Én, az Anya!

Az ember gyomra még a gondolattól is görcsbe rándul! Álmodozva képzeljük magunk elé kisbabánk mosolyát, rózsás arcocskáját, kezeit, lábacskáit, aztán nagyot koppanva érkezünk vissza a valóság mezejére, egy ellentmondást nem tűrő főbérlővel, és minden meg takarított pénz híján ez alighanem álom is marad..

Hogyan is gondolhatna így bárki biztonsággal gyermekvállalásra?

Pedig az én gyermek utáni vágyakozásom már-már a betegesség szintjét súrolta! Talán azért, mert én korán elvesztettem az anyukámat és szerettem volna másnak adni azt az érzelmi kötődést anya-lánya között, amit én már nem kaphattam meg, de nagyon vágytam rá és vágyok rá még talán most is.

De lehet, hogy azért mert éreztem, tudtam, hogy most itt van az idő, kész vagyok rá, és csak ezt akarom, nagyon!

Szóval csak ez lebegett a szemem előtt, ez volt a cél, nem is gondoltam másra csak a babára!

Porontyaikat sorban potyogtató barátnők gyűrűjében ez talán nem is csoda!

Szánakozó tekintetük, vigasztaló szavaik tükrében fájó szívvel csodálgattam babáikat, közben fejemben vörös vészfényként villogott a felirat: Te még csak ne is álmodozz róla!

Végül a szerencse úgy döntött, szolgálati lakás képében mégis bekopogtat hozzánk. Hatalmas kő gördült le a szívünkről, én magam éreztem, hogy könnyebben veszem a levegőt.

Hihetetlen volt számunkra hogy úgy gondolhattunk egy babára: az már nem csak önámítás. Sőt gondolkodás helyett akár a tettek mezejére is léphetünk.

Beindítottuk hát a baba projektet, novemberben költöztünk, és idén augusztusban magabiztosan, a témával kapcsolatos minden szakirodalmat átolvasva, mások tapasztalataival felvértezve, férjem után szaladva érkeztem a szülőszobára. Ő ugyanis izgalmában, miután a CTG és ultrahang után az orvos közölte: ma bizony végre, 10 nappal a kiírt időpont után szülünk; csapot-papot, engem, az orvost hátra hagyva szaladt el a szülőszoba irányába!

Persze semmi sem úgy zajlott, ahogy én elképzeltem!

Ki gondolta volna például, hogy nem elég, ha csak mindent bele adva nyomok, az sem mindegy, hogy hová? Vagy, hogy a férjemre akit szeretek és imádok, aki hősiesen ellenállt a TV-s szobából beszűrődő olimpia csábításának és aki 10-15 percenként akkurátusan és hűségesen adagolta nekem a homeopátiás bogyóimat, majd úgy gondolok: bárcsak egy durva szitok kíséretében kiverhetném a fehér golyócskákat a kezéből és elküldhetném melegebb éghajlatra! Utólag is bocsánat érte, nem érdemelte volna meg..

Vagy ott vannak a fájások. Nem hittem, hogy valaha minden női mivoltomat félre téve, a férfi előtt, akit szeretek és szeretném, ha még jó darabig NŐNEK látna, csecsemő pózba zsugorodva, hányás közben fogok az összehúzódásaim hosszán merengeni!

Szóval akkor még nem tudtam, de ment minden, ahogy ilyenkor szokott, így 15 óra vajúdás után, augusztus 13-án 0 óra 13 perckor, 57 cm-rel 3570 grammal megszületett Dorka lányunk!

Apa elvághatta a köldökzsinórt, én pedig rögtön mellre tehettem, és beszívhattam a magzatmáz édes semmihez sem fogható illatát!

Ennek már lassan 3 hónapja, de még mindig hitetlenkedve, csodálattal nézem a kedves mosolyt az arcán, a picike kezeket, lábacskákat, egyáltalán nem olyan, mint ahogy anno álmodozva elképzeltem, annál sokkal, de sokkal szebb. Köszönet a MÁV kórház szülészetének minden dolgozójának, de főleg a férjemnek, aki végig ott volt, bátorított, segített, szeretett.

Lehetővé tették, hogy a szülés szép emlékként maradjon meg bennem!