, igaz, csak pár másodpercig. Mikor végzett a vizsgálattal, felöltöztem, majd azt mondta: „Rendben van, menjen haza szépen, pihenjen, aludjon ha tud, és ha 5 perces fájásai vannak, jöjjön vissza, ha nincsenek, akkor 15 órára jöjjön vissza”.

Kikerekedtek a szemeim, leesett az állam, megszólalni sem tudtam, mire ő mosolyogva megkérdezte: „Miért? Nem ezt szeretné?”

Mondom, dehogynem, csak nem számítottam rá, így hirtelen. Jobb szerettem volna, ha magától indul meg a dolog, de bíztam benne, végül is ő az orvos. Persze boldog voltam, mert hirtelen arra gondoltam, hogy talán még este, de legrosszabb esetben is, holnap láthatom a kisfiamat. Amint kiértem a kórházból, rögtön hívtam anyukámat.

Nagyon közel álltunk egymáshoz mindig is, de a terhességem alatt, azt hiszem még közelebb kerültünk. Mivel első unokáját vártam, nagyon be volt sózva! :) Mindig jött velem a vizsgálatokra, babusgatott és állandóan beszélgetett a kisfiammal! :)) Már a legelején azt is megbeszéltük, hogy ott lesz majd velem a szülésnél is. Azt hiszem éppen ezért, egy csepp félelmet nem éreztem.

Szóval felhívtam, és elmeséltem neki mi volt. Ő már közben útban volt a kórház felé, a metróval, ezért az egyik állomáson találkoztunk. Nagyon izgatott volt, talán jobban, mint én. Így utólag azt hiszem azért, mert ő már kétszer átélte, tudta mi vár rám, és szerintem féltett egy kicsit... persze akkor én ezt nem vettem észre rajta. Hazamentünk, neki még el kellett mennie, de megígérte, hogy időben visszaér. Én addig összecuccoltam, magam, de hirtelen azt sem tudtam mit kéne bepakolnom...

Párom éppen azon a héten utazott el sajnos, de még nem akartam neki szólni... tudtam, hogy úgysem fog tudni hazajönni...

Teltek az órák, eseménytelenül, fájások nélkül… nagyon unatkoztam, mert akkor már semmi más nem foglalkoztatott, aludni nem tudtam, tévét nézni nem volt kedvem, olvasni nem volt kedvem...

Végre jött anyukám is, közben felhívta apukámat, hogy jó lenne, ha jönne, és kocsival bevinne minket a kórházba. Na, ő is rögtön izgatott lett, főleg, mert a város kellős közepén volt, nem tudta, hogy fog átvergődni. Végül is köztes területen találkoztunk vele, kb. 15:30-ra értünk be a kórházba. Nem volt gond, mert fájások nem voltak, én ráértem, a doki ráért, volt szabad szülőszoba is... Megvizsgáltak megint, utána átöltöztem. Megnézték a baba szívét... emlékszem a szülésznő azt mondta: „alszik” ezért megfogta a hasam két oldalról és felrázta... :D Minden rendben levőnek tűnt. Bekötötték az infúziót, aztán még sétálgathattam picit. Kimentünk a folyosóra apukámhoz, aki azt hiszem mindenkinél jobban izgult... Nyugtatgattam, hogy ne féljen már, nem neki kell szülnie... :) Egy kis idő múlva behívtak az egyik szülőszobába, felültettek az ágyra, és bejött egy másik doki. Mivel rég el volt tervezve, hogy epidurálisan fogok szülni, elmondta, hogy miből áll, milyen veszélyei vannak, stb.... Anyukámon láttam, hogy enyhén rosszul lesz, ezek hallatára, de mi tagadás én is kicsit meginogtam. De úgy döntöttem akarom. Anyukám kétségbeesve még megkérdezte, hogy biztosan akarom-e??? Mondtam igen, ne féljen, nem lesz baj. A doki mondta, hogy domborítsam a hátam, hogy ki tudja tapintani a csigolyákat. Kitapintotta a helyet, és picit megbökte az ujjával, két csigolya között, mire én automatikusan rándultam egyet. Azt mondta: „NA, ilyet ne csináljon mikor szúrom a tűt...” Kicsit lesápadtam, mivel teljesen önkéntelen volt a mozdulat, olyan volt, mint a térdreflex... hogy fogom visszatartani, hogy ne ránduljak össze??? :S

Anyukám támasztott elölről, én próbáltam egyhelyben maradni, nem fájt, csak kicsit volt kellemetlen érzés. De végül is sikerült, nem volt gond.

Utána megkönnyebbültünk mindannyian, és tök jól voltam, mivel deréktól lefelé nem éreztem semmit, míg feküdtem és vártam a dokimat, beszélgettünk anyukámmal. Gondoltam írok a páromnak. Küldtem is egy sms-t, hogy jön a baba.

Csak ennyire volt idő, mert közben bejött a doki, megnézett, és közölte, hogy nem tágulok... Hát rásegített kézzel. Azt hiszem, ez 17:30-18:00 óra között lehetett valamikor... Kegyetlenül fájt megint, amit csinált, és onnantól kezdve, az epidurálás, mintha sosem lett volna! Villámként hasított belém a fájdalom, és csak egyre erősebb lett.

A dokim közben meg kiment. Megijedtem, hogy miért hagyott ott? Gondoltam mindjárt visszajön, én addig szenvedtem, anyukámmal együtt. Mikor következőleg kinyílt az ajtó megláttam a doktor urat egy pillanatra, ült egy fotelban és azt hiszem, tévét nézett! Nincs nekem elég bajom e nélkül is, ez meg kivonul tévét nézni...... „Kicsit” ideges lettem, és szóltam anyukámnak, hogy azonnal hívja vissza, mert fájdalom ide, vagy oda, kiugrom az ablakon!

Mikor már sírni és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, az csak egyre erősödött! Sokszor elképzeltem már a szülést, mennyire lehet fájdalmas, de ezt csak az tudhatja, aki átélte már! Persze ez azt hiszem alkati kérdés is, mert van, akinek meg se kottyan, van, aki észre sem veszi és van, aki úgy érzi nem éli túl! Én az utóbbi kategóriába tartoztam, talán túlzásnak hangzik, pedig esküszöm nem az, akkor ott, nem voltam benne biztos, hogy túlélem. Halálfélelmem volt. Nem is tudom, hogy mihez lehetne hasonlítani! Talán olyan lehet, mint amikor az embernek már elviselhetetlen görcsei vannak, és emellett még hosszában szép lassan ketté is akarják szaggatni......

Bocsánat, ez talán kicsit durva hasonlat volt, de azt hiszem ez volt a legtalálóbb, mert pontosan ezt éreztem. Sokan akik, a filmekben vajúdó asszonyt látnak - aki magán kívül üvölt a fájdalomtól - azt mondják, még a film kedvéért is túlzás, a valóságban az ilyenre azt mondják, hisztizik... fogalmuk sincs, hogy tényleg annyira fájhat, mint amennyire látszik, sőt...

A külvilág totál kiesett az agyamból, csak a légzésemre próbáltam összpontosítani, mivel a doki felhúzta a lábaimat a nyakamba, a fejemet előre feszítette, nem kaptam levegőt, és még hányinger is kerülgetett... Azt mondta, ha érzem hogy jön a fájás, nyomjak.

Gondoltam magamban, jó fej, ennyit én is tudtam, csak jó lett volna, ha valaki megmondja, mikor van a szünet két fájás között, merthogy semmiféle enyhülést nem éreztem. Lélegezni próbáltam, és akkor azt éreztem, hogy még az eddigieknél is erősebb fájdalom jön... gondoltam, akkor talán most! A nyomással még ez a fájdalom is erősödött, ekkor már nem bírtam hang nélkül... a dokim csendre intett, és ha épp nem lett volna annyi bajom, tutira belerúgok egyet...... pedig kedvelem, mert nagyon jó orvos...

Eddig emlékszem részletesen, utána sok dolog kimaradt. Mintha nem lettem volna magamnál teljesen, arra még emlékszem, hogy pihenni akartam egy nyomás után, és a doki kicsit megpaskolta az arcomat, hogy ne aludjak el. Gondoltam, legfeljebb ájulni fogok, aludni biztos nem tudnék...

Egy örökkévalóságnak tűnt az egész. Pihentem, nyomtam, pihentem, nyomtam, néha a doki masszírozott lent, nyomásnál ráfeküdt a hasamra, próbált segíteni... Aztán egyszer csak valami olyasmit hallottam, anyukámtól: „Kicsim, látom a haját, mindjárt kinnt van a feje...” Arra gondoltam, úristen, még csak itt tartunk??? Azt sem vettem észre, mikor gátmetszést csinált a doki, olyan fájdalmaim voltak. Azt mondta, következőleg egy nagyot nyomjak, és kint van a feje. Gyűjtöttem az erőt a következő fájáshoz, összeszedtem magamból minden erőt, ami még estleg akadt valahol, és nyomtam... Ha jól emlékszem nem sikerült elsőre, valahol beakadt szegénykém, de rögtön utána nyomtam még egyet, és kibújt a feje. Hű, anyukám nagyon örült, én már kevésbé.

Megkérdezték, meg akarom-e nézni? Csak ráztam a fejem és pihegtem, dehogy akarom megnézni, csak szedjék ki belőlem végre... :P Egy pici ideig azt gondoltam, oké, a nehezén azt hiszem túl vagyok... dokibácsi mondta, még egy nyomás és meglesz a baba.

Következő fájás, nem létező erő összeszedegetése, nagy levegő és nyomás...

Elfogyott az erőm, de csak azt hallottam, még egy kicsit, még egy kicsit...

Éreztem, hogy az erőlködéstől, az egész testemen, mintha millió apró tű bökdösött volna mindenhol, majd valami kicsusszant belőlem... pontosan 19:05-kor, 3750 gr-al és 54 cm-vel.

Istenem! Azt a megkönnyebbülést, sosem felejtem el, amikor az az iszonyatos fájdalom eltűnt belőlem. Végre, gondoltam, végre nem fáj... De nem hallottam sírást! Anyukám már pityergett mellettem, mondta, hogy gyönyörű kisfiam van, puszilgatott, mondogatta, hogy túl vagyok rajta...

Én egyelőre csak a levegőt próbáltam gyűjtögetni, aztán hallottam, hogy megkérdezik, ki vágja el a köldökzsinórt. Anyukám segített felülni, mert én akartam, ezt már rég elterveztem, ha a párom nem lesz ott, én fogom elvágni. Alig láttam, remegett kezem-lábam...

Akkor láttam meg először a kisfiamat, nem sírt, csak feküdt a lábam közt, és teljesen kék volt. Megijedtem, hogy valami baj van, de körülöttem mindenki nyugodtnak tűnt, gondoltam akkor túl nagy baj nem lehet. Nagyon furcsa érzés volt elvágni a köldökzsinórt… :) Azt hittem könnyebb, bár, lehet, hogy csak én voltam erőtlen... :))

Visszafeküdtem, és utána hallottam őt felsírni, köhécselni, majd rám fektették. Simogattam, puszilgattam, ő meg csak ordított, köhécselt, krákogott...

Túlzás nélkül állíthatom, szegénykém nagyon csúnya, szilvakék volt az erőlködéstől, a szemei be voltak dagadva, de úgy, hogy ki se bírta nyitni! :(((

Elvitték tőlem, hogy megtisztogassák, s ebben a pillanatban, mintha megérezte volna, hívott a párom is...

Anyukám vette fel a telefont, boldogan újságolta neki a történteket, majd a fülemre adta. Babám addigra úgy ordított a kinti helységben, hogy a párom telefonon keresztül is hallotta. Boldogan sírtunk kicsit a telefonban, aztán jött a dokim összeöltögetni. Az sem volt egy leányálom, de már nem is érdekelt, boldog voltam, hogy a legrosszabbján túl vagyok.

Befektettek egy szobába 6 másik babás anyuka mellé, és még aznap éjjel kihozta a kisfiamat egy nővérke, azt mondta, kicsit velem lehet, de majd később vissza kell vinnie. Karomra tette, és ismerkedtünk egy kicsit. :)

Teltek az órák, és kisfiam fura hangon kezdett szortyogni. Nem jött érte senki, de nem tetszett a légzése, olyan volt, mintha nem kapna rendesen levegőt. Hát, feltápászkodtam vele és elindultam a nővérszoba felé, de út közben éreztem, hogy baj van. A folyosó dőlni kezdett velem, megint hányingerem lett, és azon imádkoztam, hogy csak a nővérszobáig érjek el a kicsivel anélkül, hogy összeesnék. Szerencsére egy éjszakás nővérke észrevett, és gyorsan kikapta a kezemből a babát. Gyorsan elmondtam neki, hogy elfelejtettek visszajönni érte és olyan furcsán veszi a levegőt! Mérgesen jegyezte meg, hogy még ki sem szabadott volna hozni, hiszen inkubátorban volt...

Felvitte a csecsemőosztályra, én pedig visszabotorkáltam az ágyamba. Nagyon fáradt voltam, de elaludni csak hajnal-tájban bírtam egy kicsit.

Másnap reggel anyukám ébresztett, nem sokkal később kihozták a babámat is és onnantól kezdve velem is maradt. Akkor vettem csak észre, hogy színt váltott, a kékségből átment pirosba, és az egész teste tele volt vörös foltokkal. A szemecskéit már valamennyire ki bírta nyitni, de majdnem rosszul lettem, mikor megláttam milyen csúnyán bevérzett az egyik. :((( Hát, megszenvedtünk érte mindketten...

Ezek után, azt hittem, végre pihenhetek de arra nem számítottam, ami ezután jött. Az elkövetkező 3 éjszaka egy rémálom volt mindkettőnknek. Krisztián állandóan ordított. Ha szoptatni próbáltam, pár másodperc múlva elaludt, de enni nem tudott, mivel a tejem nem indult be. Semmit nem adtak neki, és sajnos le is fogyott 3300 gr-ra. Azt mondták, amíg el nem kezd hízni, nem engednek haza. 3 nap alatt 4 órát aludtam, teljesen ki voltam borulva, de annyira, hogy 4. nap azt mondtam, inkább haza megyek saját felelősségemre, de én ezt nem bírom tovább. Végül is hosszas könyörgésemre, és anyukám ráhatására 4. éjjel egy nővérke végre megsajnálta a babámat, meg talán engem is, és adott neki anyatejet. Érdekes, utána kisfiam úgy aludt, mint a bunda. :)

5. nap a vizsgálatok és oltások után végül is úgy döntöttek, végre hazamehetünk.

Krisztián pár nap alatt nagyon szépen letisztult a szülés utáni kékségéből, kezdett hasonlítani a babarózsaszínre :P, a szeme is lassacskán helyrejött, csak a piros pöttyök maradtak még sokáig, de végül azok is elmúltak. Sajnos, csak 4 hónapig szopizott, annyira nem volt tejem, ezért tápszerrel pótoltuk ki. De nem bántam, nagyon szépen fejlődött, gyönyörű, kiegyensúlyozott, csodálatos, okos baba lett... :D