Hogyan szültek ősanyáink?

Csupán néhány példa a teljesség igénye nélkül: Nem folyt víz a csapból (nem is volt csap), a szerencsésebb helyen élőknek talán volt kút az udvarban, másutt pedig fúrt közösségi kutakról hordták a vizet mindenhez (inni, főzéshez, tisztálkodáshoz, takarításhoz stb.). Ha egy kicsit a távolabbi múltba tekintünk, őseink akár kilométereket tettek meg naponta, hogy víz legyen a szállásukon. Ebből a szempontból talán célszerűnek is tűnik a lakóhelyük primitívsége: gondolok itt a földes padlóra, avagy a barlangra. Ezek rendben tartása nem igényelt akkora munkát, annyi vizet, és egyáltalán semmilyen vegyszert. Térjünk vissza a vízhez, ami ugyebár nem csak hidegen, hanem egyes tevékenységekhez melegen ajánlott. A melegítés a civilizáltabb korszakban gázpalackkal, sparhelten, régebben pedig szabad tűzön történt. A szabad tűzön való melegítés csapadékosabb időben a barlangban, száraz, melegebb időben a szabadban folyt. Külön edényt használtak a fürdővíz, télen az ivóvíz melegítéséhez illetve a főzéshez (még jó, elég kellemetlen lett volna lecsópaprikával fürdeni). A fürdéshez egy nemzettségnek kb. 5 teli edény vízre volt szükség, ezt nagyjából 3 fordulóval szedték össze, így érthető, hogy hetente csak egyszer hódoltak a Wellness adta örömöknek. Ez életmódjuk szempontjából kedvezőbb volt, hiszen a bőrük sokkalta jobban ki volt téve a környezeti hatásoknak, mint a mienk. Az ez idő alatt felhalmozódott kutikula megvédte bőrüket a kiszáradástól, és elzárta az utat a bekívánkozó baktériumok, kórokozók elől (avagy betöltötte funkcióját, miszerint a bőrünk az elsődleges védelmi vonalunk). Aztán térjünk rá a világításra, ez főként a téli időben jelentett gondot. A jó parasztember nyáron ugyanis a nappal kelt, és vele feküdt, de télen elég későn pirkad, illetve túl korán esteledik. Az ősidőkben a barlangi tűz töltötte be a világító- és fűtőtest szerepét. Később a gyertya, a fáklya, a petróleumlámpa, és csupán 50 éve beszélhetünk elektromos áramról. Az előbbiekkel ugye nyilván több gond volt, mint egy kapcsolóval.

Ha már sikerült egy kicsit betekinteni nyugodt, békés, de egyszerűnek igazán nem nevezhető életükbe, akár rá is térhetünk a szaporodásra. A barlanglakóknál még nem alakult ki a monogámia, igazság szerint mindenki mindenkivel létesített kapcsolatot (persze jóval kulturáltabb formában, mint pl. egy mai orgia), sőt komoly harcok folytak a jó génért. A ma is csordában élő állatokhoz hasonló örökítési harcok folytak az emberi közösségekben is. Ha egy egyednek már voltak gyermekei, azok sikerességét az egész nemzettség megfigyelte, és a jó anyát, jó apát mindenki tisztelte, általában ők számlálták a legtöbb utódot. A nemzettségek fejei rendszerint a legjobb anya és a legjobb apa közös ivadékaiból kerültek ki. Ha az egyednek még nem voltak gyermekei, a következő szempontok szerint válogattak az ellenkező nem képviselői:

Nőstény esetében fontos volt, hogy ki tudja hordani a magzatot (erős testalkat, rugalmas bőr, asszonyos testfelépítés (háj), az utód táplálásához megfelelő emlő, erős ösztönök, amelyek a gyámoltalanabbak védelmét, gondoskodását szolgálták, türelem,  és higgadtság.

Hímeknél leginkább az erő, a határozottság, a jó vonások domináltak, ezen felül a nőstények jó néven vették, ha gyermekük leendő apja sikeres a vadászatban, jól harcol, ért a tűzhöz, és a jellemei arról árulkodnak, hogy képes továbbadni ezeket az ismereteket.

A későbbi korokban ugyanezek a tényezők befolyásolták a párválasztást, lefordítva a civilizáció nyelvére, vagyis az anya a szerető, gondoskodó biztos pont (lehetőleg nagy emlőkkel- talán az egyetlen tényező, ami sohasem megy ki a divatból), míg férfiaknál az anyagi javak megszerzésére irányuló hajlam és tehetség: kaja legyen az asztalon, és biztonságot nyújtson.

Na ezek a tulajdonságok talán megmaradtak a mai napig az emberek 80%-nál. A többiek csak a felszínre kíváncsiak (sajnos).

Maga az aktus:

Már a régmúlt korok embere is tudta, hogy egyetlen közösülés nem elég egy gyermek fogantatásához, ezért minden nap hódoltak e nemes élvezetnek, de íratlan szabály volt, hogy a nőt, aki elérte azt az érettséget, hogy (ismét) anya legyen egy ciklusban csak egy férfi tartotta. A ciklus közepén, mikor a nő jobban kívánta az együttlétet (ovuláció időszaka), a férfi kihasználta, néhány szabadnapot vett ki, hogy napjában többször is magáévá tehesse a sikeres fogantatás érdekében. A nemzettség többi tagja ilyenkor a nemző férfit is ugyanúgy ellátta, mint az asszonyokat. Ha ezek után a nőnek még menstruációja jelentkezett, a legidősebb nő minden nap vizsgálta, hogy eltér-e a szokványos vérzéstől, mert ebben az esetben felételezték a megtermékenyítés sikerességét. Ha semmi eltérést nem mutatott, az azt jelentette, hogy a férfi az adott nőnél sikertelen volt, soha többet nem próbálkozhatott nála (nem mintha a többi nő ezután verekedett volna érte). Ha egy nőt senki sem tudott teherbe ejteni, vagy egy férfi senkit sem tudott megtermékenyíteni, a későbbiekben cselédként alkalmazták, ugyanazt a funkciót töltötték be a közösségben, mint az öregek.

A közösülés az első alkalommal (szüzesség elvesztése) néhány idős nő esetében nő, férfi esetében férfi jelenléte mellett történt, akik aktus közben tanították az újoncot (biztos felemelő lehetett). A későbbiekben viszont mindig kettesben, meghitten művelték. Nappal elcsámborogtak a környező erdőkben, vagy megfelelő távolságba mentek a csoport többi tagjától, és sort kerítettek a légyottra. Ebből kifolyólag a pozíciók sem voltak túl változatosak, télvíz idején főleg.

A későbbi korok embere előbb elfajzott, inkább orgia jellegű, hedonista közösülési formákat követett (homoszexualitás, mindenki mindenkivel egy helyen kis időbeli eltéréssel, gruppen stb...), s a rend a mai napig nem állt helyre tulajdonképpen, de a társadalom nagy része rátért a monogámiára, családonként önálló lakhely révén felszabadultabbak lettek az aktus folyamán. A pozíciók megsokszorozódtak, a szaporodás ezzel együtt viszont visszaesett.

A mai civilizációban abszolút minimalizálódott az utódok száma, annak ellenére, hogy az életben maradási feltételek javultak és a gyermekkori halálozások majdhogynem megszűntek.

A magzat kihordása az ősidőkben pompás volt, a várandó anyát mindennel ellátták, ő kapta a legfinomabb falatokat, ha nehezen tudott már mozogni, megfürdették, semmit nem kellett csinálnia egész nap, csak amihez kedve volt, és elég volt jelezni, hogy éppen milyen szükségletei vannak, máris kiszolgálták.

Később a nőknek kemény fizikai munkát kellett végezniük, sokszor még az utolsó hónapban is, embertelen megpróbáltatásokon mentek keresztül, miközben lenyelték fájdalmukat, és panasz nem hagyta el az ajkukat.

Később ez finomodott valamelyest, úgy 50 éve a nők már vigyáztak magukra, sokszor férjeik is rájuk, és csak a legszükségesebb teendőket kellett ellátniuk.

Ma nagyon széles a paletta, sokat számítanak a szokások, a férj hozzáállása, és az orvos véleménye (a védőnőé is, ami általában szögegyenest ellentettje az orvosénak).

Világrajövetel:

Azt gondolnánk, teljesen nomád körülmények között volt a legnehezebb szülni, ám ez nem így van. Abban a korszakban, amikor a nőket semmibe vették, sarlatán módjára bántak az összes szülő anyával.

A barlangban élő ősanyáink 3 öregasszony mellett szültek. Felforralt, majd kb. 35 fokra visszahűtött vizet használtak, ruhaneműt terítettek alájuk, és vajúdás közben gondosan előkészítették a bölcsőt a jövevény számára. Ez leginkább a fészekhez hasonlított. Gallyakból, vesszőkből egy felezett dió alakú bölcsőt készített az apa, amit bőrökkel béleltek ki, mérete éppen akkora volt, hogy a csecsemő fél éves koráig elférjen benne. A nő egy öreg ölében ült, egy a kellékekkel foglalkozott, egy pedig lábköz volt. Ha az asszonyra másodszor is megvirradt, az egyik bába felnyúlt, és éles körmével kilukasztotta a burkot. ha a magzatvíz elfolyása után fél nap eltelt felülről megadták a kezdő lökést. Ugyanezt a módszert alkalmazták, ha születés közben elakadt a baba.

A gyermeket nem húzták, amíg négyszer meg nem fordult, ekkor már a csípő is átért a napvilágra. A köldökzsinórra 10 cm-es csonkot hagytak, két oldalt hurkos csomót kötöttek, közötte elnyesték egy élesebb tárggyal, esetleg átharapták. A lábánál fogva a magasba emelték, mire ő felsírt, közben megmutatták a büszke apának. A magzatmázat nem mosták le a csecsemőről, ez védte a kiszáradástól, és a hidegtől. Leszívták a torkáról a magzatvizet, úgy, hogy kis időre befogták az orrát, majd a száján keresztül az egyik bába a saját szájával kiszívta. Ezt többször ismételte egészen addig, amíg ki nem tisztult a sírása. Ezután rögtön mellre helyezték, annyit szophatott amennyit csak akart (és ez élete során is így volt, egészen két éves koráig, ekkor ugyanis az anya felkészült az újabb utód nemzésére, ekkor abba kellett hagynia). Majd végezetül bőrökbe bugyolálták, belehelyezték a bölcsőbe, és gondosan betakargatták. A csecsemő a nap felét bölcsőben töltötte, felét karban.

Miután ellátták a csecsemőt, az édesanyának vizet és élelmet adtak, és ügyeltek rá, hogy rendesen egyen és igyon. Szülés után egy egész napon át feküdnie kellett, (közben lemosdatták).

Azt gondolom, a történelem folyamán a szülés leginkább az ősidőkben történt úgy, ahogy ma mi megálmodjuk, hogy szeretnénk.